31 - 32. fejezet

Fordította: Xavier

Luna volt a legfontosabb, és ezt szem előtt kellett tartanom.

Az első dolog az volt, hogy biztosítsam a lányom jövőjét. Velem.

Mégis, annak szükségessége, hogy szembe nézzek Edie-vel, csaknem vadállati volt. Az öklömmel a feje fölé akartam csapni a falba és üvöltözni vele, amiért Jordannek adta a pendrive-ot. Kiabálni akartam, és üvöltözni, és átkozódni és megkefélni, ennek az egész szarságnak az ellenére. Hogy megértessem vele, hogy nem ért véget még köztünk, hogy éppen csak elkezdtük, hogy megőrülök érte. Meg akartam mutatni neki, mennyire szerettem a kibaszott testét, és gyűlöltem, hogy tévedtünk. Mélységesen, őrült módon, nevetségesen nem illettünk egymáshoz.

Ami azt jelentette, hogy háttérbe kellett vonulnom.

Abban a pillanatban, hogy Jordan és Val eltűntek, beszálltam a kocsimba, az utcákon keresztülvágva keresve azt a nőt, aki tudna segíteni nekem, aki nem árulna el engem. Útközben felhívtam Deant.

– Szeretném, ha elmennél Edie Van Der Zee-hez, és visszaszereznéd a cuccomat tőle.

– Miért nem csinálod magad?

– Mert tálcán nyújtotta át a seggemet az apjának. Mert átbaszott. Mert ha személyesen látom a hazug, csaló képét, leszarnék mindent, ami érdekel. Ennyi dióhéjban – megköszörültem a torkomat, és a szememet az útra szegeztem. Az emberek sétáltak, és nevettek és élték az életüket, átkozottul nem érdekelte őket, hogy az enyém összeomlik.

Senki sem veheti el a lányomat. Senki.

– Remélem, hogy majd később kifejted – hallottam, hogy Dean próbálja lecsitítani a síró Levt. – Mi a teendőm?

Elmondtam neki, hozzátéve: – És bármit is teszel, ne mondd el neki, mi történt Jordannel és Vallal. Ő csak egy személyhez hűséges – az öccséhez –, és bármit megtesz, ami a legjobb neki. Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy ez a legjobb nekem is. Vetted?

– Vettem – mondta.

Megérkeztem a nő irodájába, aki törődött velem, aki segített nekem elkapni Jordant.

– Ó, és Trent? – kérdezte Dean a másik vonalból. – Luna mindig a tiéd lesz. Átkozottul mérget vehetsz rá, hogy erről gondoskodni fogunk.

Nagyon kevés dolog biztos ebben az életben.

Egy nap meg fogsz halni. Minden évben adót fogsz fizetni. Ha valaki utál téged, mielőtt még kinyitod a szád – vigyázz vele, a véredet akarja.

Mielőtt még esélyem lett volna, hogy megrázzam a kezét, Jordan Van Der Zee már üldözőbe is vett engem.

Kiderült, hogy Valnak nem volt szüksége új személyazonosságra; Jordanét vette fel. Ő biztosított otthont neki. Rendelkezésére bocsátotta a saját nevére kiállított hitelkártyáját. Bőséges mennyiségű készpénzzel látta el. Finanszírozta az életmódját, és teljesítette minden apró szeszélyét, hogy boldoggá tegye. És megígérte neki, hogy egy nap, amikor megérett rá az idő, lecsap rá és biztosítja számára azt az életet, amiről mindig is álmodott. Az a fajta luxust csak Todos Santos és Dél-Franciaország nyújtotta.

Valt nem zavarta a várakozás, mert nem volt semmi veszíteni valója. Valójában soha nem törődött Lunával vagy velem. Őt az anyagi dolgok érdekelték – ugyanazok az anyagi dolgok, melyeket Edie annyira gyűlölt –, és Val tudta, hogy bármennyire is szerette Jordan, egy nap le fogja cserélni őt egy friss verzióval, pont úgy, mint Lydiával tette. A Todos Santosba való visszatérése biztosítaná számára a pénzügyi támogatást a következő tizennégy évre – tizennégy kibaszott évre –, emellett bőségesen maradna ideje arra, hogy összeszedje magát és találjon egy másik idiótát, aki elég hülye ahhoz, hogy odaadja neki a hitelkártyáját. Ezt az egész szarságot jól kifundálta.

Legalábbis úgy gondolta.

