19 - 20. fejezet

Fordította: Lilith

Hat éves voltam, mikor először észrevettem, hogy valami nagyon nem volt rendben apámmal. Jóval azelőtt, hogy az egész megtörtént Theo-val. Egy ritka őszi délutánon volt, mikor Jordan időben hazaért, és anyám vacsorát „főzött” a konyhában. Vagy aminek azt hívta, hogy benyakalt egy üveg bort, miközben az ételünket felmelegítő mikróban köröző tányért bámulta.

Minden baljósnak, ferdének és veszélyesnek érződött. A rutin megtörése megijesztett, de még ijesztőbb volt a gondolat, hogy egy olyan férfival élünk együtt, akit alig ismertem, és túl rémült voltam megkérni, hogy ágyba dugjon, így engedelmesen leültem mellé a díványra, ahogy szórakozottan egy gazdasági műsort nézett a CNN-en és végiglapozta a leveleit. Egy reklám jelent meg a képernyőn, egy bántalmazott és elhanyagolt állatokkal foglalkozó non-profit szervezetet hirdetve. A reklámban szomorú kiskutya arcokat és kamerába bámuló, csúf kismacskákat mutattak, akik segítségért könyörögtek. Az egyik kutya egy sártócsában feküdt. Egy csupa csont és bőr bolhazsák. Mindkét szeme hiányzott, és úgy tűnt, egy foga sem maradt. Elborzadva levegőért kaptam, és parányi ujjaimmal belemarkoltam a drága szófa anyagába.

– Edie, fejezd be. Báránybőr. Nagyon gyengéd anyag – rácsapott a csuklómra, de nem erősen. Sosem erősen.

Azonnal elengedtem összegörnyedve, felé fordítottam az arcomat. – Adományozhatunk?

– Eleget adományozok munka közben.

– Tényleg? Menhelyeknek? – felvillanyozódtam, elkeseredetten kapaszkodva egy vele kapcsolatos pozitív dologba. Az általunk ismert emberek karakterének felépítése egy pszichológiai mechanizmus, amelyről később megtanulom, hogy fenékbe is haraphat – mert olyan nagyon akartam hinni abban, hogy apám jó ember, anyám pedig rendben volt. Az elmémben apa törődő és nagylelkű volt. Nem kimért és közönyös. Rám nézett a szeme sarkából, figyelmének nagy részét még mindig megosztotta a képernyő és a vastag levél halom között.

– Nem. Bárkinek adakozok, akinek csak szüksége van közösségünkben a segítségemre.

– Furán érzem magam a reklámtól, apa. Furán... szomorúan – ismertem be, félrenézve a képernyőről, miközben a narrátor elmagyarázta az összes borzalmas dolgot, amiken ezek az állatok keresztülmentek. Akkoriban még mindig így hívtam. Apa.

– Ilyen az élet, Edie.

– Nem tudom nézni – a fejem előre és hátra ingott, térdeimet az állam alá húztam, és átöleltem magam. – Túl szomorú.

– Az élet szomorú, szóval jobban teszed, ha hozzászoksz.

Nagyon keveset tudtam akkoriban a világról, valószínűleg emiatt kapaszkodtam még mindig az optimizmusomba. Amit tudtam, az az, hogy kényelmetlenül éreztem magam miatta. Mert amennyire visszaemlékszek, először formálódott egy vigyor vékony, zord ajkain, miközben folytatta a levelek átlapozását.

Azt gondoltam: miért itt, miért most, miért oly vidám?

Másnap értem jött az iskolába. Egyszerűen szólva, meg voltam döbbenve. Általában volt egy sofőrünk, aki segített nekem eljutni egyik helyről a másikra. Iskola, délutáni foglalkozások és játszódélutánok. Sosem a szüleim. Elkényeztetettnek és idegesnek éreztem magam, ahogy bemásztam Jordan kocsijának hátuljába, próbálva a legszebben viselkedni. Azon tűnődtem, hová megyünk, mivel a házunktól ellenkező irányba vezetett, de nem akartam hálátlannak vagy gyanakvónak hallatszani. Csak akkor nyílt ki a szám, mikor megláttam az erdőt és a Saint Angelo tavat, túl a városhatáron.

– Hová megyünk?

Ő csak vigyorgott a visszapillantó tükörben, mint egy ragadozó, felkapcsolva az irányjelzőt és élesen jobbra kanyarodott. Később rájöttem, miért.

Egy állatmenhely volt. A lábaim visszahúztak, és a kennelekhez vezető, rozsdás kapun való áthaladás nagyon úgy érződött, mintha átadnám a lelkem egy olyannak, akiben nem bízom.

– Néha Edie, szembe kell nézned a kegyetlenséggel és nem tenned semmit ellene. Annak érdekében, hogy sikeress legyél az életben, engedned kell, hogy a logika és a racionalitás irányítsa a viselkedésed, nem pedig az érzéseid. Tehát tudod, hogy allergiás vagy a kutyákra és a macskákra, ugye?

Emlékszem, hogy bólintottam, az elmém még mindig egy ideges homály. Sosem lehetett kutyám vagy macskám – ez adott volt –, de nem is kértem egyet sem. Összesen annyit akartam, hogy adományozzunk egy kis pénzt annak a non-profit szervezetnek a tévében. Nekik annyira szükségük volt rá, nekünk meg olyan sok volt. Őrjöngő ugatás fülsiketítő hangja töltötte meg a füleimet, és meg akartam fordulni, hogy elfussak. Az egyedüli ok, hogy nem tettem, mert tudtam, hogy nem jönne utánam. Szemrebbenés nélkül hagyná, hogy eltévedjek az erdőben.

