1 - 2. fejezet

Fordította: Red Ruby

Ő egy útvesztő, melyből nincs kiút.

Egy éteri, rendületlen lüktetés. Ott van, de épp csak.

Annyira szeretem, néha gyűlölöm.

És ez megrémiszt, mert mélyen belül, tudom mi ő.

Egy megoldhatatlan rejtély.

És tudom, ki vagyok én.

Egy idióta, aki megpróbálná megoldani.

Bármi áron.

– Hogy érezted magad, amikor ezt írtad? – Sonya úgy tartotta a whiskey-karikás papírt, mintha a kurva újszülöttje lett volna, könnyek függönye csillogott a szemében. Magas volt a dráma-szint ezen az ülésen. Hangja fátyolos volt és tudtam mire vár. Egy áttörésre. Egy pillanatra. Egy sorsdöntő jelenetre egy hollywoodi filmben, ami után minden megváltozik. Egy különleges lány lerázza a gátlásait, az apa rájön, hogy egy hidegvérű pöcs és feldolgozzák az érzelmeiket, bla-bla, passzold ide a zsebkendőt blah.

Megdörgöltem az arcom, a Rolexemre pillantva. – Seggrészeg voltam, amikor ezt írtam, szóval talán úgy éreztem, egy burger felhígítaná az alkoholt – mondtam fapofával. Nem beszéltem sokat – kurva nagy meglepetés – emiatt hívtak engem A Némának. Amikor megtettem, az Sonyával volt, aki ismerte a korlátaimat, vagy Lunával, aki nem vette őket figyelembe, és engem sem.

– Gyakran iszol?

Bosszúság. Ez volt Sonya arckifejezésében. Legtöbbször képzetten tartotta magát, de én átláttam a make-up és a professzionalizmus vastag rétegein.

– Nem mintha ez bármennyire is rád tartozna, de nem.

Hangos csönd maradt a szobában. Ujjaimmal a mobilom kijelzőjén játszottam, próbálva visszaemlékezni, hogy elküldtem-e vagy sem a szerződést a koreaiaknak. Kedvesebbnek kellett volna lennem, mivel a négy éves lányom pont mellettem ült, tanújaként ennek az eszmecserének. Egy csomó mindennek kellett volna lennem, de az egyetlen dolog, amilyen voltam, az egyetlen amilyen lenni tudtam a munkán kívül, az mérges, és felbőszült és – miért, Luna? Mi a faszt csináltam én veled? – zavarodott. Hogyan váltam harminchárom éves szingli apává, akinek nincs se ideje, se türelme másik nőre a gyerekén kívül?

– Csikóhalak. Beszéljünk róluk – Sonya összefűzte az ujjait, megváltoztatva a témát. Ezt csinálta mindannyiszor, amikor a türelmem elfogyott, és kiborulással fenyegetett. Mosolya meleg volt, de természetes, csak úgy, mint az irodája. A szemeim végigpásztázták a mögötte lógó képeket – fiatal, nevető gyerekek, az a fajta baromság, amit az IKEA-ban veszel – és a lágy, sárga tapétát, a virágos, illedelmes karosszékeket. Ő próbálkozott túl keményen, vagy én nem próbálkoztam eléggé? Nehéz volt megmondani ezen a ponton. A lányomra néztem, és rávigyorogtam. Nem viszonozta. Nem tudtam hibáztatni.

– Luna, el akarod mondani apunak, hogy miért a csikóhalak a kedvenceid? – csiripelte Sonya.

Luna összeesküvő módon összevigyorgott a terapeutájával. Négy évesen nem beszélt. Egyáltalán. Egyetlen szót, vagy magányos szótagot sem. Nem volt gond a hangszálaival. Valójában visított, amikor fájdalma volt, köhögött, amikor meghűlt és öntudatlanul hümmögött, amikor Justin Timberlake-et játszottak a rádióban (amire – néhányan azt mondanák – önmagában egy tragédia).

Luna nem beszélt, mert nem akart beszélni. Ez egy pszichés probléma volt – nem fiziológiai – a pokol-tudja-honnan eredően. Amit én tudtam, hogy a lányom másmilyen volt, átlagos és rendkívüli. Az emberek azt mondták rá, hogy ő „különleges”, mint egy kifogásként arra, hogy úgy kezeljék, mint egy gyogyóst. Nem voltam képes tovább megóvni őt a furcsa pillantásoktól és a kérdőn felvont szemöldököktől. Valójában egyre bonyolultabbá vált félresöpörni a csendességét azzal, hogy introvertált, és egyébként is kezdtem belefáradni, hogy rejtegetem.