Ami engem illet, végre megértettem, miért gyűlölt Jordan engem annyira – megérintettem azt, ami az övé volt, összekapcsoltam a sorsom az övével –, annak ellenére, hogy nem szerette Valt. Jordan úgy gondolta, szerette, de ez számított. Val az övé volt. Jordan nem az a fajta ember volt, aki szeretett veszíteni.

Vesztessé tettem.

Gyűlölte ezt.

Val azért jött vissza Lunáért, mert egyaránt akarta élvezni mindkét világot. A Jordannel való életet Todos Santosban, és gyerektartást kapni tőlem, így amikor majd – és igen, ez amikor volt, nem ha – Jordan dobta őt, lenne valamije, amire támaszkodhat. Luna már nem volt csecsemő. Viszonylag független volt. Fel lehetett öltöztetni és körbe lehetett mutogatni, mint egy szép kiegészítőt.

Jordan és Val azt hitték, hogy ezt az egész szarságot már lezárták. Ezt abból is láthattam, ahogy peckesen kiléptek a lakásomról, mintha már a zsebükben volnék. Nagyon tévedtek, és én azon tűnődtem, hogyan juthattak arra a következtetésre, hogy én egy balek vagyok. A tények hangosabban beszéltek, mint én azt valaha is tettem. Val az elmúlt években rejtőzködött előlem, mert rettegett a haragomtól.

És Jordan négyszer annyi részvényt birtokolt a Fiscal Heights Holdingsben, mint én, és mégsem tudott egy millimétert sem mozdulni anélkül, hogy ne lihegtem volna a nyakába.

Pont ezért mentem másnap felkészülve az irodába.

Amanda fő feladata nem Val megtalálása volt. Amit ő adott nekem – és amit biztonságban tartottam a pendrive-omon –, az egy csomó piszkos, mocskos információ volt Jordan Van Der Zee-ről.

Ezért éreztem magam teljesen nyugodtnak a székében ülve, a jellegzetes pozíciómban – lábak az asztalon, két kezem a tarkómon összekulcsolva – várva rá kora reggel.

Jordan pontban nyolc órakor úgy sétált be az irodájába, mintha semmi sem történt volna. Mintha nem az lett volna az élete küldetése, hogy megpróbáljon elpusztítani engem. Mintha a többi partnere nem tudná, hogy egy hazudós, alattomos szemétláda volt. Jordan megállt a küszöbön, és üres tekintettel meredt rám. A kellemetlen meglepetés – én – visszameredt rá, elegendő gyűlölettel ahhoz, hogy megvakuljon. A zakója mellzsebébe nyúlt – valószínűleg, hogy hívja a biztonsági szolgálatot –, azonban megállt, amikor meghallotta a nevetésem, miközben rágyújtottam egy füves cigire.

– Mit gondolsz, mi a francot csinálsz? – kérdezte fogcsikorgatva egy lépést előre lépve. Megérintettem az állam, úgy téve, mintha gondolkodnék.

– Otthonosan érzem magam, látva, hogy ez az iroda hamarosan a második otthonom lesz.

– Itt tilos a dohányzás – mutatott rá, figyelmen kívül hagyva a nyers kijelentésem.

– Vicces, hogy ezt mondod, Jordan, mivel úgy tűnik, hogy a törvények megsértése a kedvenc hobbid – felálltam a karosszékéből, odaballagva hozzá a leggonoszabb mosollyal az arzenálomból.

– Miről beszélsz, Rexroth? – ingerültséggel átitatott hangja elvékonyodott a pániktól.

Haladás, gondoltam, de ez még nem elég. Elő akartam rángatni belőle. A félelmet. Hogy rohadtul ne legyen képes levegőt venni, olyan piszkosul fájjon. Mert ez az, amit Luna elvesztése esetén éreznék.

Amikor a mellkasom már majdnem súrolta az övét, megálltam, pár centivel fölé tornyosulva.

– Le kéne ülnöd, Mr. Van Der Zee.

– Ne mondd meg nekem, mit tegyek – köpte ki a szavakat, de úgy tett, ahogyan mondtam. Ez volt a legjobb fajta győzelem. Az, ahol megkaptam azt, amit akartam, figyelve, ahogy az ellenfelem vonszolja magát. Arra készült, hogy leüljön az íróasztala mögé, amikor rosszallóan rácsettintettem a szoba közepén elfoglalt helyemről.