– Szóval tudod, hogy egyik állatot sem fogadhatjuk örökbe. Tehát azt akarom, hogy lásd őket, nézz a szemükbe, és sétálj el tőlük. Meg tudod ezt tenni értem, Edie? – Jordan leguggolt velem szemmagasságba, mosolyogva. Mögötte egy önkéntes állt, a menhely nevével ellátott zöld inget és egy különös, túl széles mosolyt viselve.

Nem.

– I-igen.

Közel másfél órát töltöttünk azzal, hogy végigjártuk a kenneleket könyörgő, esedező, csüggedt kutyákra és macskákra bámulva. Mindegyiknek a szemébe kellett néznem, mielőtt a következő ketrechez mentünk. Az önkéntes, aki csatlakozott hozzánk a túrán, szokatlannak gondolta, hogy az apám sosem részletezte, hogy mit keresett egy háziállatban. Megfeledkezett arról a dologról, ami aznap számomra kristálytisztává lett téve: nem egy örökbe fogandó állatot keresett, de határozottan akart egy háziállatot. A megszelídített, kiképzett bábujává akart engem tenni.

És ami akkor megölt engem valamennyire, hogy sikerrel is járt.

Azon a napon megtört engem, és azóta minden egyes nap egyre tágította a repedést a szívemben.

Nem engedte, hogy pénzt vagy ételt adjak a hajléktalan embereknek az utcán. Ne bátorítsd őket, Edie. Az élet döntésekről szól. Ők nyilvánvalóan rosszakat hoztak.

Nem engedte, hogy idegenekkel beszélgessek, még egy kis csevegést sem a körülöttem lévő megbízható felnőttekkel. A Van Der Zee-k nem élvezik a csevegést. Túl elfoglaltak vagyunk ahhoz. Elvárta tőlem, hogy úgy viselkedjek, mint a tökéletes jéghercegnő. Kezdetben lázadtam. De utána megtörtént a dolog Theo-val, apám pedig több lett, mint családfenntartó. Ő lett a mester, aki árnyékbábjának láthatatlan zsinegeit húzgálta. Engem.

Tizenkét évvel később Jordan kegyetlenséget tanúsított felém azzal, hogy megtörte a rutinomat; újra megtette.

Otthon voltam, anyának való parókákat tartalmazó csomagokat vágva fel, amiket egy brooklyni, hagyományos zsidó üzletből rendeltem, mikor besétált a szombámba. Jordan nem zavartatta magát a kopogással, én pedig nem zavartattam magam megkérdezni, miért volt otthon. Sosem volt – és pokoli biztos, hogy sosem lépett be a szobámba –, de óvatosan lépkedtem körülötte. Úgy tűnt, hogy sajátságos, egocentrikus magatartása tovább romlott az utóbbi hetekben.

– Segíthetek? – kérdeztem, elrendezve a szőke, emberi hajas parókákat az ágyamon, és megfésültem őket, próbálva eldönteni, anyának melyik tetszene a legjobban.

Jordan egyik vállát az ajtófélfámnak támasztotta, megvetéssel bámulva engem. Azon tűnődtem, vajon megérezte-e. Hogy más vagyok. Mert az hogy, lefeküdtem Trent Rexroth-tal, határozottan megváltoztatott engem, sokkal jobban, mint a testemen lévő bizonyíték. A berepedezett mellbimbók, a fájdalmas és vörös, illetve rózsaszín hurkák a seggemen, illetve a belső combjaimon, csupán külső dekorációk voltak. De mikor belém élvezett, hátrahagyott valamit. Egy keveset az erejéből.

– Ülj le, Edie.

– Mondj egy jó okot rá – fakadtam ki, felvéve egy parókát és keresztülhúzva rajta a bambuszfésűt. Nem volt hangulatom a leckéztetéshez, és ha a pendrive-ról volt szó, amire pályázott, akkor több időt kellett adnia nekem. Trent nem csupán a sarkamban volt. Addigra már a kisujja köré csavart.

– Mert az apád vagyok és nem beszélsz vissza nekem, ha békés, nyugodt életet akarsz. Most ülj le – belépett a szobába, komor, kék szemeiből megvetés szivárgott. Komótosan leültem az ágy szélére, és felnéztem, hogy találkozzak a tekintetével. Hallgatásom rengeteget mesélt. Reméltem, hogy képes volt hallani minden szót, ami kicseppent.

– Edie, attól tartok, hamarosan meg fognak változni a dolgok ebben a háztartásban édesanyáddal, és kötelességem neked elmondanom először, mivel te vagy a felelősségteljes felnőtt kettőtök közül – elengedve a fülem mellett a gúnyos megjegyzést anyára – apa maga is alig volt egy tiszteletre méltó jelölt az Év Todos Santosi Szülője díjra –, keresztbe fontam a karom a mellkasom előtt, a többire várva.

– Elmegyek – közölte egyszerűen, mintha a szó nem csapott volna képen. Mintha nem úszkáltak volna fekete foltok a látóteremben.

– Miért? – kérdeztem. Nem érdekelt, hogy elmegy. Ha valami eszembe jutott, akkor az a kifejezés, hogy örvendetes szabadulás. Gyűlöltem őt. De anya nem. Anya függött tőle, és belefáradtam abba, hogy anya összetört darabjait gyűjtögettem, amiket apa hagyott hátra, próbálva visszailleszteni őket.

Nem az utána való takarítási rész ölt meg engem. Az éles szélek voltak azok, amelyek a bőrömbe fúródtak, mikor összeszedtem anyát. Mert amikor csak összetörte anyát, mindketten véreztünk.

– Ismerjük be. Anyád már nagyon hosszú ideje nincs jól, és visszautasítja a segítségkérést, amelyre nyilvánvalóan szüksége van. Nem minden teremtményen lehet segíteni. Nem terhelhet le engem a helyzete, ha nem feszíti meg magát jobban, és szomorú, de képtelen vagyok végignézni, és csak ülök és várok, hogy megtörténjen.

