5 - 6. fejezet

Fordította: Red Ruby

Két nap.

Nem egy élethossz, de nem is egy perc. Két nap telt el, mióta Trent Rexroth eltörte anyám drága Louboutinját, és az igazat megvallva még mindig dezorientált és nevetségesen izgatott voltam amiatt, amit csinált.

Elragadtatott borzongás futott végig rajtam, csontig hatolva, ahogy figyeltem a pazarló dizájner cipő csattanását – látni drága dolgok elértéktelenedését volt az egyik kedvenc időtöltésem –, de ugyanakkor boldogan tettem némi távolságot magam és Komor O’Seggfej közé.

Senki mást nem hibáztathattam, csak magamat. Úgy értem – külön megkértem őt, hogy ne vegyen fel. Tudnom kellett volna, hogy ettől csak kicsinyes akar majd lenni, és megteszi, hogy felingereljen.

A munka nyomokat hagyott a testemen, a lelkemen, az elmémen. Fel kellett kelnem fél ötkor minden reggel, hogy legyen időm szörfözni. Azután általában ötszázszor futkostam kávéért Viciousnak (hideg és udvariatlan), Deannek (udvarias és nyers) mielőtt vége lett a műszakomnak, mint a titkárnők és személyi asszisztensek macája. Felvenni a ruhákat a tisztítóból, nyakkendőket tartani brókereknek, hogy válasszanak a megbeszélések előtt, segíteni a karbantartóknak, amikor az egyik csap csöpögött a férfi wc-ben – az apám nem viccelt. Engem jelöltek ki a leghétköznapibb, agyzsibbasztóbb feladatokra.

A találkozásunk után, Rexroth nyilvánvalóan elkerült engem, még egy pillantást sem osztott meg velem, ahogy átsiklott a folyosókon, mint egy tüzet lehelő démon, sötétség ragyogott világos szemeiből.

Az ebédszünetemben, amikor egyedül ültem az épületen kívül és a Ramen tésztámat szürcsöltem a szomorú csomagból, amit a Dollar Treeben vettem, hogy spóroljak némi pénzt, azon kaptam magam, hogy elmélkedem, vajon a mutatványom az asztalán hatással volt rá, vagy azt hitte, hogy én valami nyomoronc vagyok, aki nem méltó a figyelmére.

Nem számított. Ami számított, az az, hogy most én voltam az egyike a sok túldolgoztatott, túlstresszelt asszisztensnek, aki ezeknek a privilegizált, gazdag, önhatalmú férfiaknak dolgozik, akik két rövid nap alatt elérték, hogy valami komoly bűncselekményt akarjak elkövetni.

Utáltam ezt a helyet, utáltam ezeket az embereket, utáltam ezt az életet…

A pihenőszobában álltam, felkaptam egy flancos gyümölcskosarat (naponta szállították őket a Fiscal Heights Holdings tizenötödik emeletére, friss sütemények és hidegen préselt organikus gyümölcslevek társaságában), amikor a cuki lány és Camila besétált.

– Mutasd meg, mit akarsz enni ebédre – Camila odaadott a kislánynak egy tabletet ételek képeivel. Régi dadám felnézett, meglátott és arca vigyorra húzódott. – Édes Edie-m, újra találkozunk! – Camila medveölelésbe fogott és én visszaöleltem, mintha egy horgony lenne. Sokféle módon az volt. Komolyan hittem, hogy néhány ember azért jött a világra, hogy elviselhetővé tegye azt másoknak. Camila egyike volt ezeknek.

– Rossz féltékenynek lenni egy háromévesre, mert ott vagy neki te? – mormoltam lágy fehér hajába, megengedve magamnak némi önsajnálatot. Camila nevetett és elhúzódott, végigfuttatta ujjait az arcomon, leltárt készítve, megbizonyosodva róla, hogy minden rendben van. Fizikálisan úgy volt.

– Négy éves.

– Ó – a pultnak dőltem, sokkal közelebbről figyelve a csinos kislányt. Ez volt a második találkozásunk, így észrevettem dolgokat, amiket elsőre nem. Például, hogy úgy öltözött, mint egy fiú, mintha próbálná elrejteni milyen bájos volt. Ettől azonnal megkedveltem. Úgy kezelte a szépségét, mint egy titkot, és mint bármilyen titoknál, ő választotta ki gondosan az embereket, akikre rábízta. Talán emiatt volt szűkmarkú a mosolyokkal is.

– Te nem vagy egy dumagép – jegyeztem meg, ráncolva az orromat a kölyökre. Évek, amelyek alatt beszéltek, mialatt a szobában voltam, megtanítottak, hogy a gyerekek figyelnek, észrevesznek dolgokat, és utálják, ha úgy kezelik őket, mintha láthatatlanok lennének.

–  Úgy is fogalmazhatunk – Camila megköszörülte a torkát és elfordította tekintetét a gyümölcskosárra, felkapott egy epret és a szájába dobta. – Nem beszél – rágott ahelyett, hogy kifejtette volna.

– Huh – leguggoltam, felajánlva a kislánynak egy pekándiót. Esznek az ő korabeli gyerekek pekándiót? Nem voltam biztos, de ő mindenesetre elvette, bezsebelte.

– Sosem kérdeztem, mi a neve – mondtam, ahogy utólag eszembe jutott.

– A neve Luna – Camila hangja a fejem fölött hangzott. Megsimogatta a kislány barna, göndör loknijait. A gyerek elbűvölő volt. Minden, ami gyönyörű egy emberi lényben összekeveredett egyetlen személyben. Mokkaszínű bőr kék szemekkel. Emlékeztetett valakire, de nem tudtam visszaemlékezni, hogy kire. Talán egy bébi Adriana Limára.

– Edie vagyok – nyújtottam Lunának a kezemet. Nem fogadta el. Nem jöttem zavarba, vagy idegesített az elutasítása.

– Jó – visszahúztam a kezem. – Egyébként sincs szükségem a bacijaidra.

Luna visszanyelt egy horkantást.

– Ami azt illeti, ne gyere sehová a közelembe, oké? Úgy nézel ki, mint egy orrpiszkáló.

Szerettem a gyerekeket. Nem úgy, ahogy a legtöbb lány az én koromban szereti őket. Én a megkeményedetteket és a rendetleneket szerettem. Azokat, akik kínlódtak az érzéseik kifejezésével, és úgy érezték csapdába estek a testükben. Talán, mert olyan sokat láttam magamból bennük.

Átsétáltam a konyha túl felére, kinyitottam a hűtőt és megragadtam egy kólásdobozt. Luna követett a tekintetével, csúfolódó mosollyal telt ajkain. Felhúztam az egyik szemöldököm, és kipattintottam a dobozt.