– Ezt felejtsd el, Jordi. Ahová te mész, nem csak hogy vezetői székek nincsenek – de úgy hallom, hogy a matracok is kibaszott rosszak – fejemmel egy – a tölgyfa bárpultja mellett álló – heverő felé biccentettem. Rám meredt. Mikor látta, hogy nem vicceltem, óvatosan arrafelé vette az útját, az orra alatt dünnyögve. Jordan égett a vágytól, hogy megtudja, mit tudtam. A válasz egyszerű volt.

Mindent tudtam.

Amanda lassan, de biztosan segített nekem a bizonyítékokat összegyűjteni. Elég lassan ahhoz, hogy tudjam, nem kaphatom el Jordant addig, amíg Edie és én a kapcsolatunkat alakítgattuk.

De aztán a tegnapi nap mindent megváltoztatott. Elküldtem a barátaimat Edie-hez, miközben én egyenesen Amandához hajtottam. Fejjel lefelé fordítottam a világot. Harcoltam a hullámokkal. Nem fulladtam meg.

Sosem fulladnék meg. Nem, amikor nekem fent kellett tartanom a gyerekemet a felszínen.

Összefűztem a kezem a hátam mögött, komótosan fel-alá járkálva a szobában, a spanglit még mindig az ujjaim között szorongattam.

– Tudod, mit nem értettem meg soha, Jordi? Hogy lehettél olyan átkozottul sikeres, amikor minden vállalat, amelybe valaha is befektettél kilencvenhét előtt, tönkrement és becsődölt? Olyan volt, mintha egy pénzügyi méreg lennél. Minden, amit megérintettél, szarrá változott. Az általad alapított és csődbe ment vállalatok növekvő listája az első figyelmeztető jel volt. Mindannyian láttuk ezt, mint egy vörös zászlót, de a kétezer-háromban elért szilárd eredményeid után a barátaim úgy döntöttek, hogy figyelmen kívül hagyják. Nos – vállat vontam, szívva egy slukkot a spanglimból, kifújva a füstöt egy mosollyal –, én nem tettem.

Először azt hittem, hogy minden, amire rájöttem Jordannel kapcsolatban, csak a szokásos szarság volt – pénzmosás, és talán egy kis adócsalás. Még az ügyei sem tűntek számomra túl érdekesnek. Elvégre, még csak nem is próbálta leplezni ezeket. De aztán többet találtam. Sokkal-sokkal többet.

Jordan olyan erősen csikorgatta a fogait, hogy a szoba minden pontján hallottam. Az arca továbbra is feszült maradt, próbálva megőrizni a méltósága utolsó foszlányait.

– Elmentem egy magánnyomozóhoz és megkértem, hogy derítsen ki nekem mindent, amit ki lehet deríteni erről a legendás sikertörténetről, mely Jordan Van Der Zee-ről szólt. Az első dolog, amit kiderítettem az volt, hogy lehet, hogy a Harvardra jártál ösztöndíjjal, de ez az ösztöndíj nem volt teljesen kóser, igaz? Volt valakid, aki az első év után állta a képzési költségeidet. A szegény holland gyerek, aki még a vajat és a kenyeret sem engedhette meg magának – ezek a te szavaid, nem az enyémek. Kíváncsi voltam, ki segíthetett neked ilyen jelentős pénzösszeggel és megtaláltam a nevet. Egy bizonyos kétes hírű McConman, aki Brit Virgin-szigeteken élt Kaine Caulfield néven. Caulfield amúgy egy jellegzetes név. Ugyanaz, mint Zabhegyezőben[1]. Egyesek szerint... kitalált. Úgy döntöttem, hogy mélyebbre ások, különös tekintettel arra, hogy te nem ismerhettél volna senkit, aki a Brit Virgin-szigeteken élt. Hacsak nem… – az ajkaim közé tettem a jointot és előhalásztam egy dokumentumot a hátsó zsebemből, beledobva az arcába a spanglival még mindig a számban. – Pénzmosás.

– Ez nevetséges – motyogta, és fel akart állni, de a cipőm orrával visszanyomtam a helyére.

– Ülj le – parancsoltam. – Szóval, drogok, mi?

– Nem tudom, hogy miről beszélsz – karját a levegőbe dobta, láthatóan remegve. Kezdett kiborulni, és átkozott legyek, ha nem ez volt a legjobb show a városban.

Nevetve megráztam a fejem.