Miattad nincs jól. Azért nem akar rehabra menni, mert fél, hogy lelépsz valaki mással. Amit valószínűleg meg is teszel. A szavak a fejemben örvénylettek, és a nyelvemre tolakodtak, de beharaptam a felső ajkamat. Apa volt az, aki azt mondta, hogy a Van Der Zee-knek mindig számítónak és ravasznak kell lenniük. Az ágyra ejtettem a parókát, magam mellé, egy sóhajjal a plafon felé fordítva a fejem.

– Nem fogja ez kinyírni a politikai törekvéseidet? – tenyereimmel végigdörzsöltem az arcomat.

– De igen – vonta meg a vállát, jobban belépve a szobába és bezárva maga mögött az ajtót, hogy anyám ne halhassa. Nem mintha manapság érdekelte volna a szobája elhagyása. – Nem pályázok a polgármesteri címre. Tegnap lementem a városházára és visszavontam a jelölésemet. A kampánynak annyi.

Gyors pillantásom elárulta meglepetésemet. Kihúztam magam az ágyamon, egyik kezemet arra használtam, hogy fájó koponyámat masszírozzam. Mindenem fájt. És tényleg úgy értem, mindenem. A combjaim, a seggem, a legbelsőm még mindig fájdalmasak voltak a Trent Rexroth-tal töltött éjszaka miatt. A fejem forgott apa legújabb elhatározásától, a szívem pedig bánattól és önsajnálattól fuldoklott amiatt, amit ez számomra jelentett.

Jordan Van Der Zee óvatos tervező volt. Tudta, hol akart lenni öt év múlva, és azért dolgozott csendesen és elhatározással. Szóval ezt hallva többet tett, mint kilendített az egyensúlyomból.

Megrázta a fejét, az egyik parókáért nyúlva, mogorván keresztülhúzva rajta az ujjait.

– Arra fogok koncentrálni, hogy kiterjesszem a Fiscal Heights Holdings-ot, kirúgjam Rexroth-ot a bizottságból, és békésen éljem az életemet – vallotta be, visszarántva a kezét, mintha a paróka hideg tűzből készült volna. – És nem fogok anyád mellett maradni. A jövődre kell koncentrálnod. Itt a tanácsom, Edie – iratkozz be egy jó főiskolára, messze ettől a helytől, és kezdj valamit magaddal. Fejezd be a kábszerezést. Hagyd abba a vesztesekkel való közösködést, és ne adj többé anyádnak időt a napjaidból, mikor világos, hogy ő nem teszi meg ugyanezt érted.

És te? Te adsz nekem időt a napjaidból? De ismét oly sok veszteni valóm volt. Trent szavai olyanok voltak voltak a fejemben, mint halvány visszhang. Ha erős akarsz lenni, legyél az.

– Ebben a pillanatban nem teheted ezt meg. Először jobban kell éreznie magát – megráztam a fejem.

Jordan felnézett a plafonomra és ujjaival babrálta az arany csillárt, magában mosolyogva az emlékre, hogy kinek is kellett lennem. – Sosem lesz jobban. Meg fogom tenni, és hamarosan.

– Több időre van szükségem – vitatkoztam, teljesen uralhatatlanul éreztem magam.

– Nem tartozok neked semmivel.

– Mikor fogod elmondani neki? – felálltam, szembeállva vele. Úgy nézett ki, mint a barátságtalan fehérember, aki Pocahontas falujába ment. A pusztító. Úgy nézett ki, mint egy Harry Potter karakter, amelyik ki tudja szívni a lelked.

– Ezen a héten. Talán a következőn. Nem számít. Mikor megfelelő az idő ilyesmire?

– Figyelembe véve, hogy örökre szerelmet fogadtál neki, egészségben és betegségben, sosincs erre megfelelő idő. Szüksége van rád – mondtam kifejezéstelen arccal, összehúzva a szemeimet.

– Ez nem megbeszélés tárgya – rámutatott az ágyamon lévő parókákra. – Ez nem egészséges vagy építő jellegű valakinek, a te korodban. A tanulmányaidra kellene koncentrálnod, és építened magadnak egy jövőt.

– A jövőm az, hogy gondoskodjak a családomról – válaszoltam, előrebökve az állammal. – A jövőm az, hogy minden reggelt szörfözéssel töltsek.

Apám élettelen szemekkel nézett szét a korall szobában, mintha azokat az álmokat és reményeket testesítette volna meg, amelyeket összetörtem az évek alatt azzal, hogy önmagam voltam. Azzal, hogy Martens bakancsot választottam Louboutin helyett. Azzal, hogy a tengerpartot választottam a sakk helyett. Azzal, hogy olyan srácokat választottam, mint Bane, az All Saints gimi stréberei helyett.

Megvonta a vállát. – A te temetésed.

Fogcsikorgatás, összeszorított öklök, gyűlöletet vérző szemek. – Vele mi van?

– Theodore-ral?

Nem. A Pápával. – Igen.

– Még mindig áll az egyezségünk. Magad mellett tarthatod, amíg a számomra szükséges információkat szolgáltatod Rexroth-ról. Most, hogy a terveim változtak, életbevágó, hogy a dolgokat előre tudjam a Fiscal Heights Holdings-nál – mondta szárazon, végighúzva a kezét az öltözőasztalon, melyet sosem használtam, a tenyerét befedte egy réteg por.

– És ha kudarcot vallok? – reméltem, hogy nem veszi észre azt a nyelést.

– Nem vallasz kudarcot. A kudarc Theodore költözését jelentené egy keleti parti létesítménybe. Tudok egy kitűnőt a Fiscal Heights Holdings New yorki ágához közel.