Luna felháborítóan okos volt, most is az, és mindig is az lesz. Minden teszten az átlagnál magasabb pontot ért el, amit az évek alatt megcsinált, és túl sok volt, hogy számoljuk. Megértett minden egyes szót, amit mondtak neki. Ő a némaságot választotta, de túl fiatal volt, hogy meghozza ezt a döntést. Megpróbálni lebeszélni őt róla egyszerre volt lehetetlen és ironikus. Emiatt rángattam el a seggem kétszer egy héten Sonya irodájába a munkanap közepén, kétségbeesetten próbálva rábeszélni a lányomat, hogy hagyja abba a világ bojkottálását.

– Tulajdonképpen, pontosan el tudom neked mondani, miért szereti Luna a csikóhalakat – Sonya összeszorította az ajkait, részeges jegyzetemet az asztalára simította.  Luna néha mondott egy vagy két szót, amikor a terapeutájával teljesen egyedül voltak, de sosem, amikor én is a szobában voltam. Sonya mondta nekem, hogy Lunának bágyadt hangja van, olyan, mint a szeme, lágy, finom és tökéletes. Nem volt semmilyen hibája, egyáltalán. – Csak úgy hangzik, mint egy kölyök, Trent. Egy nap te is fogod hallani.

Felvontam egyik fáradt szemöldököm, megtámasztva a fejemet a kezemen, ahogy a nagymellű vöröst néztem. Három munkaüggyel kellett foglalkoznom – négy, ha elfelejtettem elküldeni a szerződést a koreaiaknak –, és az időm kurvára túl értékes volt csikóhalas beszélgetésekhez.

– Igen?

Sonya keresztülnyúlt az asztalán, kis fehér kezébe fogva az én nagy bronzszínű kezemet.

– A csikóhalak Luna kedvenc állatai, mert a csikóhal az egyetlen állat a természetben, amelynél a hím hordja ki a gyereket, nem az anya. A hím csikóhal az, amelyik kikölti az utódokat. Amelyik teherbe esik. Fészkel. Hát nem gyönyörű?

Pislogtam néhányszor, pillantásomat a lányomra vetettem. Durván felkészületlen voltam arra, hogy megbirkózzak a saját korosztályomba eső nőkkel, szóval Lunának gondját viselni mindig olyan érzés volt, mint egy istenverte golyóarzenált kilőni a sötétbe, reménykedve benne, hogy valamelyik majdcsak eltalálja a célt. Ráncoltam a homlokom, kutatva az agyamban valami után – bármi, kurvára bármi után –, ami mosolyt csalna a lányom arcára.

Eszembe jutott, hogy a gyámhivatal felkapná a popóját, és elvenné őt tőlem, ha tudnák, hogy micsoda egy érzelmileg satnya tökfilkó vagyok.

– Én… – kezdtem mondani. Sonya megköszörülte a torkát, a megmentésemre sietve.

– Hé, Luna? Miért nem segítesz Sydneynek felakasztani néhány nyári táboros dekorációt kint? Nagyszerű érzéked van a dizájnhoz.

Sydney a titkárnő volt Sonya praxisában. A lányom közel került hozzá, tekintve, hogy sok időt töltünk a recepciós területen ülve, az időpontunkra várva. Luna bólintott és lepattant a székéről.

A lányom gyönyörű volt. Karamellszín bőrétől és világosbarna loknijaitól mélykék szeme úgy ragyogott, mint egy világítótorony. A lányom gyönyörű volt, és a világ csúf, és én nem tudtam hogyan segítsek neki.

És ez megölt engem, mint a rák. Lassan. Biztosan. Kegyetlenül.

Az ajtó halk puffanással bezárult, mielőtt Sonya rám nézett, elhalványuló mosollyal.

Újra az órámra pillantottam.

– Átjössz dugni ma este, vagy mi lesz?

– Jézus, Trent – megrázta a fejét, megragadva nyaka hátulját összekulcsolt ujjaival. Hagytam, hogy kiboruljon. Ez egy visszatérő dolog volt Sonyával. Az értelmi képességeimet meghaladó okból azt hitte, leszidhat, mert néhányszor a farkam a szájában volt. Igazság szerint a felettem lévő hatalma minden egyes morzsája Luna miatt volt. A lányom a földet is imádta, amin Sonya járt, és többször engedte meg magának, hogy mosolyogjon a terapeutája jelenlétében.