– Úgy értem, azt hiszem, ez megmagyarázhatná, hogyan jutottál el olyan messzire az első vállalatoddal. Vagy hogyan tudtad letenni a befektetéshez szükséges pénzt, amikor megnyitotta a sajátod cégedet három évvel a diploma megszerzése után.

– Ez csak szóbeszéd, és ha továbbra is ebben a stílusban folytatod ezt a beszélgetést, kapcsolatba fogok lépni az ügyvédemmel... – kezdte Jordan talpra állva.

Ismét visszanyomtam, egy pillantásra se méltatva, és odasétáltam a bárszekrényéhez.

– Végre egyetértünk valamiben. Feltétlenül hívnod kell az ügyvédedet. De most még nem. Tönkreteszed a meglepetést.

Öntöttem magamnak háromujjnyi skót whiskyt, és egy húzásra lenyeltem a padlótól a mennyezetig érő ablaka előtt, mielőtt újra Jordan felé fordultam. Furcsa elégedettséget éreztem az elcseszett életéért. Az egyetlen személy, akiért aggodalmat éreztem Edie volt, akinek elváltak útjai az apjáétól, de hé, Edie-nek egyébként se volt szüksége rá, és szívességet fogok tenni neki azzal, hogy lecsukatom.

Neki akartam adni Theót.

– Tudod, mit? Azt hiszem, én leszek az, aki megveszi az irodádat. Iszonyatosan tágas. Lesz elég hely Luna számára játszani, amikor meglátogat keddenként – tűnődtem, végigsimítva ujjaimmal a hatalmas vászonfestményen a falon. Egy holland festő. Egy másik Van Der akárki. Partra csapódó hullámok.

Edie.

– El fogod hagyni a vállaltot, Rexroth – mondta fáradtan, de nem így értette. Nem igazán. Láttam a szemében. A vereséget. Volt egy sajátos színe, illata és kibaszott íze. Ez jelen volt mindenhol, az arcvonásain, mindenhol a szobában.

– Kímélj meg a baromságaidtól. Te és én mindketten tudjuk, hogy az idő pénz – kiittam az utolsó korty whiskyt és a spangli maradékát beleejtettem a drága pohárba. – Szóval – drogok. Ezek finanszírozták a tanulmányaidat. Jó neked. Amikor a magánnyomozóm odajött hozzám ezzel az információval, enyhén szólva meglepődtem – vajon egy olyan ember, mint te, aki kibaszott keményen beleszeretett a csillogásba és ragyogásba, soha nem üzletelne szenvedélybetegekkel és kábítószer-kereskedőkkel? Nem. Te ennél elegánsabb vagy, Jordi. Ez az, amiért alkut kötöttél az MNE Gyógyszergyártó céggel. Ők látnak el téged vényköteles gyógyszerekkel. Most már húsz éve. Oxy. Ambien. Vicodin. Xanax. Válium. Kodein. Folytathatnám, de azt hiszem, tudod, miről beszélek. Mind megkaptad ezeket. Majd több száz gondosan kiválasztott és képzett értékesítőn keresztül eladtad ezeket. Azután a pénzt külföldi vállalatokon keresztül tisztára mostad, és így sikerült új cégekbe befektetned és azzá a mogullá válnod, aki ma vagy. De a kibaszott idegenek életének tönkretétele nem volt elég, nem igaz, Jordan?

Az arca olyan fehér volt, hogy azt hittem, hogy elájul. Nem segítettem neki, amikor a lába összecsuklott alatta és a földre rogyott. Az arca mellett lévő cipőim voltak az egyetlenek, amit ebből a pozícióból látott.

– Még mélyebbre ástam – folytattam.

– Állj meg, hagyd abba – mondta fulladozva, fröcsögtetve a nyálát mindenfelé, mint egy kibaszott punci. Ugyanezt a pillanatot választottam, hogy lesöpörjem az íróasztaláról az általam előzetesen előkészített dokumentumokat, esőként záporoztatva rá a bizonyítékokat és felvételeket az MNE vezérigazgatójával való találkozóiról és a kábítószert tartalmazó dobozokkal dugig töltött nagy kamionok ellenőrzéséről.

– A csinos feleségeden gondolkodtam – a hangom bársonyos volt, szinte puha. – Úgy értem, Edie örökölte a szépségét valakitől, és az kibaszottul biztos, hogy nem tőled. A magánnyomozóm azt mondta, hogy a jobbik feled már alig hagyja el a házat, ami valójában nemcsak szomorú, de gyanús is. És ó, rohadtul kényelmes.