– Nehéz találni dolgokat Trentről. Nem egy ostoba ember – elfulladtak a szavaim, toporzékoltam a lábammal. Gyűlöltem, hogy toporzékoltam. Nem voltam az a fajta lány. Nem voltam kislány.

– Trent okos, de bízok abban, hogy te okosabb vagy. Elvégre tőlem származol.

Hányok. Hogyan reagálhatnék erre anélkül, hogy gyűlöletteljesnek hallatszanék? Témát váltottam.

– Van valaki más? Egy szeretőért hagyod el anyát? – a szavak mocskosnak érződtek a számban. Le akartam zuhanyozni és a takarók alá temetni magam, de legfőképp nem akartam olyan lehetetlenül fáradtak érezni magam ebben a soha véget nem érő hidegháborúban való harcolástól. Pontosan így indult el édesanyám a vényköteles gyógyszerek és depresszió rögös útján.

El nem hagyni az ágyat.

Minden egyes nap.

Jordan érzelemmentesen vizsgálgatott engem. Tett egy lépést hátra, jelezve, hogy végzett a beszélgetéssel, és koszos kezét fekete, kapucnis pulóverembe törölte, amely a székem háttámláján pihent. – Ne légy gyerekes, Edie.

– Sikerült jó néhány szeretőddel találkoznom az évek során. Azon tűnődöm, vajon az egyiknek végre sikerült-e megtennie azt, amit a többiek nem tudtak. Tracey az? Holly? Talán Cadence? – duzzogtam, teljesen tudatában annak, hogy elvesztem az irányítást, de nem törődtem ezzel többet. Bosszúszomjas voltam és tele vörös haraggal. Egy lángokból álló bontógolyó. Sóvárogtam az erő után, melyet elvett tőlem, amikor csak a szobában volt.

A fejét csóválta.

– Pszichológiai eset, mint az anyja.

Tettem egy lépést felé, figyelve, ahogy az arca zavartságba torzult. Sosem törtem be a személyes terébe. De az orrom most veszélyesen közel volt az övéhez, és mindent láttam, ami halványkék szemében úszott. Láttam magamat az arcvonásaiban, összeszorított állkapcsában, orraink kis ívében, bőreink puffadtságában – az enyém feloldódott napbarnította színében, a szeplőkben és a fiatalságban –, az övé még mindig zord fehér. És most először döbbentem rá, hogy talán ő vagyok. Egy terméke valami szörnyűnek, ami még borzalmasabb dolgokat fog létrehozni.

– Nem érdekel, ha valaki másért hagyod el őt. Tudom, hogy nem tudlak meggyőzni a maradásról, és ha meg is tudnálak – gyakran gondolom azt, hogy anya miattad ilyen még mindig. De azt mondom neked, ha az új játékszereddel fogsz parádézni a város körül és megalázod az anyámat, következményei lesznek. Ami Theo-t – nem Theodore, Theo – és Trent Rexroth-ot illeti, belebetegedtem és belefáradtam abba, hogy kérdezgessem tőled, milyen mélyre minden alkalommal, amikor azt mondod, ugorjak a kútba. Megszerzem neked az istenátka pendrive-ot, Drága Édesapám, de cserébe aláírod az összes törvényes dokumentumot, amit annak a tizenkét éves koromban vett, haszontalan öltözőasztal fiókjába eldugtam, és szabadon engeded Theo-t és engem. Most azonnal egyezz bele ebbe, Jordan, vagy nincs egyezség. És kérlek, mielőtt bármit is mondasz, sose becsülj alá egy megtört embert. Kiszámíthatatlanok vagyunk, mert ha egyszer megtörsz, mit számít még egy repedés?

A szavak hurrikán módjára hagyták el a testemet, és miután végeztem, ziháltam. A csontjaimban éreztem a hűtlenséget Luna-hoz és Trenthez. Felkavarodott a gyomrom, tudván, hogyan fog ez hatni Camilla-ra, de a dolgok kezdtek túl komplikáltak lenni. El kellett szöknöm Theo-val és eltűnni. Nem SoCal volt az egyedüli hely a földön jó strandokkal. Tudnánk valahol máshol élni. Felépíteni egy életet. Ülhetnénk egy verandán, melyet sosem láttam még ezelőtt, nézve a naplementét, pisztácia fagyit nyalva, nevetve. Jó emlékeket szerezve és elraktározva őket az elménkben. Megtehetnénk.

– Edie – szólalt meg apám. Egyenesen ránéztem, majd mellé. Tudta, hogy komolyan gondoltam. Emellett valami azt súgta, hogy amúgy is végzett velem. Velem, anyámmal, Theo-val. A pendrive megszerzése és az életéből való eltávolításom egy ’két legyet egy csapásra’ szituáció volt. Persze, hogy igent mondana.

– Szerezd meg nekem azt a pendrive-ot – közel hajolt hozzám, arcát az enyémhez nyomta – és megkapod a jövődet Theodore-ral.

– Tartsd a szeretőidet a sötétben, ahová rejteni kell a bűnöket – emlékeztettem. Ezúttal én tartottam az ő csuklóját. Nem tudtam körbekulcsolni az ujjaimat hideg húsán – mint egy kígyó halott bőre –, de ez alkalommal célba találtam. Állkapcsa feszessége elárulta.

– Valódi Van Der Zee – motyogta, lerázva engem, mintha egy vizes kóbor macska lennék a zuhogó esőben.

Mert abban a pillanatban az a kölyök voltam, aki a haldokló kutya szemébe bámult, és nem pislogott.

Abban a pillanatban könyörtelen voltam.

Abban a pillanatban az a Van Der Zee voltam, akiről sosem gondoltam, hogy azzá válnék.

Gyűlöltem ezt a személyt. De ez a személy sokkal jobban gyűlölte Jordant, mint amennyire félt tőle.