– Ezt nemnek tekintem.

– Miért nem tekinted ébresztőnek? Luna csikóhalak iránti szeretete egy módja annak, hogy azt mondja: Apu, én értékelem, hogy gondomat viseled. A lányodnak szüksége van rád.

– A lányomnak ott vagyok – csikorogtam összeszorított fogaimon keresztül. Ez volt az igazság. Mi mást adhattam volna Lunának, amit már nem tettem meg? Az apja voltam, amikor szüksége volt valakire, hogy kinyissa a savanyúságos üveget és az anyja, amikor szüksége volt valakire, hogy tűrje be a trikóját a fekete balett harisnyájába.

Három évvel ezelőtt Luna anyja, Val, betette Lunát a bölcsőjébe, megragadta a kulcsait meg két nagy bőröndöt, és eltűnt az életünkből. Mi nem voltunk együtt, Val és én. Luna egy kontroll vesztett, bekokózott chicagói legénybúcsú eredménye. Egy sztriptíz klub hátsó szobájában fogant, ahol Val meglovagolt engem, mialatt egy másik sztripper az arcomra mászott. Visszanézve, egy sztriptíz táncos gumi nélküli meg kúrásáért a hülyeség Guinness rekordjával kellett volna engem megjutalmazni. Huszonnyolc voltam – nem egy kölyök, semmilyen merész elképzelés szerint sem – és elég okos ahhoz, hogy tudjam, amit csinálok az rossz.

De huszonnyolc évesen még a farkammal és a tárcámmal gondolkodtam.

Harminchárom évesen az agyammal gondolkodom és a lányom boldogságát tartom szem előtt.

– Mikor lesz vége ennek a színjátéknak? – vágtam Sonya szavába, belefáradva, hogy köröket futunk a valódi téma körül. – Nevezd meg az árat, és ki fogom fizetni. Mi kell ahhoz, hogy privát vállalj minket?

Sonya egy magánintézetnek dolgozott, amit részben az állam, részben hozzám hasonlók alapítottak. Nem keresett többet nyolcvanezernél egy évben, és én kibaszott extrém módon optimista voltam. Százötvenezret ajánlottam neki, a legjobb egészségbiztosítást a piacon a fiának és neki is, ugyanannyi munkaórát, ha beleegyezik, hogy eljöjjön kizárólag Lunával dolgozni. Sonya kiengedett egy hosszú, kínlódó sóhajt, azúrszín szemei körül ráncok keletkeztek.

– Nem érted, Trent? Arra kellene fókuszálnod, hogy Luna megnyíljon több embernek, nem engedni neki, hogy tőlem függjön a kommunikációja. Emellett Luna nem az egyetlen gyerek, akinek szüksége van rám. Én élvezem, hogy paciensek széles körével dolgozom.

– Szeret téged – ellenkeztem, kitépve egy sötét szöszt a kifogástalan Gucci öltönyömből Azt hitte, én nem akarom, hogy a lányom beszéljen hozzám? A szüleimhez? A barátaimhoz? Mindent megpróbáltam. Luna nem engedne. A legkevesebb, amit megtehettem, hogy biztosítsam, ne legyen borzalmasan magányos.

– Szeret téged is. Csak több időbe fog telni neki, hogy kibújjon a csigaházából.

– Reméljük, hogy ez megtörténik, mielőtt módot találok rá, hogy összetörjem – felálltam, csak félig viccelve. A lányom miatt tehetetlenebbnek éreztem magam, mint bármely felnőtt személytől, akivel valaha meg kellett birkóznom.

– Trent – Sonya hangja könyörgött, amikor az ajtónál voltam. Megálltam, de nem fordultam meg. Nem. Bassza meg. Nem beszélt a családjáról sokat, amikor átjött egy gyors dugásra, miután Luna és a dadus már aludtak, de tudtam, hogy elvált és van egy gyereke. Bassza meg a normális Sonya és bassza meg a normális fia. Ők nem értenek meg engem és Lunát. Papíron, talán. De a valódi énünket? A töröttet, a megkínzottat, a furcsaságot? Esély sincs rá. Sonya egy jó terapeuta volt. Etikátlan? Talán, de még ez is vitatható. Szexeltünk, tudva, hogy ebben nincs több. Nincsenek érzelmek, nincsenek komplikációk, nincsenek elvárások. Ő egy jó terapeuta volt, de, mint a világ többi része, elég rossz volt abban, hogy megértse, min mentem keresztül. Min mentünk keresztül.