– Fogadok, nem engedik, hogy üdítőt igyál, ha?

Megrázta a fejét. Volt valami tétovaság a mozdulataiban. Mintha nem tudná teljesen biztosan, hogyan csinálja őket – vagy, hogy kellene-e csinálnia őket egyáltalán.

– Ha adok neked egy kicsit, el fogsz árulni?

– Nem, nem, nem, nem! – vágott közbe Camila, felénk sietve, a tenyerével integetve. – Az apja megölne mindkettőnket. Istenem, nem!

Nem mondtam semmit, mivel a „nem” „talán”-t jelentett Camila világában. Attól függött, mennyire keményen próbálkoztál elérni valamit. Luna felváltva nézett minket, próbálta megérteni a kapcsolatunk árnyalatait.

– Ki kell mennem a mosdóba egy pillanatra. Tudnál vigyázni rá? – Camila lesimította hosszú szoknyáját és blézerét.

Bólintottam. – Persze.

– Nincs üdítő – rázta meg felém az ujját az ajtóból.

Megint bólintottam. Jobban ismert, mint hogy higgyen nekem, de még kötelességének érezte, hogy ugyanazt a fenyegető ujjat mutassa Lunának is. – Komolyan mondom, Luna. Apukád nem lesz boldog.

Szükségtelen mondani, hogy ahogy elment, Luna ajkai egyesültek a legelső doboz diétás kólájával. Tartottam a dobozt a kezemben, ahogy engedtem neki egy kis kortyot, leguggolva, hogy elkapjam minden reakcióját, ahogy a zizegés eléri az ízlelőbimbóit.

– Jó, ugye?

Luna egyetértésében ünnepélyesen bólintott. Nagyot húztam a dobozból, bámulva a kicsi lyukat.

– Ja, nagyon jó. Várj, amíg megkóstolod a sört – horkantottam.

– Nem szükséges, mivel sosem fog megtörténni – egy acélos hang jött a konyha bejáratából, és elfordítottam a fejem, állam elernyedt rémületemben.

Francba.

Trent Rexroth sétált be, látszott rajta a bosszúság ötven árnyalata és az egyik legbűnösebben szexi öltönyt viselte, amit valaha láttam emberi lényen. Nem igazán voltam oda az öltönyökért, főleg, mivel Jordan szerette őket, és én asszociatíve utáltam mindent, amit ő szeretett, de ahogy a selymes fekete anyag körbeölelte Trent kidolgozott, magas alakját, elképzeltem, hogy nézne ki neoprénben. Vagy anélkül. Így is, úgy is lekörözné Bane-t, és a többi Tobago Beach-i srácot. Nem voltam biztos benne, hogy mit csinál, hogy fenntartsa ezt a fajta testet, de nem a seggén ücsörgött kilenctől ötig dühös leveleket írogatva és dühösen méregetve engem és mindenki mást.

Elvettem a dobozt Luna ajkaitól és felegyenesedtem.

– Ő a… – tekintetem körbejárt, keresve valami figyelemelterelőt, vagy egy éles tárgyat, hogy megvédjem magam vele, ha úgy döntene, hogy megöl.

– Lányom – vágott a szavamba. – Az. Hol a pokolban van Camila? – úgy hangzott, mint a szörny a Szépség és a Szörnyetegből. Mély, morgó és parancsoló. De én elutasítottam, hogy behúzódjak egy sarokba, és hagyjam neki, hogy megfélemlítsen engem.

– Milyen az a négy éves, aki még sosem kóstolta a kólát? – förmedtem rá, karjaimat a levegőbe vetve.

– Bocsáss meg?

– Hallottál – egyik kezemet Luna vállára tettem, remélve, hogy nem fogja lerázni. Nem tette. – Komolyan, mi baj van veled? Nem kell innia minden egyes nap, még csak nem is minden héten – egyetértek. De, hogy nem, soha? Miért? Az üdítő fincsi. Édes és bizsereg a szádban, és boldoggá tesz. Igaz, Luna? – böktem meg.

Vehemensen bólogatott, és most Trenten volt a sor, hogy megrökönyödve bámuljon rám. Tett egy lépést előre, szemei rólam a lányára vándoroltak.

Csönd. És kínos feszengés. És mi a fene történik?

– Mi van? Mi van?! – elvesztettem a hidegvérem, oda-vissza nézve köztük.

– Csináld újra – mondta – mindkettőnknek, azt hiszem.

– Mit csináljak? – megdörgöltem a nyakam hátulját, még mindig próbálva megfejteni a helyzetet.

– Vedd rá, hogy bólintson. Kérlek – az utolsó szó vonakodva hagyta el a száját, mintha a vereségét vallaná be. Az alsó ajkamat rágcsálva vizsgáltam őt, mintha épp most landolt volna az űrből ananászsapkát és Hula-szoknyát viselve.

– Oké… – összeráncoltam az orrom, lenéztem Lunára.

– Hé, haver, akarsz még egy korty kólát?

Luna bólintott és kinyúlt a dobozért. Trent nevetett. Istenem, ő nevetett. És nem úgy, ahogy nevetett rajtam, amikor elkapott, hogy lopni próbáltam az anyjától. Úgy nevetett, mintha világvége lenne, és őt nem érdekelné. Mintha ez az iroda nem a pokol bugyra lenne, és mi nem utálnánk egymást zsigerből. Nevetésében ígéret volt, egy dallam, egy mézédes hang, mely a csontjaimig hatolt és megváltoztatta a szívverésem ritmusát. Térdeim összekoccantak, mint vékony pálcikák, és majdnem összerogytam döbbenetemben.

Annyira… férfias volt.

Nem mintha Vicious, Dean és Jaime ne lettek volna férfiak. Azok voltak – az emberek nyolcan százalékával együtt ezen az emeleten. De egyedül Trent Rexroth nézett ki elég megkínzottnak és komolynak ahhoz, hogy átkeljen a világ összes hídján és leégesse azt egyik parttól a másikig, hogy elérje a célját. Egyedül Trent Rexroth tűnt hajlamosnak arra, hogy lerombolja az egész életedet, ha a fejébe veszi. A félelem, amit gerjesztett bennem felajzott. És ez aggasztott. Nagyon.

– Meg tudom csinálni újra – motyogtam, félig kétségbeesve, hogy újra halljam azt a hangot kijönni a száján, félig remélve, hogy ettől többnek lát majd engem potenciális áldozatnál.

Felhúzta ördögi, vastag szemöldökét. – Hadd lássam. De ne kólával.