 

Azon a reggelen már tizennyolcadszorra kordult meg a gyomrom, elég hangosan ahhoz, hogy még a megtörő Csendes-óceáni hullámok zaján keresztül is hallani lehessen.

– Istenem, Gidget, mi a franc? Egyél egy istenverte energiaszeletet – Bane a táskájába kotort és mogorván hozzám vágott egy proteinszeletet. Komor arckifejezése egy picit sem oldódott, mikor odasétáltam és visszadugtam a szeletet a hátizsákjába, majd bebújtam a strandpapucsomba és felraktam a deszkámat pihenni a fejemre a sétányhoz vezető út hátralevő részére. Direkt nem ettem, hogy bosszantsam. Nem tudtam enni. Hányinger mardosta a gyomromat és sav táncolt a nyelvem felszínén. Mióta csak bejelentettem apámnak, hogy meg fogom szerezni azt az Isten tudja mit tartalmazó pendrive-ot, rosszul éreztem magam. Nem csak fizikailag, de mentálisan is. Nem voltam benne biztos, hogy mit érzek Trent iránt, de teljes mértékben biztos voltam afelől, hogy senki sem érdemli meg a földön azt, amit tálalni készültem neki.

Bane felvette a rádióját a homokból, Kavinsky-tól a „Pacific Coast Highway” harsogott a hangszórókból. Elgyengülő lábakkal követtem őt, az epe még mindig friss és savanyú volt a torkomban. Mikor elértük a sétányt, hajléktalanokat üdvözölt, akik az üzletek melletti füves dombokon, kartonból összetákolt otthonokban éltek. Mindenkit ismert ezen a parton. Mindegyik bukott művészt, akik a CD-jüket az emberek kezeibe nyomták, és az összes új árust a dohány, szörf, és bicikli boltokban. Bane még mindig ing és papucs nélkül volt, mikor a kocsimhoz kísért. Egy nem-túl-titkos adakozó kifizette a függőben lévő számlámat az üzletnél, és végre elengedték az Audimat, új henger meg minden. Bane megfordult és az utas felőli ajtómhoz dőlt, mikor elértünk a kocsimhoz, keresztbe fonva karját a mellkasán lévő dühös sárkány előtt.  

Fásult, jáde szemei szórakozott közönnyel figyeltek engem és előrebiccentette a fejét, mintha egy furcsa, misztikus teremtmény lennék, akin nem tud eligazodni.

– Gyere át, hogy találkozz édesanyámmal – mondta a semmiből.

Nevetés bugyborékolt elő fájós torkomból. Nem boldogság volt, hanem zavartság idegességgel hígítva. Egymáshoz dörzsöltem a kezeimet, hogy felmelegedjek a víztől, tenyereimmel csapkodtam az arcomat, hogy elfeledtessem vele kipiruló arcomat.

– Ó, nem tudtam, hogy kezdjük komolyan gondolni. És azután, hogy visszautasítottad, hogy engem vigyél a végzős bálba, mikor tulajdonképpen velem randiztál.

A szemeit forgatta, mielőtt komolyan rám nézett.

 – A végzős bál béna, mi pedig sosem voltunk igazán együtt. Kizárólag csak dugtunk, amíg az apucival kapcsolatos ügyeid elő nem jöttek teljes erővel. Mindenesetre szerintem édesanyám tudna segíteni neked.

– Segítene nekem mivel? – majdnem felhorkantam. Túl voltam a segítségen. Arra készültem, hogy átbasszak két embert azért, hogy megmentsek egyet, akit szerettem.

– A családi helyzeteddel – Bane nem tudott mindent, de éppen eleget. Csábító volt segítséget kapni egy kívülállótól, de sosem találkoztam korábban Bane anyukájával, annak ellenére, hogy tudtam, egy nagyágyú volt, sokféle kapcsolattal, nem bíztam a felnőttekben. Igazi felnőttekben. Azokban, akik azt a világot működtették, amelyben éltem. – Értékelem a felajánlást, de megoldom – átsétáltam az autóm vezető felőli oldalához és kirántottam az ajtót, becsusszanva az Audiba. Még mindig éreztem Vicious – az előző tulajdonos – illatát az autómban, és Trentre emlékeztetett. Éles tartására és félelmetes homlokráncolására. Megjelent az ablakomnál Bane, és vigyorogva kopogtatott a kocsim tetején.

– Ezért felejtetted el felkötözni a deszkádat a tetőre? Nézd, legalább el kellene rajta gondolkodnod, Gidget. Lehet nem ér semmit, de szerintem nem tudod megoldani, és ha szükséged van egy segítő kézre, tudjad, hogy az enyém többre is jó, mint ujjazásra.

– Undorító, de köszönöm.

Felkötöttem a szörfdeszkámat és elvezettem, annyira sem zavartattam magam, hogy megálljak otthon, hogy lezuhanyozzak és átöltözzek. Át kellett gondolnom, hogy mihez fogok kezdeni édesanyámmal. Ki kellett találnom egy tervet ahhoz a pendrive-hoz. De legfőbbként – abba kellett hagynom, hogy úgy gondoljak Trentre, mintha ő nem lett volna az ellenség.

Fordította: Lilith

Atlanta, kibaszott Georgia.

– Biztos vagy ebben? – ujjaimmal az asztalt kopogtattam, másik kezemmel a járomcsontomat támasztottam. Úgy bámultam Amandára, mintha egy halvaszülött gyermeket hozott volna a világra, és nem a kibaszott híreket, amiket már évek óta várok. Bizonyos értelemben, ezt tette. Ez az információ haszontalan volt, felesleges, holtsúly. Velem szemben ült, minden porcikájában úgy nézett ki, mint egy profi magánnyomozó – okosan öltözködött, de nem túl szofisztikáltan, fehér blúzban és fekete, szűkített szárú nadrágban –, és bólintott, átcsúsztatva egy dossziét az íróasztalomon.