– A nyári szünet épp elkezdődött. Kérlek, arra biztatlak, hogy csinálj helyet Lunának. Túl sokat dolgozol. Tényleg hasznára válna, ha többet lenne körülötted.

Megfordultam az arcát tanulmányozva. 

– Mit javasolsz?

– Talán vegyél ki minden héten egy napot, hogy időt tölts vele?

Néhány lassú pislogás a részemről elég volt, hogy elmondja neki, durván túllépte a hatáskörét. Visszakozott, de nem harc nélkül. Ajkai elvékonyodtak, jelezve, hogy ő is elfáradt tőlem.

– Értem. Te egy nagy durranás vagy, és nem engedheted meg magadnak a szabadidőt. Megígéred, hogy beviszed őt magadhoz a munkába egyszer egy héten? Camila tud rá vigyázni. Tudom, hogy az irodaépületed kínál játszószobát és egyéb gyerekeknek alkalmas létesítményt. – Camila volt Luna dadusa. 62 évesen egy unokával, és úton egy másikkal, az ő munkanapjai velünk meg voltak számlálva. Szóval valahányszor meghallottam a nevét, valami kellemetlenül felkavarodott bennem.

Bólintottam. Sonya szemét becsukva kiengedett egy sóhajt.

– Köszönöm.

Az előtérben összeszedtem Luna Dóra, A felfedező hátizsákját és beletuszkoltam a játék csikóhalát. Kezemet nyújtottam neki, és elfogadta. Csendben tettük meg utunkat a liftig.

– Spagetti? – kérdeztem, felkészülve a csalódásra. Sosem kaptam választ.

Semmi.

– Mit szólsz a FroYo[1]-hoz?

Semmi

A lift jelzett. Besétáltunk. Luna a fekete Chucks[2]-ját viselte, egy sima farmert fehér pólóval. Az a fajta cucc, amit el tudtam képzelni, hogy a Van Der Zee lány hord, amikor nem ártatlan emberek kizsebelésével volt elfoglalva. Luna egyáltalán nem hasonlított Jaime lányára, Dariára, vagy a többi lányra az osztályában, akik a fodrokat és ruhákat részesítették előnyben. Hasonlóan, irántuk is zéró érdeklődést tanúsított.

– Mit szólsz spagettihez és egy FroYo-hoz? – alkudoztam. És én sosem alkudoztam. Sose.

Enyhe kézfogása megfeszült egy kicsit. Melegszik.

– Rá fogjuk önteni a FroYo-t a spagetti tetejére, és megesszük a Stanger Things[3] előtt ülve. Két epizód. Megtörjük az alvásidő rutint. Mehetsz lefeküdni kilenckor nyolc helyett. – Bassza meg. Hétvége volt, és a szokásos lelkes testek várhattak rám. Ma Netflixet fogok nézni a kölykömmel. Csikóhal leszek.

Luna megszorította egyszer a kezem csendes egyetértéssel.

– Nincs csoki vagy süti vacsora után, egyébként – figyelmeztettem. Szigorúan vettem a szabályokat, ha az evésről vagy a ház körüli rutinokról volt szó. Luna újra megszorította a kezem.

– Mondd olyannak, akit érdekel, kisasszony. Az apád vagyok, és én hozom a szabályokat. Nincs csoki. Vagy fiúk – vacsora után, vagy másként.

Egy mosoly szelleme futott át az arcán, mielőtt újra a homlokát ráncolta, mellkasához szorítva táskáját a beletömködött csikóhallal. A saját lányom sosem mosolygott rám, egyszer sem, véletlenül sem, egyáltalán nem.

Sonya tévedett. Nem csikóhal voltam.

Én voltam az óceán. 

Fordította: Red Ruby

Súlytalanság.

Az érzést nem lehet megunni.

Lebegni egy méretes hullámon, eggyé válni az óceánnal. Ügyesen kanyarogni rajta – térdek hajlítva, has behúzva, áll magasan, az egyetlen dologra fókuszálva, ami számít az életben –, hogy ne ess le.