Leguggoltam Lunához és belesuttogtam valamit a fülébe. Lehajtotta a fejét, és próbálta elnyomni nevetését apró öklével. Győzedelmesen felnéztem, hogy tanulmányozzam Trentet. Ezúttal nem mosolygott. Szemeiben valami olyan ragyogott, amiben nem is voltam teljesen biztos, hogy képes érezni.

Egy múló pillanatig, valami átfutott köztünk, de nem tudtam, mi volt az. Olyan intenzitással nézett rám, amit a vállaimon éreztem. Mintha szupererőm lenne, amire rá akarja tenni a kezét. Majdnem megkönnyebbültem, amikor Camila besétált a pihenőszobába, és Trent felé kapta a fejét, mialatt én eltüntettem a kólát a szemetesben.

– Mr. Rexroth! Én a-a-annyira sajnálom. Mondtam neki, hogy ne adjon Lunának semmilyen üdítőt. Sosem kellett volna Lunát egy teljesen idegenre hagynom – dadogott, szemei idegesen jártak hármunk között, ahogy arcát egyik kezébe fogta. – Luna, gyere ide, édesem. Nézze, én voltam Edie dadusa nyolc évig. Jól ismerem őt. És én csak itt voltam a folyosón, a mosdóban…

Váó. Faszkalap főnöknek kell lennie. Bár nem volt szükségem Camila reakciójára ahhoz, hogy tudjam ő a nem-ejtünk-foglyokat típus. Trent elhessegette, elvesztve érdeklődését a mondandója iránt.

– Rendben van. Camila, el tudná vinni Lunát a tízedik emeleten lévő játszószobába? Azonnal ott leszek.

– Természetesen.

Aggodalom látszott öreg dadusom arcának minden egyes sejtjén, ahogy felkapta a karjaiba Lunát és sietve kiment a tágas konyhából, léptei felgyorsultak, ahogy visszapillantott a válla fölött diktátor munkaadójára. Trent és én egyedül maradtunk, és noha undorodtam magamtól, hasam úgy ugrott össze, ahogy általában első csók előtt szokott.

Egyetlen lépéssel a személyes terembe került. Nyeltem egyet, amikor rájöttem, hogy több mint harminc centivel magasabb nálam.

– Az életcélod, hogy felbosszants engem? – hangszíne egy lapos vonal volt a monitoron, halott és komoly.

Vállat vontam, egy ütemet sem kihagyva. – Nem, de ez egy kellemes bónusz.

Elmosolyodott. Fenyegetés volt a vigyorában. Az illata hülye dolgokat művelt a fejemmel. Olyan húrokat pendített meg a testemben, amelyekről nem tudtam, hogy sóvárogni képesek, a rossz irányba rángatva engem. Nyeltem, tettem egy lépést hátra. Trent úgy tűnt semmibe vette a tér iránti igényemet, és újra felfalta a kettőnk közti távolságot. A derekam nekiütődött a homokszínű, hűvös pultnak. Miért volt itt minden arany és romlott?

– Van egy Funny Felix parti vasárnap Luna kölyök táborában. Tobago Beachen. Azt akarom, hogy ott legyél – kívánsága direkt volt, kérges. Ahogy nagy keze is, amit a pultra tett mögém, ahogy a testem fölé magasodott. Megráztam a fejem.

– Én… Én nem tudok.

– Nem hiszem, hogy megértetted, Edie. Nem hívtam el a korhatár alatti segged egy Chuck E. Cheese[1] randira. Ez nem opcionális. Ez része a munkaköri leírásodnak. Nézd meg a szerződésed. A 4.4-es klauzula előír neked néhány plusz órát minden hónapban – hétvégéket is beleértve. Ez egy üzleti tranzakció. Semmi több.

– Te nem érted – szorítottam meg a pultot magam mögött, amíg a bütykeim kifehéredtek, túlérzékenyen arra, hogy a jobb keze centikre volt az enyémtől. Érintésének ötlete őrült volt és csábító. Még bűnös is. –Nem dolgozom szombatonként. A szombatjaim az enyémek, és a városon kívül töltöm őket, San Diegóban. Tudok dolgozni vasárnaponként – nem probléma. De nem szombaton – fojtogatott minden egyes szó. Trent megmerevedett arca meg sem rándult. Ajkai olyan közel voltak az enyémekhez, hogy nem voltam biztos benne, vajon csak képzeltem, vagy mi tényleg beleolvadtunk valami másba. Éreztem, ahogy törzse a lélegzetvétele ütemére mozdul, anélkül, hogy a testünk érintkezett volna. A meghittség levetkőztette velem a gúnyosságomat, amit általában köpönyegként viseltem, hogy kizárjam a világot.

Kérlek, gyerek közelebb. Kérlek, maradj távol.

– Miért? Mi van szombatonként? – állkapcsa gránit volt, szeme titánium. Ha nem tűnt volna olyan elérhetetlennek, úgy cirógattam volna borostás állát, ahogy szerettem volna.

Pillantásunk találkozott. – Minden tiszteletem, de ez nem a tartozik rád.

– Erősen érintett vagyok. Épp próbálom kitalálni milyen meggondolatlan vagy, mivel terveket szövök veled és a lányommal. Valami okból úgy tűnik, hogy megkedvelt téged.

Haboztam, grimaszolva. – Miből gondolod, hogy meggondolatlan vagyok?

– Elutasítani borostyánligás egyetemeket – és dicsekedni vele, zsebelni egy zsúfolt promenád közepén, felbosszantani az állam legbefolyásosabb emberét az első munkanapodon, hogy megnevezzek néhány okot. Mivel mi alig vagyunk ismerősök, arra tenném a tétem, hogy még sokkal több random szarság kerülne az utamba, ha mélyebbre ásnék – szavai pengeként vágtak belém, ahogy kigombolta a felső két gombot az ingén.

Észrevettem néhány dolgot. Például hogy ez volt a második alkalom, hogy megszabadult a nyakkendőjétől, vagy meglazította a gallérját, amikor körülötte voltam. Mintha talán ez azt jelentette volna, hogy melegebbet érzett, amikor egymáshoz közel voltunk.

A padlóra fókuszáltam, próbáltam elterelni a gondolataimat onnan, ahová abban a percben tévedtek, amikor meglazította a gallérját. – Egy héttel ezelőttiig szörfoktatóként dolgoztam. Úgy értem, ja, kirabolok embereket. De csak mert… – elhallgattam, keresve a megfelelő szavakat anélkül, hogy túl sokat kiadnék. – Nézd, nincs választásom, oké? Bízz bennem, csak mert az apám tele van lóvéval, nem azt jelenti, hogy én egy centet is látok belőle. Nem vagyok kleptomániás. És csak bizonyos embereket célzok meg. A gazdag fajtát. Azokat, akiknek nincs szükségük arra a pénzre, hogy fizessenek az áramért vagy a kajáért – tettem hozzá. Mert számomra ez különbséget jelentett.