Térdre állt – a francba, a kibaszott térdére – és felém mászott. Annyira gyorsan elfajult ez az egész, hogy nem tudtam komoly képet vágni. Másrészről nevetni sem tudtam rajta. Ez nem vicc volt.

– Nem, nem, nem. Nincs semmilyen bizonyítékod – kántálta a lábamat szorongatva. Egy lépést hátraléptem, taszított a hátborzongató viselkedése.

– Egyértelműen van! – csúsztattam felé egy képet róla a Derby cipőm orrával, amin egy kamion mellett állt a mólón. – Nem te vagy az egyetlen, aki tudja, hogyan kell használni egy átkozott nyomtatót.

– Lydia nem... ő soha...

– Gyógyszerekkel tömted. Manipuláltál a receptjeivel, ugye? – kérdeztem szárazon. Megrázta a fejét. Hazug. Láttam őt, előttem megalázkodva, és ez volt az első alkalom, hogy a gyűlölet leple nélkül. Láttam a fiút, aki messzire akart jutni, és nem tudta, hogy hogyan csinálja. Aztán láttam a kapzsiságot. A torkosságot. Mindent, ami tönkretette Edie életét. Láttam, és a kétség legkisebb jele nélkül tudtam, hogy függetlenül attól, hogy mik voltunk – vagy mik nem voltunk – meg kell védenem az apjától és a gátlástalan szeretőjétől. De ami még ennél is fontosabb, egyszer és mindenkorra el akartam őket tüntetni a képből. Végleg.

– A teája – sziszegtem. – Baszd meg, Jordi, te egy elmebeteg vagy.

– Nem mehetek börtönbe. Nem tudok – a könnyeitől fulladozott. – Én nem…

– Nem tudsz? Nos, itt van egy spoiler a számodra, – a zsaruk lent várnak. A francba. Zsarukat mondtam? Úgy értettem, az FBI. Dehogy, várjunk csak, azt hiszem, mindkettő. De mielőtt hagylak elmenni, aláírsz három dokumentumot – az elsővel teljes egészében átadod Fiscal Heights Holdingsot, a másodikban a Theo feletti felügyeleti jogról mondasz le, és végül a harmadik, amelyben átadod és megsemmisíted az összes anyagot rólam, ami Lunával kapcsolatos. A kis barátnődnek, Valnak pedig külön gondját fogom viselni. Mosd meg a kibaszott arcodat, seggfej. Egy csomó munka vár még rád. Most menj.

Láttam, ahogy Jordant odavezették a várakozó autókhoz. A napszemüveges férfihoz. Ahhoz a személyhez, aki felolvasta a jogait.

Tökéletes összhangban, Jordan fejét lehajtva, a kezét a háta mögé bilincselve betuszkolták a rendőrségi kocsiba, amikor Val kiszállt mögöttük egy taxiból. Alig volt rá ideje, hogy lesimítsa skarlátvörös gyere-bassz-meg ruháját és helyre igazítsa a régi filmekből vett mosolyát, amikor odaléptem hozzá.

– Mi folyik itt? – kérdezte félig dadogva, félig könyörögve egy válaszért, miközben a zakóm ujját szorongatta. Felnézett rám, és én láttam Lunát az arcvonásaiban. Bárcsak ne láttam volna. Az sokkal könnyebbé tette volna a dolgokat. De lényegében, Val csak egy gyerek volt. Újra és újra bebizonyította azzal, hogy próbál egy gazdag srácot találni, aki a szárnya alá veszi őt. És ez azért volt vicces, mert az emberek az életkora miatt Edie-re néztek gyerekként, bár ő az egész rövid életében úgy küzdött, mint egy nőstényoroszlán.

– Csak letartóztatták a barátodat – megráztam, és az ő Luna szemeinek varázsa eltávolodott tőlem.

– Miért? – követett engem a hihetetlenül zajos tűsarkújában.

– Mondd meg te. Gyere utánam – elindultam vissza az Oracle épületébe. Mögöttem botladozva próbált lépést tartani az ütememmel.

– Minek?

– Aláírni az összes papírt, azért hogy kizárólagos felügyeleti jogot kaphassak Luna felett.

– Miért adnám őt neked? – megpróbált nevetni. Nem sikerült.