– Pozitív. Egy szép társasházban él Buckheadben, Atlanta egy felsőosztálybeli részén. Van egy csivavája. Nincs férje. Nincs gyermeke. Amennyire tudom, nem dolgozik. Nem tudom biztosan, hogy honnan jön a pénz. Természetesen bele tudok nézni mélyebben, de az azzal járna, hogy elrepülök Atlantába. Akkor fedezned kell a jegyet, a hotelt, plusz az óradíjat. Vagy felvehetném a kapcsolatot egy kollégával, aki ott dolgozik. Az összes adatot meg tudná találni, amire szükséged van.

Ha létezne egy kicseszett útmutató ahhoz, hogy mit érezzek – a Val dologgal kapcsolatban és úgy általában –, biztos, hogy megvásárolnám, és extra példányokat is rendelnék. Évek óta először most tűnt úgy, hogy felgyorsultak a dolgok. A szüleim és én elhordtuk Lunát a heti jelnyelv óráira. Mindannyian erőfeszítéseket tettünk, ő pedig ténylegesen elkezdett velünk kommunikálni. Ott volt Lunának Camila, akit szeretett, és Sonya, akit abszolút imádott. És valahol a kettő között Edie Van Der Zee-nek sikerült elérnie, hogy a lányom mosolyogjon, nevessen, ruhákat vásároljon és Disneylandbe menjen. Egy áttörés szélén álltam, és a dolgok felkavarása olyan lett volna, mint egy vad, vegasi fogadás. Amikor elkezdtem a Val utáni vadászatot, más volt a helyzet. Egyedül ültem Chicago-ban egy egyéves babával a karjaimban. Még mindig emlékeztem a pillanatra, amikor úgy döntöttem, felveszem a telefonom, és felhívom a legjobb barátomat, Deant, megkérdezve azt, hogy az ügyvéd apja ismer-e egy jó magánnyomozót, akiben megbízhattam. A várost bámultam a lakosztályomból, Luna az anyja után könyörgő sírások között a karomat rágcsálta új, hegyes fogacskáival.

Dühös voltam.

Kétségbeesett.

Elkeseredett.

Bosszúszomjas.

…És rádöbbentem, hogy most már többé egyik sem voltak ezek közül.

Vagy talán az voltam, de nem eléggé ahhoz, hogy elkúrjak mindent, amit elértem az utóbbi néhány hónapban. Luna jött először, és nem úgy nézett ki, mintha az anyját érdekelné a visszaszerzése. Ha más nem, úgy tűnt, Val talált egy új vaskos pénztárcát, amire piócaként tapadhatott.

– Hagyjad – mondtam, intve a kezemmel. Felálltam és a padlótól plafonig tartó ablakomhoz léptem, a homlokomat ráncolva Los Angelesre. Olyan volt a város, mint a bujaság. Ronda és nyers és mocskos, mégis valahogy teljesen ellenállhatatlan. Minden dolog hiányzott belőle, amit az emberek szeretnek. Szerkezet, kifinomultság, szépség. Mégis magához vonzott mindent és mindenkit. Magába szívott és kiköpött álmokkal, illetve pénzzel teli zsebű embereket. Emiatt döntöttem úgy, hogy Todos Santosban maradok annak ellenére, hogy egy egyedülálló, kevert rasszú férfi nem volt a legjobb jelölt arra, hogy az ultrafehér, visszataszítóan előkelő Todos Santosban éljen. Nem akartam, hogy Luna megismerje a rútságot. Többet érdemelt annál, mint amit eddig adott az élet neki.

– Biztos vagy ebben? – kérdezte Amanda, jamaikai akcentusa halványan vaskosabb, mint előtte. Ez történt vele, mikor kibillentették az egyensúlyából. A válaszom egyértelműen megdöbbentő volt. Bólintottam, megfordultam és kezeimet összefontam a hátam mögött.

– Luna jelenleg jó helyen van. Nem akarom ebből kizökkenteni. Inkább arra koncentrálnék, hogy még jobbá tegyem. – Hogy megszólaltassam. – És ha minden a tervek szerint megy, diszkréten kapcsolatba léphetek Val-lel, és rávehetem, hogy mondjon le a jogairól.

Amanda biccentett, máris összecsatolva a retiküljét. Lezárult egy korszak. Túl sokáig dolgoztam együtt Amandával, hónapokig dugtam, és most az egésznek vége. Felállt, odasétáltam hozzá, szükségét érezve annak, hogy kulturáltan cselekedjek. Nem voltam szarzsák. Általában amúgy sem voltam az. És határozottan azokkal az emberekkel nem, akik nem viselkedtek velem szarzsákként.

– Köszönöm – megszorítottam a felkarját. – Mindent. Hogy segítettél a Val helyzettel, meg mindennel, ami azon a pendrive-on van…

– Ha bármikor szükséged lenne valami másra… – viszonozta az ölelésem, így közelebb került hozzám –… tudod, hol találsz meg. – Ajkai hozzáértek a fülemhez, én pedig elhúzódtam, és elkaptam az állát, végighúzva hüvelykujjamat az alsó ajkán, miközben megráztam a fejem.

– Többé már nem – mondtam lágyan.

– Szerencsés lány – felhúzta az egyik szemöldökét.

– Egyáltalán nem. Bízz bennem.

Elhúzódott tőlem, most már csupán üzletiesség volt, egyik kezét csípőre rakta.

 – Folytassam a Jordan Van Der Zee ügyet, vagy zárjak le mindent és küldjem el neked?

Nem volt szükségem gondolkozási időre.

– Folytasd könyörtelenül, és ne állj meg addig, míg karóba nem húzom a fejét.