– Bra-kibaszott-vó, Robin Hood. Rendkívüli hír – tizenöt évvel ezelőtt anyám nem tudta volna fizetni a villanyszámláját, ha ellopod a tárcáját. Fejezd be, hogy hanyag feltételezésekbe bocsátkozol. Ez helytelen.

– Emlékeztetned kellene magad erre – épp most címkéztél meggondolatlannak – mutattam rá.

– Mert az vagy. Nem hiszem, hogy jól illenél Lunához.

– Sosem jelentkeztem a munkára, szóval nincs gond.

A sebesség, amivel elmozdult tőlem, bámulatos volt. Trent hidegen vizslatott, vicsorral az arcán. – Jössz a partira. Nem vitatéma, Van Der Zee.

– Nem – mondtam, megragadva a telefonomat a pultról, és testemmel az ajtó felé fordulva. – Értem, hogy mit próbálsz itt csinálni. Én kedvelem Lunát, és hajlandó vagyok ott lenni neki – akár munkaidő után is, nem gond. De a saját feltételeimmel. És ideális esetben, anélkül, hogy te körülöttünk lennél. Camila nagyszerű, de te és én nem jövünk ki.

Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, amikor Dean Cole grasszált be, megragadott egy tányért és megpakolta annyi gyümölccsel, ami elég lett volna, hogy megfullasszon egy elefántot, szemei szenvtelenül a színes kosárra meredtek.

– Hé, ember – beleszúrt egy fogpiszkálót egy darab dinnyébe és a szájába dobva megrágta. Trent megpördült, hogy szemben legyen vele, és szótlanul ráncolta homlokát, melyről üvöltött, hogy húzz a picsába! Dean rendíthetetlenül folytatta. – Mint legjobb barátod, úgy érzem, figyelmeztetnem kellene téged. Ráhajtani az üzlettársad lányára, aki gyakorlatilag a saját gyereked lehetne, rossz húzás. A folyosó túlfeléről láttuk, hogy egymás arcába másztatok, és mindannyian tudjuk, hogy a gyűlölet gyakrabban változik valami mássá, mint ahányszor nem. Szóval, itt a tanácsom – tartsátok meg az ágyékotokat magatoknak, gyerekek. Most. Kurvára. Azonnal.

Dean még mindig vidáman mosolygott, ahogy szállította az üzenetet. Egy külső szemlélő az üveg túloldaláról azt hihette, hogy az időjárásról, vagy a fociról beszélgetett. Néztem a két férfit. Trent szemei olyasmit ordítottak, amit Dean nyilvánvalóan képes volt olvasni, ajkai összeszorítva maradtak.

– Vettem, haver. Csak figyelmeztettelek – Dean felemelte egyik tenyerét, vereséget tettetve.

Kimentettem magam, kisiklottam a konyhából és otthagytam a két férfit, farkasszemet nézve. Mielőtt sikerült volna elmenekülnöm, Trent megragadta a karom – lágyan, nem úgy, mint az apám – és belesuttogta a hajamba.

 – Mit mondtál Lunának, hogy megnevettesd?

Becsuktam a szemeimet, a nyaka felé hajoltam, visszatartva a lélegzetem, így nem szívtam be az illatát és tápláltam a növekvő függőséget.

– Azt mondtam neki, hogy az apukája egy feszült bunkó.

Nem néztem vissza, hogy lássam ki nyerte a farkasszem-nézést, Trent vagy Dean.

Nem számított, mert én voltam az, aki vesztett.

A józan eszemet, a logikámat és az értelmemet.

Én voltam a vesztes a végen, és szükségem volt egy gyors győzelemre, ha valaha el akartam szökni Theóval. Amit akartam. Nagyon is. 

Fordította: Suzy

– Valami hír? – Hagytam, hogy az ingem leessen a márványpadlóra egy halk puffanással. Amanda gépiesen, ahogy a legtöbb dolgot csinálta, levette a ruháját, ráfektette a színes darabot a barna, tömött karosszékre a hálószobámban, és Todos Santos körvonalait nézte a franciaablakokon keresztül.

Rájöttem, hogy nem egészséges kapcsolatot fenntartanom a magánnyomozóval, akit azért béreltem fel, hogy felkutassa a nőt, aki elhagyta a gyerekemet. Arra is rájöttem, hogy egyszerre vele és a gyerekem terapeutájával lenni katasztrofálissá válhat. Bár mindig szerettem a zűrt, és jó ötlet volt keverni az üzletet az élvezetekkel – ha nem törődsz a botránnyal és tudod, hogyan teheted a magad számára hasznossá az élvezeteket.

Amanda extra-keményen dolgozott nekem. Sonya kétszer annyit foglalkozott Lunával, mint más gyerekekkel a rendelőjében.

És volt még valami, ami hozzájuk fűzött: a kényelem.

Ahogy a családom, a szüleim és a barátaim tudták, nem nyúltam csajhoz, mióta Val elhúzott Isten tudja, hová és azt akartam, hogy ez így is maradjon. Nem akartam, hogy összehozzanak egy nővel, csak mert tudják, hogy a piacon vagyok. Nem akartam, hogy szemmel tartsanak és elmondják, milyen átkozottul rossz egyedül lenni és mennyire meg kellene állapodnom.

Szerencsére, Amanda és Sonya nem lát többet bennem, mint egy dögös pasit, aki egy tisztes részét adja a fizetésüknek és olyan nyersen és keményen bassza meg őket (gumival – megtanultam), hogy egy egész hét kell a kiheveréséhez.

Amanda kikapcsolta a fehér csipkemelltartóját és lecsúsztatta a karjain. Mennyeien nézett ki a csokoládészínű bőrén.

– Még keresem – morogta, meggyújtva egy jointot a rózsás ajkai között.

– Most hol?

– Brazíliában. Próbálom kitalálni, hogy az ottani rokonainál van-e.