Megálltam, megfordultam, hogy szembenézzek vele.

– Hé, emlékszel rá, amikor először találkoztunk? Teljesen be voltál lőve, majd röviddel azután tájékoztattál a terhességedről, és elvittelek rehabilitációra, azért hogy meggyógyulj és ne telítsd a gyermekemet olyan mennyiségű kábítószerrel, amitől második feje nőne. És ez azelőtt volt, mielőtt tudtam volna, hogy félredugsz a drogbáróval. Mit szólnál egy vizelet mintához, drága Valenciana?

Minden csepp vér kifutott az arcából, és láttam, ami helyére szivárgott, lassan, de biztosan. A félelem. Val drogozott. Jordan biztosította ezt számára. Jól hallhatóan nyelt egyet. Félreléptem, intettem a kezemmel, hogy lépjen be a liftbe.

– Hölgyeké az elsőbbség.

Besétált, és pontosan tudta, mi fog történni, miután egyszer megérkeztünk az irodámba. – Szar a lapát előtt[2]. 

Fordította: Xavier

– Imádom, amikor kibaszott gonoszul viselkedünk – Dean rágyújtott egy füves cigire, elnyúlt egy kanapén Vicious olimpiai méretű medencéjével szemben, eldobva az eloltott gyufát a medence irányába. – Nem szóviccnek szántam, seggfej.

– Ha-kibaszott-ha – mondta Vicious beleejtve egy szőlőszemet a szájába, trónolva a nyugágyon, mint egy őrült, fennhéjázó király. – De azt el kell ismernem, hogy Val arckifejezése, amikor aláírta a papírokat, felbecsülhetetlen értékű volt. Már szinte megsajnáltam volna, ha nem lett volna ott az a tény, hogy még csak nem is érdeklődött Luna felől. Lefogadom, elrohant a legközelebbi bárba felszedni egy gazdag öreg szivart, mielőtt a boldog óra[1] véget érne.

Vicious végignyálazta a dokumentumokat, amiket mi már a héten korábban áttanulmányoztunk Eli Cole-lal, Dean ügyvéd apjával. Az utolsó pár nap bolondok háza volt, mindannyian úgy rohangáltunk körbe-körbe, mint a fejetlen csirkék, hogy megakadályozzunk minden egyes gonosz tervet, melyet Jordan Van Der Zee kifőzött ellenem. A barátaim segítettek nekem és mellettem álltak, mint a vérre szomjazó vadászkutyák. – Az ex-barátnőd megmentette a seggedet. Hála az égnek, már nem fiatalkorú és tanúskodhat az apja gaztetteivel kapcsolatban.

A gyomrom az utolsó mondatától görcsbe rándult és az alsó ajkamat az ujjaim között hengergettem, hogy elpalástoljam ezt. Az alacsony asztal szélére ültem, próbáltam úgy tenni, mintha a szívem nem égne porrá a neve hallatán és attól az elképzeléstől, hogy kibaszott velem, azzal, hogy megvédte őt. Amikor utána küldtem Deant, Vicioust és Jaime-t, a szabályok egyértelműek voltak – ne mondjanak neki semmit Jordanről és Valról. Nem akartam az együttérzését és nem akartam, hogy krokodilkönnyeket hullatva kopogjon a kibaszott ajtómon.

Ámbár én minden istenverte alkalommal be akartam kopogtatni az ő ajtaján.

Luna a szüleimmel volt. Jóval éjfél után járt az idő – biztonságban és épségben volt, és az enyém volt –, de mégis ott volt az éhség. A gyomrom mélyén lévő üresség az összes érzésemet elszívta és visszaköpte ezeket valami fásultságba.

– Edie beszélt veled? – kérdeztem.

Dean felnevetett.

– Beszélt? Úgy énekelt, mint egy kibaszott kanári. Rengeteg információt osztott meg velünk arról, hogy milyen erőszakosan viselkedett Jordan a fiával és vele. Igen, Edie megadta nekünk az összes információt, amire szükségünk volt. Szerinted, hogy adhatott Amanda egy bombabiztos ügyet neked? Edie mesélt nekünk a bántalmazásról, az elhanyagolásról, a zúzódásokról. Majd említett valamit azzal kapcsolatban, hogy az apja állandóan teát készít az anyjának, és bennem lévő függő ihletet kapott és összeadta a kettő meg kettőt. Jordan bedrogozta az anyját. Csak Edie-ben ez kibaszottul nem tudatosodott.