A hétfő, kedd, szerda, csütörtök kibírhatatlanul hosszúnak és unalmasnak tűnt. Az egyetlen figyelemre méltó dolog az volt, hogy apám szerencsére nem volt az irodában, valószínűleg kivett egy hosszú szabadságot az egyik szeretőjével vagy a következő, világhódító lépését tervezte, én viszont nem bírtam sem enni, sem ránézni anyámra. Az utóbbi még mindig hajlamos volt elfeledni, hogy a férje készül őt elhagyni. Azzal töltötte a napjait, hogy a fürdőszobai tükrébe bámult, arra várva, hogy a fürtjei csodával határos módon nőjenek huszonöt centivel hosszabbra. Készítettem neki ételt. Megette panaszszó nélkül. Semmi Trent, semmi Trent pedig nem jelentett semmi reményt. A tizenötödik emeleti folyosókon járkálás közben a szívem a gyomromban, a vénáimban, a mellkasomban, a lábaimban, és mindenhol ott volt. Puffadt, beteg, fertőzött volt. Kedden azzal töltöttem a napot, hogy segítettem Lunának csikóhalas képeket keresni az interneten, és kifestettük őket vízfestékkel. Odaadtam neki a kagylóból készült nyakláncot, amit számára készítettem; amely pontosan úgy nézett ki, mint az enyém, de egy kicsit másabb is.

Az övé csorba volt, törött, tökéletlen.

Hogy elkészíthessem, elhasználtam a második fekete zsinórt a csomagból, úgyhogy gondolom ez olyan volt, mint azok a barátság karkötők. Sosem csináltam még ilyet másnak. Mikor ezt elmondtam neki, zavart öröm sugárzott a szemeiből. Nem értett engem.

Én sem értettem magam.

Fel-le keringtem és ténferegtem az emeleten, elkeseredetten próbáltam megpillantani Trent-et. Szükségem volt arra a pendrive-ra.

És pénteken végre valóssággá váltak a kívánságaim.

Az íróasztalomnál voltam, az apám irodáján kívül. Egy kisebb és szomorúbb verziója volt Max tölgyfa, L-alakú íróasztalának. A fejem egy szörf magazin lapjai között volt, amit otthonról hoztam magammal, és éppen készültem lapozni egyet, mikor valaki ráhajított valamit. Kettő valamit. Egy Snickers szeletet és egy Nature Valley-t. Felkaptam a fejem. Felvontam az egyik szemöldököm. Trent állt velem szemben. Magas, jól öltözött és ellenállhatatlan. Nem szólalt meg, ahogy vártam, így elvettem az egyik szeletet anélkül, hogy megvizsgáltam volna a feliratát, széttéptem a csomagolását és beleharaptam. A hét sóvárgása azonnal belém csapott, mintha arra vártam volna, hogy láthassam az arcát, hogy tudjam, szabad ételt fogyasztanom.

– Már egy ideje nem játszottuk ezt a játékot – jegyeztem meg.

Megvonta a vállát.

– Jobb játékokat találtam, amit játszhatok veled – csupán ő tudta olyan halkan mondani, hogy senki se hallja meg. A lelkem olyan volt, mint egy sebesen leeresztő lufi. Sóvárogtam utána, de számára csak egy másik spontán találkozás volt. Talán az átvágása egy rejtett áldás volt. Semmi sem maradna hátra, ami összetartana minket, amint szétszakítom magunkat. Az elmém elsodródott az eredeti célomtól, mikor a közelemben volt. Nyilván nem osztotta az érzelgősséget.

– Az irodámba – a folyosó felé intett a fejével. – Húsz perc múlva, hogy ne tűnjön gyanúsnak.

A tény, hogy eddig nem kaptak el minket, csak bizonyítja azt, hogy az emberek többnyire nagyon egocentrikus faszok. Ugyanis nem rejtettem el túl jól az érdeklődésemet. Persze nem beszélgettünk, nem lógtunk és nem is kezdtünk ki egymással a folyosókon. De a szemeim minden kétséget kizártak. Mikor megláttam őt – vágyakozás tükröződött bennük.

Eltűnt a folyosón, némi szükséges időt hagyva nekem, hogy rendezzem a gondolataimat és a hajamat egy csálé kontyba, majd átsétáltam és kopogtam az ajtaján.

– Szabad.

Bezártam magam mögött az ajtót, nekidőltem, kezeim a hátam mögé dugva. Úgy vonzódtam hozzá, mintha ő lenne a Nap. Egy természet által létrehozott gyönyörű élvezet, amely nagyon is jól képes lenne megölni, ha túl közel kerülnél. Úgy nézett rám, mintha én lennék a Hold. Sápadt, magányos és oly távoli.

– Miért hívnak téged A Némának? – kérdeztem meg. Végre. Már ezelőtt meg kellett volna kérdeznem, de sosem éreztem helyesnek. Trent ma úgy tűnt, jó hangulatban van. Hasznot akartam belőle húzni, amíg még mindig beszélő viszonyban vagyunk.

– Hát nem nyilvánvaló? – hátradőlt a székében, erősnek és komornak tűnt. – Alig szólalok meg, Edie.

Nem volt problémája hozzám szólni. – Igen, mindig is ilyen voltál, vagy ez olyasvalami, ami…?

– Azután történt, hogy Luna anyja lelépett? Nem, mindig is csendes voltam.

– Van rá bármi ok?

– Nem élvezem a csevegést, a pletykát, vagy bármi mást a kettő között. Okkal szólalok meg. Mondd, Edie, van értelme ennek a beszélgetésnek, vagy végeztél az időm pazarlásával?

Összehúztam a szemöldököm. – Miért hívtál, hogy jöjjek ide? Nyilvánvalóan nem vagy olyan kedvedben.