Val anyja Chicago-ban lakott. Elszökött Rióból Val erőszakos apjától, amikor Valenciana hároméves volt. Az esély, hogy megtalálják Luna anyját Brazíliában csekély volt, de eltelt három év és semmi hír, egy ábrándot kergettem. A pénz nem számított manapság, de még mindig furcsának éreztem, hogy ennyit költök egy ilyen feltevésre. Mióta Valenciana elhatározta, hogy meglép, fáradhatatlanul keresem őt. Nem az elhagyás részével foglalkoztam, már régen feladtam, hogy úgy viselkedjen, mint egy anya. Azt akartam, hogy rám ruházza a teljes felügyeletet. Ha Val úgy döntene, hogy megint visszakeringőzik az életembe – ami nem is lenne túlzás, mert szereti a pénzt és nekem sok van – azt, hogy Luna nem beszél négyévesen, felhasználná a bíróságon, hogy elvegye tőlem. Mert, ha Val megkapná Lunát, akkor elég gyerektartást kapna ahhoz, hogy fenn tudja tartani az imádatát mindenért, ami divatos és drága.

És ha van valami, amit határozottan soha nem élnék túl vagy engednék meg, az az, hogy bárki elvegye tőlem a gyerekemet.

Amanda felém sétált, oda, ahol kinéztem az ablakon, még mindig a magas sarkújában; egy karibi istennő, akinek nincs ideje férje és gyerekekre. Megállt a bárpultomnál (annyira kilencvenes évek, de akkoriban szegény kölyök voltam és ez volt az álmom, és Öreg-Trent részben azon munkálkodott, hogy Fiatal-Trent álmait megvalósítsa) és kivett egy üveg limitált kiadású Jamesont. Nem voltam nagyivó, de miután ma összecsaptam egy tinivel és a sovány segge visszautasított, egy korty nem árthatott. Amanda leült az ágyra, megütögette a bársonytakarót maga mellett és én leültem mellé, a fejemet a meztelen melleihez nyomtam, ahogy a számba öntötte az italt.

– Hajlok a felé, Rexroth, hogy tájékoztassak, valószínűleg nem fogod megtalálni Valt. Senkit se érdekel, ha átléped Mexikó határát, még kevésbe, ha messzebb délre teszed. Val-nek még feltöltős mobilra, titkos e-mail címre és puccos, hamis személyire sincs szüksége. Kedvére leugorhat egy tengerparti kisvárosba és ott maradhat egy baráttal, vagy vállalhat alkalmi munkát. A legtöbb dolgot, amit korábban vettél neki, eladta, hogy megléphessen és elég tisztes gyerektartást kapott, hogy hosszú időre eltűnhessen.

Éreztem, ahogy az ital végigégeti a torkomat és azon tűnődtem, hogy lehetett alkoholista régen Dean. A pia depresszióssá tett. És hülye dolgokat csináltam részegen. Például feljegyzéseket írtam a lányomról és megmutattam a terapeutájának. Kivettem a jointot Amanda ajkai közül és bedugtam a számba, hátrahajtottam a fejem és édes illatú füstcsíkokat fújtam ki az ég felé. Amanda szénfekete haja beborította a mellizmaimat, ahogy lehajolt, hogy megcsókolja a meztelen vállamat át a tetoválásomon, amit közvetlenül a főiskola előtt szereztem, amikor otthon ültem törött bokával és az idő elütése volt a legfőbb prioritásom.

– Faszom – ez volt a kifinomult válaszom a kis beszédére.

A farkam már kemény volt, ahogy a nyakam érzékeny bőrét megszívta, majd a vállam harapdálásával kinyilvánította a szándékát. A légkondicionáló zümmögött közöttünk és én a kintről beszűrődő zajokat figyeltem. Luna gyorsan elaludt a penthouse másik szárnyában, a szobája Camiláé mellett volt. Luna sosem fog találkozni Amandával. Sosem fogja megtudni, mit csinált az apukája éjszaka.

– Engedd el őt, Trent! Keress egy rendes nőt, aki törődni tud a gyerekeddel. Szó szerint minden olyan nő a kontinensen, akinek szeme van, és petefészkei, az pályázna erre a pozícióra. Minden megvan benned – mondta.

A fogaim közé vettem a jointot, miközben lecsúsztattam a fehér tangáját a combjain és egyszerre három ujjamat nyomtam belé, megtalálva az utat a G-pontjához és lustán dörzsölgettem. Még ideje sem volt arra, hogy hátrébb húzza a seggét a takarón, hogy hozzáférhessek a puncijához. A feltörő nyögése belehasított a levegőbe, amikor a hüvelykujjamat hozzányomtam a csiklójához és elkezdtem masszírozni, felizgatva őt.

– Ez ma fájni fog – mondtam.

– Miért? – dorombolta, hirtelen felvillanyozta az ötlet. – Ezúttal ki idegesített fel?

A neve a nyelvem hegyén volt, de ha kimondanám, beismerném, hogy Edie jár a fejemben. Fiatal volt. Olyan átkozottul fiatal. És még ha nem is törődnék az életkorával – amivel mégis, a teste az érett és a serdülő közötti vonalon húzódott. Még nem érte el a teljes és a határozott domborulatait. Törődtem a Fiscal Heights Holdings-szal és terveim voltak ezzel kapcsolatban. Tervek, amikbe nem tartozott bele Edie vagy a bosszúszomjas apja. Ezen kívül egy csapás volt, egy buktató, és egy kurva biztos elterelés.

– Senki – végignyaltam Amandát a torkáig, aztán megálltam, hogy ránézzek. Amanda nem várta, hogy megcsókoljam. Senki sem várta. – Senki fontos.

Egy hazugság volt, amiben hinni akartam. Egy hazugság volt, amit beleültettem az agyamba, a szívembe és abba, ami megmaradt a lelkemből. Egy hazugság volt, aminek igazsággá kellett válnia. Így kellett lennie.

A telefonom ébresztője olyan lelkesedéssel rezgett, amin pontban hajnali négy órakor nyilvánvalóan nem osztoztunk. Felébredni a tintaszínű sötétségben nem volt ideális a szórakozásra, de a szörfözés igen, így lenyomtam a gombot, meggyőzve magam arról, hogy ez csak ideiglenes, még ha nincs is oka annak, hogy ezt gondoljam.

Ásítva kinyújtóztam a duplaágyamban, a szemeim lassan fókuszáltak. Rózsaszín falak. Két csillár. Fehér, antik bútorok, felújítva és importálva, Olaszországból. Minden, ami a szobámban volt, azt mutatta, hogy én egy boldog, szurkoló-típusú tinilány vagyok. Senki sem gyanakodna arra, hogy ez a szoba egy kalitkát mutat, egy személyt, akit el kell játszanom. Senki sem tudta, hogy el kellett dugnom a szörf-felszerelésemet, a waxot, a vízálló ruháimat és az ilyesmiket a szekrény hátuljába, még ha minden nap használom is őket, a csekély valószínűség miatt, hogy valaki rájön, nem vagyok jéghercegnő.