Fekete neoprén ruhám a bőrömre tapad, melegen tartja a testem még a sós vízben is reggel hatkor. Bane megrohamozott egy másik hullámot a perifériámon, ugyanúgy meglovagolva, ahogy a Harley-ját – vakmerően, agresszíven, irgalmatlanul. Az óceán hangos volt. A fehér partnak verődött, legyőzve negatív gondolataimat és kizárva minden problémámat. Kikapcsolta az idegességemet és egy órára – csak egy órára – nem volt dráma vagy pénzügyi aggodalmak, megvalósítandó tervek vagy összetört álmok. Nem volt Jordan és Lydia Van Der Zee, nem voltak elvárások és nem lógtak fenyegetések a fejem fölött.

Csak én.

Csak a víz.

Csak a napfelkelte.

Ó, és Bane.

– A víz kurvára fagyos – morogta Bane a hullámán, leguggolva, hogy elnyújtsa a siklás minden pillanatát az egyik legfáradhatatlanabb természeti erőn. Sokkal magasabb és nehezebb volt nálam, de elég jó ahhoz, hogy profinak menjen, ha a fejébe veszi. Akárhányszor meglovagolt egy veszett hullámot, vérző körmökkel kapaszkodott belé. Mert a szörfözés hasonlított a szexhez – nem számít milyen gyakran csináltad, minden alkalommal másmilyen volt. Mindig volt valami új tanulnivaló, és minden légyott egyedi volt – potenciálisan vad.

– Nem egy jó nap a pöcslóbálásra – morogtam, hasizmaim megnyúltak, ahogy körívet tettem a hullám szélén, hogy életben tartsam a menetet. Bane szeretett meztelenül szörfözni. Szerette, mert én utáltam, ha ezt csinálta, és a kedvenc időtöltése volt elérni, hogy kellemetlenül érezzem magam. Másrészről nézni, ahogy hosszú farka csapkod a levegőben, figyelemelterelő és idegesítő volt.

– Be fogod kapni, Gidget – mondta, végigfuttatva gyűrűs nyelvét piercingelt alsó ajkán. A Gidget egy becenév volt a kistermetű női szörfösökre, és Bane csak akkor hívott így, ha fel akart bosszantani. Az egyensúlya már szétesett, és épp csak fennmaradt a hullámán. Ha valakinek a deszkája csapódni fog, az az övé lesz.

– Álmodozz – kiabáltam túl a bősz hullámokat.

– Nem, tényleg. Apád itt van.

– Az apám… mi? – félrehallottam. Biztos voltam benne. Az apám sosem keresett engem itt ezelőtt, és pokolian biztos, hogy nem fog kivételt tenni ilyen rohadt hajnali órán, egy homokos strandon, amelyik nem alkalmazkodik az ő drágaöltöny függőségéhez. A part felé bandzsítottam, elvesztve a stabilitásomat, és nem csak fizikailag. A tengerpartot pálmafák és rózsaszín, zöld, sárga és kék bungalók szegélyezték. Elég egyértelműen, a bárok, hot dog-árus standok és fedett sárga napozók tobzódása közepette ott volt Jordan Van Der Zee. Állt a strandon, a nap sütött a háta mögül, keretbe foglalva, mint valami alvilági tűz, egyenesen a pokol kapujából. Egy háromrészes Brooks Brothers együttest és elutasító pillantást viselt, mindkettő levételét elutasítva még a munkaórák végeztével is.

Még ilyen távolról is láttam, hogy a bal szeme tikkel bosszúságában.

Még ilyen távolból is éreztem, ahogy forró lehelete zúdul le az arcomon, kétségkívül egy újabb paranccsal.

Még ilyen távolból is kétségbeesés ragadja halálos szorítással torkomat, mivelhogy túl közel volt, túl szigorú, túl sok.

Megcsúsztam a deszkán, hátam egyenesen a vízbe csapódott. Fájdalom lőtt a gerincemtől a fejembe. Bane nem ismerte az apámat, de mint mindenki más ebben a városban, hallott róla. Jordané volt Todos Santos belvárosának fele – a másik fele Baron Spencerhez tartozott –, és nemrég jelentette be, hogy fontolgatja, hogy indul a polgármesteri székért. Szélesen mosolygott minden kamerába a környéken, helyi üzlettulajdonosokat ölelgetett, babákat puszilgatott és még néhány középiskolai eseményemen is megjelent, hogy mutassa támogatását a közösségnek.

Őt vagy szerette, vagy félte, vagy utálta mindenki. Én az utóbbi csoportban álltam, első kézből tudva, hogy haragja kétélű penge, mely képes mélyen beléd vájni, és felnyitni.