– Inkább valami mocskosabbra és helytelenebbre gondoltam, de van egy feladatom. Ülj le – állával a vele szemben lévő szék felé intett. Rámeredtem, mielőtt végül odasétáltam és leültem. Kezeimet az ölemben tartottam és összetettem őket, hogy megakadályozzam a körömrágást.

– Hadd kezdjem azzal, hogy elmondjam, tudom és tisztelem, hogy a szombatok a tieid. Bízz bennem, ezt nagyon világossá tetted. De szívességet szeretnék kérni. Vicious megtartja az éves nyári grillezést – valójában a felesége, Emilia a felelős – és Lunának meg nekem el kell mennünk. Luna abszolút, kurvára utálja ezeket a fajta összejöveteleket és a kölyköket, akik megpróbálnak vele beszélgetni és játszani. Elvinném a szüleimet, hogy legyen társasága, mikor segítenem kell a konyhában és a grillezésben, de nem lesznek a városban. Nem kérném, hacsak nem lenne muszáj. Ugye tudod?

Annyira hozzá voltam már szokva a komor viselkedéséhez, hogy kellett egy perc, hogy megfejtsem a kérését.

Szombat.

Grillezés.

Theo.

Nem.

Keményen nyeltem. – Figyelj…

– Töréspont. Mindenkinek van egy. A lányomé ezek a fajta szituációk azok, Edie. – Olyan pillantást küldött felém, melyet próbáltam megfejteni. Nem igazán megtört volt – de egészen biztos, hogy nem volt a szokásos, összeszedett mivolta.

– Nem ismerem a hátteredet, de nagyon jól tudom, hogy számodra nem olyan idegenek az érzelmek, mint Luna számára. Ott fog álllni egyedül, mert nem leszek képes vele lenni minden egyes percben. Meg fogják közelíteni a kölykök. Kényelmetlenül, ijedten és idegesen fogja magát érezni. Nem akarom ezt neki, de nem utasíthatok vissza minden átkozott meghívást, amit kapok, és nem zárhatom be magunkat örökre a lakosztályomba, mint ahogy az rám van erőszakolva az időm felében.

Belém szúrt. A mondandója megütött valahol mélyen, mert igaza volt. A kitaszítottság. Ezt ismertem. Bennem élt, még ha nem is látszottam vagy beszéltem úgy, mint egy kitaszított. Megráztam a fejem, könnyek csiklandozták a szememet. Amióta csak Theo belépett ebbe a létesítménybe, mindig meglátogattam, minden szombaton, egyszer sem hagytam ki. Akkor sem, mikor lebetegedtem. Tényleg készültem megtörni a hagyományt Trenttel és Lunával?

Vajon még mennyi ideig lennék jelen Luna életében egyáltalán? A gondolat, hogy elbúcsúzzak a gyönyörű, csendes kislánytól, aki magamra emlékeztetett, előhúzta belőlem a szavakat.

– Csak most az egyszer – hallottam magam kimondani. – Kérlek, ne kérd újra és ne mondass nemet velem Lunára. Mert gyűlölném magam visszautasítani őt és téged, mikor ismét megkérded. A szombatjaim az enyémek – fejtettem ki. Kurtán bólintott, próbálva elrejteni nyilvánvaló jókedvét.

Feszült vállai ellazultak.

– Első és utolsó alkalom. Nem tudom, ki a fickó, de szerencsés, hogy ott vagy neki – mondta. A bennem lévő paranoiás felkapta a fejét és arra késztette a testemet, hogy talpra ugorjon.

– Honnan tudod, hogy egy fickóról van szó?

– Főleg mert nem vagyok ostoba. Börtönben van? Azt tervezed, hogy együtt leszel vele, mikor kikerül? Pénzt gyűjtesz és kifizeted a tartozásait?

Majdnem nevetséges lenne, ha nem lenne olyan tragikus. Mennyire volt igaza és mennyire tévedett. Az ajtóhoz sétáltam, megfogtam a bronzkilincset és rámeredtem, kiengedve a levegőt. Éreztem a mögöttem lévő Trent tekintetét a hátamon, ahogy válaszra várt. Hallgattam egy nyüzsgő iroda kívülről jövő zaját.

– Szombaton találkozunk.

– Nem mehetsz el, mielőtt nem válaszolsz nekem.

– Ki mondja?

– A főnököd.

Megfordultam. – Nem úgy viselkedtél, mint a főnököm, mikor füvet és faszt adtál nekem.

Erre nem mondott semmit. Szemei egy fájdalmas tűt szúrtak a nyakamba, emlékeztetve engem arra a hatalomra, amivel felettem bírt.

– Első és utolsó alkalom, hogy ezt megteszem érted – nyomatékosítottam. – Tényleg.

– Edie – korholt. Miért? Csupán valami csaj voltam, akit arra használt, hogy elélvezzen, és akivel rábírhatta a lányát, hogy kommunikáljon a világgal. Én pedig elég ostoba voltam ahhoz, hogy engedjem használni magam, mert imádtam Camilát és Lunát, és élveztem a kezeit a testemen. Őszintén szólva akkor is van egy érdekeltségem. A pendrive-ja. A kulcsom a szabadsághoz.

– Mellesleg, köszönöm, hogy kifizetted a szerelőt. Hogy megjavították a kocsimat. Értékelem, de nincs szükségem cukrosbácsira – még mindig háttal álltam neki.

– Jó, mert ha még egyszer cukrosbácsinak hívsz, szétverem abba a szar állapotba, amilyenben ezelőtt volt. Nem ilyen a kapcsolatunk, Edie. Annyira használsz engem, mint én téged.

Hinni akartam neki, de tudtam, hogyan érzek.

A pendrive nem tenne minket egyenlővé. Közel sem.

Kinyitottam az ajtót és kisétáltam, nem zavartattam magam bezárni mögöttem. Nem volt értelme elrejteni magam előle. Megtalálna. Mindig megtalált.