A tea. Az összes információ, amit kaptam, Amandán keresztül származott. De abból, amit adott nekem, sok mindent a barátaim raktak össze vagy Edie produkálta.

– Edie emellett összehozott bennünket azzal a nővel, aki segített neki a bátyja ügyében – a kis barátnőddel, Sonyával.

 Dean ajkai mindentudó mosolyra húzódtak. Mindannyian a medencével szemben ültünk, de a testünk egymáshoz volt döntve. Egy hatalmas kő esett le a szívemről, és újra elkezdtem lélegezni, kiköhögve az édes, avas ízű füstöt a tüdőmből.

– Hogy a pokolba szerezte meg Edie Sonya elérhetőségét? – csikorgattam a fogaimat.

– Sonya a legjobb barátja édesanyja – jelentette ki Vicious széttárva a karját egy nézzétek-ezt-a-szar-mutatványt gesztusra.

Összeszorítottam az állkapcsom. – Bane?

– Öt pont a negyven centis farkú férfinak – tapsolt Dean.

– Ezt a szemétládát – nevetett Jaime. – Látnod kellett volna, hogyan bámultak egymásra Vicioussal. Vicious egyenesen megkérdezte tőle, hogy ő volna-e az ő Made in China változata.

Mind a négyen halk kuncogásban törtünk ki, mielőtt Vicious felhúzta az egyik szemöldökét. – Hé, seggfej? – szólt nekem a nyugágyából.

Felemeltem tekintetem a spanglimról. – Igen?

– Hiányzik neked?

A Vicious nem az a fajta seggfej volt, aki bájcseverészik. Sem a feleségével, és az hétszentség, hogy a barátaival sem, így tudtam, hogy valami indítéka van. A hazugság a nyelvemen táncolt. Nem számít, hogy milyen hatalmas és magas és öreg és gazdag vagy, amikor megkérdeznek a lányról, aki ezer darabra törte a szívedet, mindig az tizenhárom éves kölyök leszel, aki még nem tudja, mihez kezdjen a kemény farkával és a kontrollálatlan hormonjaival.

Vállat vontam.

– Szavakkal válaszolj, Néma – erőltette.

Az összes szempár rám szegeződött. Hunyorogva a medence felé fordultam.

 – A kibaszott véremben van – ismertem el.

Vicious felállt, a zsebébe dugta a kezét, és valami kicsit felém dobott. Elkaptam, majd kinyitva a tenyeremet hitetlenkedve bámultam rá.

Visszanéztem rá. Vicious megrázta a fejét.

– Edie soha nem adta ezt oda Jordannek, Trent. Nem tudta megtenni.

Dean felém hajolt a nyugágyából, megbökve vállával a vállamat.

– Hallottad ezt, faszfej? Végre szereztél magadnak valakit, aki szereti a hideg seggedet. Muszáj ezt a szarságot lezárnod, mivel ő még fiatal és kellőképpen naiv ahhoz, hogy kedveljen téged.

Szorongattam a pendrive-ot az öklömben. Megesküdtem volna, hogy olyan illata volt, mint Edie-nek.

Később, azon az éjszakán, ültem a kocsimban és azt bámultam, azon tűnődve, hogy ez könnyű is lehetne. Figyelmen kívül hagyhatnám. Folytathatom az életemet. Nem kellene azzal foglalkoznunk, hogy börtönbe zárattam az apját, sem az ítélkező pillantásokkal, sem a kényelmetlen kérdésekkel, és a kibaszott pletykával sem.

Már külön éltünk, és remekül túléltük.

A pendrive-ot addig nyomtam a tenyerem bőrébe, míg el nem kezdett vérezni. Aztán, és csak akkor, beindítottam az autót, és elhajtottam.

---

[1] Happy hour – itt: délutáni italakció (egyet fizet, kettőt kap stb)

---

[1] J. D. Salinger–The Catcher in the Rye (Zabhegyező) – A regény főhőse Holden Caulfield 17 éves amerikai gimnazista, akit éppen a negyedik iskolából rúgtak ki. A cselekmény egy meg nem értett, a társadalmi konvenciókat befogadni és gyakorolni képtelen, s ezért mindenünnen kitaszított kamasz fiú háromnapos kálváriája.

[2] Shit before the shovel – ausztrál szleng, átvitt értelemben: Neked kéne belépned először. (Ez most a te privilégiumod)