A szörfözés nem elég előkelő, hogy elfogadott tevékenység legyen egy Van Der Zee számára.

A szörfdeszkáim az egyik garázsban voltak elrejtve nehéz, barna szövetek alatt, ahol a vendégek nem láthatják, még véletlenül sem és az összes családi fotó, amit a korallszínű falakra akasztottam, ugyanaznap le is kerültek; csupán a falakra kalapált szögek bizonyították, hogy ez a szoba egyszer otthonos volt és az enyém.

Senki sem ismerte a valódi énemet, mert nem voltam tökéletes és a Van Der Zee-k azok voltak.

Legalábbis a külvilág felé.

Mi voltunk a Brady család a millió kölyök nélkül. Szőkék, szépek és nekünk volt a legnagyobb, legfényesebb mosolyunk a környéken.

Belebújtam egy narancsszínű bikinibe, egy feszes vízálló ruhába és egy fekete kapucnis felsőbe, majd írtam Bane-nek. Most nem tudtunk együtt szörfözni, amióta éjjel–nappal dolgoztam, de attól felajánlottam. Szívás a koromsötétben szörfözni, nem beszélve arról, hogy különösen kockázatos. De nem volt túl sok választásom. Reggel hétkor kezdtem dolgozni és nem is fejezem be este hétig. És amikor végeztem, akkor ellenőriznem kellett az anyámat, főzni neki és megbizonyosodni róla, hogy jól van. Végül is valakinek meg kellett tennie és az kurva biztos, hogy nem Jordan volt.

Beléptem a konyhába egy kis kókuszvízért és egy granola szeletért. Minden sarokból vérvörös gránit konyhapult és rozsdamentes acél eszközök ragyogtak rám. A konyha volt az egyik kedvenc helyem a villában, mert az apám elég ritkán tévedt be. Akárhányszor otthon volt, az ételét a szobájába vitette az egyik házvezetőnőnkkel. Csak akkor bukkant fel, amikor teát készített anyámnak, ami úgy tűnt az egyetlen dolog, ami megnyugtatta a zaklatott idegeit.

– Anya? – lihegtem, amikor egy piszkosfehér szatén köpenybe burkolt törékeny, hajlott hát üdvözölt. – Miért vagy ébren?

A márvány étkezőasztalnál ült, a helyi újság egyik cikkét bámulta. Odasétáltam és egy puszit nyomtam a szőke feje búbjára.

– Hé – mondtam halkan. – Éjszakázol?

– Kicsoda April Lewenstein? – az egyik tövig rágott körmét egy képre nyomta, amin apa ölelkezett egy fiatal üzletasszonnyal, mindketten a kamerába mosolyogtak az egyik FHH estélyen. Végighúzta az ujját a képükön és mindkét arc tintafoltos lett. Megengedtem magamnak egy elnéző sóhajt, a vállaim elernyedtek.

– April a könyvelésen van, a hetedik emeleten. Házas, öt hónapos terhes. Semmi miatt sem kell aggódnod. Menj vissza az ágyba!

Felém fordította a fejét. Az ajkai természetellenesen duzzadtak voltak, a bőre túl feszes a vég nélküli injekciózástól, vöröslő szemei egy újabb beszámíthatatlan gyógyszer-koktélról meséltek, amiket ki kell cserélnünk és felíratnunk.

– Elmondanád, ha tudnád, hogy megcsal engem – megragadta a szörfruhám anyagát és csomóba szorítva az arcához húzott.

Kötelezettség nélkül megrándítottam a vállamat.

 – Persze. – Biztos, hogy nem. Ebben a pillanatban Lydia Van Der Zee azzal az egyszerű ténnyel se tudott volna megbirkózni, hogy karbantartás miatt a medencénk lezárva marad a nyár hátralévő részére. De azt mondtam neki, amit hallani akart, mert az ártatlan hazugságok biztosítják, hogy viszonylagos békében éljünk együtt a határozott instabilitásával. Persze magam miatt, nem miatta.

– Hogy megy a munka, drága kislányom?

Ellazította a szorítását a szörfruhámon. A szemeim a hűtő feletti órára rebbentek, tudtam, hogy tartozom neki a társasággal, ha mással nem is. Leültem egy székre mellette és kipattintottam a kókuszvizes dobozt, az ajkaimhoz emeltem.

– Rendben van. Jordan kiválasztotta a város legnagyobb seggfejét, hogy vele dolgozzam. Alig várom, hogy találjon egy másik kedvenc projektet, amivel eltöltheti az idejét.

A Fiscal Heights Holding csak egy újabb pont volt az apám vállalati szövetén. Már annyi vállalatot vett meg és adott el ezelőtt, hogy képtelen voltam számon tartani. Úgy kezelte a befektetéseit, mint a nincstelen szeretőket – az első évben mindent megadott nekik, amire szükségük volt, aztán dobta őket, hogy védjék meg magukat, ahogy unalmassá váltak számára, és új, izgalmas kaland után nézett.

– Nem tudok erről – motyogta anya beharapva a húsos alsó ajkát.  – Tetszik neki az ötlet, hogy egymás vállát veregetik Baron Spencerrel, meg ilyesmi. Ők nagy nevek Todos Santos-ban és apád polgármester akar lenni.

A Fiscal Heights Holding székhelye Beverly Hillsben volt, a nagy L.A.-ben, de mi Todos Santos városában éltünk. És Todos Santos kicsi volt. Ijesztően az. (lásd még: én, ahogy szerencsétlenségemre a főnököm anyjának tárcáját próbálom meg ellopni)

Szóval, anyának nem kellett emlékeztetnie arra, hogy Trent Rexroth nagy fogás volt. Mostanság, úgy vettem észre, hogy megszállottan rá gondolok, irodán kívül és belül is, ami elég nyomos ok volt ahhoz, hogy ellökjem magamtól, akárhányszor a közelembe került.

– Az apád különösen viselkedik. Megint megcsal, biztos vagyok benne. Azt hiszem, ezúttal komoly.

– Kétlem – vigasztalóan rámosolyogtam. A komoly részére értettem, nem a megcsalásra. Határozottan megcsalta.

Fáradtan megdörzsölte az arcát.

– Ezelőtt sosem voltak ilyen hosszúak és gyakoriak az üzleti útjai.

– Talán felkészül arra, hogy polgármester legyen. Támogatókkal találkozik, bla-bla-bla.

Habár mostanában nem beszélt a politikai törekvéseiről, és ez azt jelentette, hogy nem is voltak a gondolatai között. Jordan Van Der Zee-nek egyetlen igaz szerelme volt, és az a saját hangja.