A só íze megtámadta a nyelvemet és én köptem, húzgálva a szíjat a bokámon, hogy megtaláljam lebegő sárga deszkámat. Felmásztam, elterültem a hasamon, és elkezdtem a part felé lapátolni gyors mozdulatokkal.

– Hagyd a pöcsöt várni – morajlott Bane hangja mögülem. Lőttem felé egy pillantást. Lovagló ülésben ült fekete deszkáján, tüzes tekintettel bámult rám. Hosszú szőke haja rátapadt a homlokára és az arcára, erdőzöld szemei elszántságtól szikráztak. Figyeltem őt azon a szemüvegen át, amin keresztül apám tette valószínűleg. Egy koszos tengerparti naplopó, akinek tetoválások borítják a felsőteste nagyobbik részét és a teljes nyakát. Egy viking, egy barlanglakó, egy neandervölgyi, aki kényelmesnek találja, hogy a társadalom peremén éljen.

Egy rothadt alma.

A Van Der Zee-k mindig a kosár legragyogóbb gyümölcsével lógnak együtt, Edie.

Visszacsapva a fejem a part felé, gyorsabban eveztem.

– Kibaszott gyáva! – kiabálta Bane elég hangosan ahhoz, hogy Jordan meghallja.

Nem válaszoltam, és nem a szavak hiánya miatt. Bane nem ismerte a teljes történetet. Civilizáltnak kellett maradnom az apámmal. A jövőmet a megkérgesedett tenyerében tartotta. Vissza akartam kapni.

Bane[1] okkal kapta a nevét. Mindenféle szűrő nélkül ő lényegében egy megdicsőült zsarnok volt. Az egyetlen ok, hogy sosem rúgták ki az iskolából, az volt, hogy az anyjának rohadt sok kapcsolata volt a városi tanácsnál. De Bane mindannyiunkat irányított. Minden egyes rohadt kölyköt az iskolában. A gazdag seggfejeket. A korrupt focistákat. A hajrálányokat, akik az összes többi lány életét élő pokollá változtatták.

Bane nem volt jó srác. Hazug volt, tolvaj és drogdíler.

És az én időnkénti pasim.

Szóval, mialatt Bane-nek igaza volt – apám csakugyan egy világklasszis pöcs volt –, Jordannak valami másban volt igaza. Nyilvánvalóan megkérdőjelezhető életre szóló döntéseket hoztam.

– Jordan? – kérdeztem, vízszintesen felemelve a deszkát és bedugva a karom alá, ahogy felé lépkedtem. A hideg homok a lábamra tapadt, megdermesztve a bőrömet. A szörfözés izgalma még áramlott a vénáimon keresztül, de tudtam, hogy az adrenalin hamarosan kiürül és meg fogok fagyni. Nem rezzentem meg, tudva, hogy apám kis élvezetet lelne kényelmetlenségem láttán, és szándékosan elnyújtaná a beszélgetést.

Állát felrántva a vállam mögé jelzett, szemei réssé szűkültek. – Az a Protsenko kölyök?

Összeráncoltam az orrom, ez egy rossz szokás. Bár Jordan egy elsőgenerációs bevándorló volt, gondja volt azzal, hogy barátkozom az orosz kölyökkel, aki az anyjával jött ide, miután összedőlt a Szovjetunió.

– Mondtam, hogy maradj távol tőle.

– Nem ő az egyetlen személy, akire azt mondtad, hogy maradjak tőle távol – horkantottam a horizontra bandzsítva. – Felteszem, egyetértünk abban, hogy nem értünk egyet.

Ujjaival megragadta az inge gallérját, meglazítva a nyaka körül.

– Látod, ez az, amiben tévedsz. Sosem értettem egyet azzal, hogy nem értek veled egyet, Edie. Egyszerűen megválogatom a csatáimat. Ezt hívják gyereknevelésnek, és én próbálok olyan jól teljesíteni, ahogy csak lehet. – Apám egy kaméleon volt, változékony és a hibákhoz alkalmazkodó. Kegyetlenségét aggodalom, bulldózer módszereit lelkesedés, és A-típusú vezető személyiség maszkja alá rejtette. Tettei tették őt azzá a szörnyeteggé, akivé a szememben vált. Messziről ő csak egy másik törvénytisztelő polgár volt. Egy szegény holland fiú, aki a szüleivel jött az Államokba, elérte az amerikai álmot és önerejéből vált milliomossá kemény munkával és kíméletlen leleményességgel.

Aggódónak hangzott, és talán az is volt, de nem a jóllétem miatt.

– Apa – letöröltem az arcom a karommal, utálva, hogy így kellett hívnom őt, csak hogy kedvére tegyek. Nem érdemelte meg a címet. – Nem azért vagy itt, hogy a „Protsenko kölyök”-ről beszélj. Miben segíthetek neked ma reggel? – beékeltem a szörfdeszkát a homokba és nekidőltem, ő kinyúlt, hogy megérintse az arcom, mielőtt eszébe jutott, hogy nedves voltam, és visszahúzta a kezét a zsebébe. Olyan emberinek tűnt abban a pillanatban. Szinte minta nem lenne hátsó szándéka.

– Hol rejtegetted a Bostoni Egyetem és a Columbia felvételi értesítőjét? – kezeit a derekán pihentette, és az állam majdnem a homokba esett. Nem számítottam rá, hogy tud róla – nyilvánvalóan. Öt egyetemre vettek fel. Harvard, Stanford, Columbia, Brown és Bostoni Egyetem. A GPA[2]-m 4.1 volt, és a vezetéknevem Van Der Zee, ami azt jelentette, hogy ezek az emberek tudták, hogy apám néhány millió dollárt és egy vesét adományozna annak a remek intézménynek, amely megszabadítaná jelenlétem terhétől. Sajnálatosan sosem érdekelt különösebben, hogy egy államon kívüli főiskolára járjak. A nyilvánvaló ok a szörfözésem volt. Ez volt az oxigénem és levegőm. A nap és a nyílt ég volt a lelkem tápláléka. De a fő ok az volt, hogy az egyetlen személy, akivel törődtem a világon, Kaliforniában volt, és én nem költözöm. Még fel északra, Stanfordra[3] sem.

Jordan pokolian jól tudta ezt.

– Nem rejtegettem őket. Elégettem – levettem a neoprén ruhámat, a latex büntetőileg csapott a bőrömre, ahogy felfedtem apró bíborszínű bikinimet alatta. – Közel maradok hozzá.

– Látom – mondta, tudva, hogy nem Bane-ről beszélünk. A teljes oka annak, hogy az apám úgy döntött, ezt a beszélgetést a strandon folytatjuk és nem otthon, az volt, hogy esélyt se adjon anyámnak, hogy meghalljon minket. Lydia Van Der Zee törékeny állapotban volt, józan esze folyamatosan egy hajszálon függött. A kiabálás egy kemény határ volt neki, és ez a téma elég gyúlékony volt ahhoz, hogy egy igazi csatává lobbanjon.

– Csak mondd ki – becsuktam a szemeimet, egy sóhaj gördült ki a torkomból.

– Edie, azt hiszem elbuktam, mint az apád, és ezért bocsánatot kérek.

Remegtem. A szörfözés keltette adrenalin rég eltompult. Álltam gyakorlatilag meztelenül és védtelenül, várva, hogy a csípős nap előbújjon és megcirógassa a bőrömet.

– Bocsánatkérés elfogadva – egy pillanatig sem vettem be. – Szóval, mi a következő terved? Mert biztos vagyok benne, hogy van egy. Nem azért jöttél ide, hogy megnézd, hogy vagyok.

– Mivel nem mész főiskolára ebben az évben – és tisztázzuk, ez nem azt jelenti, hogy nem fogsz járni jövőre –, és mivel hivatalosan elballagtál a középiskolából, azt hiszem, el kellene jönnöd hozzám dolgozni.

Nekem. Nem velem. Az ördög az apró részletekben rejlik.

– Egy irodában? Nem, köszönöm – mondtam határozottan. Kölyköket tanítottam szörfözni háromszor egy héten. Most, hogy itt volt a nyári szünet, megpróbálok több munkát szerezni. Igen, zsebeltem is rendszeresen, mióta apám elvágta a pénzfolyamot. Próbáltam fizetni a benzinemért és a biztosításomért, ruháért és az életért és érte, és nem fogok bocsánatot kérni, amiért készpénzt lopok. Amikor nem loptam – elzálogosítottam cuccokat apám villájából. Abból, amit abban a pillanatban vett Todos Santosban, amikor belökte magát a Három Pontos Klubba[4]. Ékszerek. Elektronika. Hangszerek. A pokolba, a család kutyáját is elzálogosítanám, ha lenne. Nagyon kevés határom van, amikor arról van szó, hogy a havert, akit szeretek, boldogan és elégedetten tartsam. És igen, a lopás nem volt kemény határ. Jóllehet, csak olyanoktól loptam, akik el tudták viselni a pénzügyi csapást. Erről meggyőződtem.