A konyhaajtó halkan megnyikkant és én ösztönösen felkaptam a fejem készen arra, hogy kirántsam a fiókot és levadásszam a rohadékot egy steak-késsel. Amikor láttam, hogy maga az ördög jelent meg teljes valójában, kifújtam a levegőt, de jól tudtam, hogy nem lazulhatok el.

– Te is fenn vagy? Mi van veletek, srácok? Hajnali fél öt van – morogtam az italomat szorongatva. A hétvége gyorsan közeledett és én nem akartam felbosszantani Jordant. Szükségem volt arra a látogatásra szombaton, így kedvesen viselkedni életbe vágóan fontos volt.

– Edie-nek és nekem van némi megbeszélnivalónk. Menj vissza az ágyba, Lydia! Hamarosan készítek neked egy teát.

Még ha a rosszallása közvetlenül az anyám felé irányult is, ez mégsem csökkentette a rossz érzést. Anya legyőzötten talpra állt, kisétált a helyiségből, nem sokban különbözve egy szellemtől. Minden megtett lépése mellőzöttséget, lemondást és gyengeséget sikoltott. Az anyámat eléggé bántalmazták ahhoz, hogy megtörjön, de nem eléggé ahhoz, hogy a rendőrséghez forduljak. Egyensúly, mondta Rexroth. Az minden. És ó, mennyire igaza volt.

Becsuktam a szemem, vettem egy nagy levegőt. Kurvára nem fogsz veszíteni, Edie. Francba a szörfözéssel és a kis hatalmi játékaival és figyelj a lényegre. Nézd a nagyobb képet!

Jordan kikapta a kezemből a kókuszvizet, kiöntötte a konyhasziget egyik óriási mosogatójába.

– Épp azt ittam – minden egyes ártatlan szavamban halálos mennyiségű rosszindulat volt.

– Többé nem. Ez, és a szörfözés…. úgy nézel ki ezek miatt, mint egy hippi. A Van Der Zee-k minden reggel kávét isznak. Ettől vagyunk okosak.

– Kétszer egy nap teát csinálsz anyának – vigyorogtam.

– Az anyád nem Van Der Zee. Az ő dicsősége az, hogy hozzáment egyhez.

Nem volt lehetőségem arra, hogy elismerjem neki, amiért nem tört ki a harmadik világháború, így befogtam a szám.

– Edie, beszélnünk kell!

– Azt hittem, azt csináljuk.

Előredőlt, rákönyökölt az asztalra. Komoly tekintete azt tükrözte, hogy megint kiábrándult belőlem, bár rohadtul nem tudom, miért.

– Láttam a beszélgetésedet Rexroth-tal a pihenőszobában. Az egész emelet látta.

A szemeimet rászegeztem, a szám kinyílt, mielőtt kitaláltam volna egy visszavágást. Ha az apám arra gyanakodna, hogy flörtölök Rexroth-tal, eltávolítana mindentől, amivel törődöm, és ott hagyna. Ezt nem engedhetem.

– Nézd – kezdtem, de egy kézmozdulattal elhallgattatott.

– Az én lányom nem lehet olyan hülye, hogy bedőljön a nyers vonzerejének. Én tudom ezt, Edie.

Elkezdett matatni a nyakkendőjén, megkötötte anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetett volna a tükörbe. Hátradőltem, a karjaimat keresztbe fontam a mellkasomon.

– De láttam, ahogy rád nézett, és ahogy feléd hajolt, egyik sem volt helyénvaló, figyelembe véve a korkülönbséget és azt, hogy most nekünk dolgozol. Fogalmam sincs, mit forgat a fejében Trent Rexroth, de nem fogja elérni a célját, bármi is az. Nos, tudod, hogy apád elég jó abban, hogy megértse a vele való társulás következményeit, igaz?

Jordan ki akarta csinálni Trent Rexroth-ot? Én nem tenném ezt ellene. Ő határozottan beszámíthatatlanná válik, ha a családja becsületét kell megvédenie, a becsület itt a hangsúlyos szó. A szeretet, az érzések és az általános jólét eldobhatóak voltak a világában. A felismeréstől, hogy ez a beszélgetés túl sok irányt vehet – mindegyik rossz felé – a gyomrom összerándult, felhúzódott a mellkasomba, elzárva a torkomat. A szívem megszegett ígéretekkel és bizonytalan boldog pillanatokkal telt meg. A remények és álmok senki földje Theo nélkül sosem fog kiteljesedni.

– Rexroth nem érdekel engem, szóval ne pocsékold az idődet azzal, hogy figyelmeztetsz – mondtam, homokszemeket piszkáltam ki a letört körmeim alól. Mindig tele voltak homokkal, bármilyen rövidre vágtam is. De igazából – imádtam. A homok az óceánra, a szörfözésre, a szabadságra emlékeztetett.

– Szeretnéd, ha megnövelném az órabéredet?

Apám előredőlt, mint egy nehéz gép, a kezébe vette az enyémet és mereven megütögette. A bőre hűvös és száraz volt, tökéletes metaforája annak az embernek, ami volt. Óvatosan válogattam meg a szavaimat, a tekintetem végigsiklott a kezeinken, mennyire természetellenes volt a látványa és az érzése. 

– Nos, csak minimálbért fizetsz nekem.

– És szeretnéd, ha úgy rendezném, hogy láthasd Theodore-t minden szombaton és minden második szerda este? – folytatta, sunyi volt a mosolya. Theodore. Nem Theo. Sosem Theo.

Az ujjaim remegtek, viszkettek, hogy kikapjam őket az apám markából. Reszkettek azért, hogy újra megérintsék Theot. Hogy érezzem az arcát a kezeim között. A nevetését a bőrömön. A lelkét a sajátom mellett. Ugyanakkor tudtam, hogy Jordan tudatában van annak, hogy a répa, amit előttem lóbál, mérgező. A kezem enyhén sajgott az érintésétől, és én meg akartam mosni szappannal, addig súrolni, míg az első bőrréteg le nem hámlik. Közelebb hajolt, a leheletében mentolos fogkrém és méreg volt.

– Szükségem van a segítségedre, Edie. Van egy elvégzendő munka és te vagy a tökéletes jelölt.

– Hallgatlak – mondtam, látni akartam, merre tart.

– Trent Rexroth. Azt akarom, hogy körülötte legyél. Találd ki, hogy mire készül.

– Miért?

Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy kitaláljam, ezek ketten utálják egymást. Viszont az apám úgy gyűjti az ellenségeket, mint más a bélyegeket vagy a karácsonyi lapokat. Kötelességtudóan és szeretettel. Minden hatalommal bíró embert, aki az útjába került, felcímkézett, megfigyelt és úgy kezelt, mint valami nemzeti fenyegetést. Az egomániás kifejezést kifejezetten a számára találták ki. Jordan Van Der Zee-nek nem jelentett problémát, hogy elfogadó legyen az olyan emberekkel, akik kevésbé voltak értékesek, gazdagok és fontosak, mint ő. De abban a pillanatban, hogy konkurenssé vagy akadállyá válnál, ő utánad menne és visszafordítana csak azért, hogy lekorlátozzon és a biztonságos oldalon tartson.

– Bosszantó a hallgatása, és mindig ellenem van. Dolgozik valamin. Tudni akarom, hogy min. Mindent tudni akarok arról, hogy mit művel az irodája zárt ajtaja mögött. Tudni akarom, mikor viszi a lányát a terapeutához. Tudni akarom a napirendjét. Hol tartja a széfjét és az aktáit és az iPadjét. Tudni. Akarok. Mindent.

Szóval, azt hiszi, hogy Trent Rexroth valami gyanús dolgot tervez a háta mögött. Egy erőszakos átvételt vagy egy meglepő támadást, ami hatással lehet a szeretett befektetési társaságára.

Trent Rexroth határozottan egy irányításmániás benyomását kelti. Talán Jordannek igaza van, hogy aggódik. Ez egyáltalán nem számít. Mert bármennyire is utáltam visszautasítani a szerda estéket Theoval, de nem akartam még mélyebb sírba temetni magam azzal, hogy hagyom, az apám így játsszon velem. Átkozott legyek, ha megteszem és átkozott legyek, ha nem. Akkor is, ha hazudik nekem arról, hogy több időt kapok tőle azzal a sráccal, akivel törődök, vagy az igazat mondja, de már tudta, hogy működik a precedens megteremtése egy zsarolásban. A kétélű kard kettévágta a szívemet.

– Kösz, nem – mondtam lassan, a hüvelykujjammal az asztal szélét pöckölgettem. – Ajánld fel valakinek, akit érdekel!

– Legdrágább kislányom – megint megragadta a kezemet, szándékosan meghúzta a karomat. Nem fájt, de messze volt a kényelmestől.  – Meg fogod tenni. A juttatás csak egy kis terelés a megfelelő irányba. Ebben az esetben nincs választásod.

– Nem fogok kémkedni Trent Rexroth után – hangosabb voltam, higgadtabb.  – Semmi rosszat nem tett velem és emellett rossz nyomon jársz. Rexroth utálja a pofámat.

Ez tény. Jelenleg biztos vagyok abban, hogy előbb bízna meg egy neonáciban, minthogy elmondja nekem a titkait.

Az apám természetesen nem törődött a növekvő ellenállásommal.

– Ha nem teszed meg, Edie, akkor New Yorkba küldöm Theodore-t. Tudod, hogy csak megpendítem a megfelelő húrokat és megtörténik. Az intézmény San Diego-ban durván túlzsúfolt. Szívességet tennék neki.

Vissza az ismerős vizekre. De van más is. Fenyegetés, már megszoktam.

– Megzsarolni valakit, hogy belemenjen egy zsarolásba egy érdekes módszer. Szeretném látni, ahogy megcsinálod. Költöztesd Theo-t egy kisebb intézménybe, amikor majd a polgármesterségre pályázol. Azt a valakit, akiről nem akarod, hogy bárki tudjon – mondtam szárazon, utálva őt és Rexroth-ot és az egész világot, amiért köztem és a boldogságom között állt. Én csak szörfözni akartam és Theo közelében lenni. A tény, hogy úgy éreztem, lehetetlen elérnem ezeket, olyan érzést keltett, mintha egy üvegbúrába szorult pillangó lennék. Egy apró teremtmény, aki nekicsapódik az akadályoknak, amíg ki nem fogyok az energiából, a levegőből, a reményből.

– Az én ízlésemnek túlságosan is gyakran és hangosan dobálózol a zsarolás szóval, kisasszony. Nevezd kutatásnak – ajánlotta, megint elengedte a kezemet.

– Nevezheted kutatásnak vagy zsarolásnak, vagy Joe bácsinak. A válasz még mindig nem.

Már hajnali öt óra volt és hivatalosan is elmulasztottam a szörfözési időkeretemet. Csessze meg, egyszer egy héten nyolckor is mehetek. A szék megnyikordult alattam, ahogy felálltam.

Valami landolt az asztalon egy erős csattanással. Hátrafordultam és még egyszer ránéztem.

Egy táska.

Anyám orvosságos táskája.

Nem kellene nehéznek hangzania, de mégis úgy hangzott, mert az volt. Mert manapság az anyámnak három tablettára volt szüksége, hogy kikeljen az ágyból és még ezeken kívül a vitaminjai is benne voltak – amiknek függője – és a gumimacik, amik fénylő bőrt, erős körmöket és mennyei alvást ígértek, így azokat egész nap rágta. És még bevett három másik tablettát, hogy éjszaka aludni tudjon.

– Gondold át. Van két személy, akit számításba kell venned. Az egyikük – az anyád – egy gyámoltalan gyerek egy nő testébe zárva. Minden hidat felégettél azért, hogy megvédd őket, Edie. Mindegyiket. A továbbtanulásodat, az álmodat, hogy szörfös legyél és eltűnj innen, tőlem. Minden áldozatot meghoztál az anyádért és Theodore-ért… mit árthat még egy?

A folyosó irányában álltam, egy örök sikoly reszkettette meg a testem. Pontosan ott vagyok, ahol akarta, hogy legyek és ezt tudta. Felém ballagott, az önelégültsége felhője úgy ült a helyiségben, mint valami bűz.

– Ne feledd, Edie! Feláldozom az anyádat és az elzárt rögeszmédet egy pillanatnyi gondolkodás nélkül. Belementél, hogy az engedelmes kis marionett bábúm leszel… nem te hozod a szabályokat.

Az utolsó mondata nagyon közel hangzott el, éreztem, ahogy a lehelete végigsepert a hátamon.

Kiviharzottam a konyhából, éreztem, ahogy a szemeivel tőröket dobál a hátamba.

Elvéreznék, mielőtt megfordulnék, és az arcába néznék. Tudtam, hogy érezte magát.

Győztesen.

---

[1]Chuck E. Cheese – A nyolcvanas évek óta népszerű amerikai gyorsétteremlánc, amely a gyerekmenüiről és a játéklehetőségeiről ismert.