– Ez nem kérés volt. Ez egy parancs – mondta apám, meghúzva a könyökömet. Mélyebben vájtam sarkaimat a homokba.

– És ha elutasítom?

– Akkor Theodore-nak mennie kell – jelentette ki apám szemrebbenés nélkül. A könnyedség, amivel kimondta a nevét, összetörte a szívem. – Ő egy folyamatos figyelemelterelés volt az életedben, úgy ahogy van. Néha elgondolkodom, mennyivel messzebb jutottál volna, ha már évekkel ezelőtt megteszem.

Káosz fortyogott bennem. El akartam lökni, az arcába köpni és kiabálni, de nem tudtam, mert igaza volt. Jordannak hatalma volt felettem. És bőséges kapcsolatai. Ha el akarta tüntetni Theot a képből, akkor eléri, hogy így legyen. Anélkül, hogy beleizzadna.

– Mi a munka? – beleharaptam az arcom belsejébe, amíg a vér fémes íze öntötte el a számat.

– Bármi, ami iroda körüli teendőt jelent. Főként rohangálós munka. Nem iktatás, vagy telefonok fogadása. Szükséged van egy jó adag realitásra, Edie. Felvételt nyerni több Borostyánligás egyetemre és mindegyiket elutasítani, hogy szörfözéssel tölthesd a napjaidat egy narkóssal? Azoknak a napoknak vége. Ideje, hogy kezdjél magaddal valamit. Velem fogsz jönni minden reggel hétkor és kinyitni az irodát – és nem mész el, amíg azt nem mondom neked, legyen az este hét vagy nyolc. Megértetted?

Apám sosem ment ilyen messzire, hogy megpróbáljon megbüntetni engem, és én már elmúltam tizennyolc, de ez abszolút semmit nem jelentett. Még mindig az ő fedele alatt éltem. Még az ő ételét ettem, és ami a legfontosabb – még mindig az ő kegyelmére szorultam.

– Miért teszed ezt velem? Miért itt? Miért most?

Bal szemhéja megint lüktetett, állkapcsa megfeszült.

– Kérlek. Te hoztad ezt magadra a gondatlan életstílusoddal. Ideje, hogy felnőj a nevedhez. Nincs szükség ilyen teatralitásra.

Azzal megfordult és dölyfösen visszasétált az üres járda szegélyénél váró Range Roverhez. A motor duruzsolt, a sofőrje köztünk, és a telefonján látható idő közt jártatta a szemét. Egy halvány mosoly találta meg ajkait. Apámnak kevesebb, mint tíz percbe került, hogy a helyemre tegyen.

Álltam ott, a talajba gyökerezve, mint egy jégszobor. Utáltam Jordant, azzal a fajta szenvedéllyel, amit az emberek általában a szerelemre tartogatnak. Úgy gyűlöltem őt, amilyennek a gyűlölet érzését várni lehetett – bemocskolta a lelkemet és megmérgezte a hangulatom.

– Van egy olyan érzésem, hogy mostanra megbántad, hogy nem fogadtad meg a tanácsom, hogy mondd meg neki, hogy húzza el a belét – motyogta Bane mögöttem, ahogy deszkája éles peremét a homokba döfte, és összefogta vad szőke haját egy férfikontyba. Nem válaszoltam.

– Úgy tűnik, hogy megkaptad a kioktatást – könyökével megbökött, kirántva egy Budweisert a hátizsákjából, lefeküdt a homokra, mert kit érdekel, hogy reggel hét óra van?

Megszorítottam a kagylóhéj-nyakláncomat és fogcsikorgatva mondtam.

– Fogalmad sincs róla…

---

[1] Bane: jelentése: átok, romlás, baj, veszedelem, méreg…

[2] Tanulmányi átlag

[3] A fordító megjegyzése: A felsorolt egyetemek közül a Stanford van legközelebb Todos Santoshoz, Kalifornia Államon belül „csak” kb. 2345km távolságra.

[4] Három Pontos Klub – Angolul ThreeComma Club – Milliárdosok (három ponttal tagoljuk a számot J )

---

[1]FroYo – fagyasztott joghurt

[2]Chucks – Converse edzőcipő

[3]Stranger Things – amerikai sorozat a Netflixen. Története egyfajta tisztelgésnek is értelmezhető az 1980-as évek meghatározó horror és sci-fi témájú alkotásai előtt.