12 - 13. fejezet

Fordította: Hannah

Ez nem volt jó ötlet.

Pofán vágott a felismerés, amikor kinyitotta luxuslakásának ajtaját, amely abban a nevetségesen pompás épületben volt a Tobago Beach partján. Egy volt a városban lévő néhány felhőkarcoló közül, méghozzá új is, az épület max. két éves lehetett, még mindig érződött rajta a friss festés szaga, minden egyes szökőkút és növény olyan volt, mintha katalógusból került volna oda.

Trent egy fehér V nyakú inget viselt, amely megfeszült a vastag bicepszén, fekete farmert és felháborítóan drágának látszó sportcipőt. Úgy nézett ki, mint egy Armani reklám. Annyira nevetségesen arányos, szimmetrikus és napbarnított. Puha ajkak, kemény áll és állkapocs. Gyorsan végigmért a tekintetével, mielőtt hátralépett és beengedett. Köszönés helyett, azt kiáltotta:

– Luna, nézd ki jött játszani.

Játszani. Utáltam, hogy ezt mondta, még ha nem is volt rá okom. Csak ugratás volt, nemde? Beléptem, ez volt az első alkalom, hogy betekintést nyertem a lakásába: ipari polcrendszer, egy hatalmas házimozi rendszer, egy fekete fal, amely úgy nézett ki mintha valaki sötét festéket dobott volna rá össze-vissza, egy téglafal, sötét fa padló burkolat, csőlámpák; a hely úgy nézett ki, mint egy luxus droglabor. Trent Rexroth talán csendes volt, de ez a lakás határozottan sokat árult el róla. Csiszolatlan. Nem konvencionális. Akár veszélyes.

Luna mezítláb tipegett ki a szobájából, sárga pizsamában. Haja kuszán volt befonva – valószínűleg az apja fonta be – és imádtam, hogy megpróbálta, még akkor is ha magamban megjegyeztem, hogy újracsinálom. Leguggoltam és mosolyogva megbökdöstem a köldökét.

– Szia, Bacitanya!

Luna vigyorogva forgatta a szemét.

– Bacitanya? – kérdezte Trent mögötte.

– Igen. A lányod egy bacitanya. És szereti piszkálni az orrát, ezért megkértem, hogy ne rázzon kezet velem.

Luna szemei kikerekedtek ijedtében. Láthatóan eddig senki nem próbált vele viccelődni. Az emberek mindig komolyak voltak, ami őt illette, és miért ne lettek volna? Azt akarták, hogy javuljon az állapota. De arra nem gondoltak, hogy valaki javulást mutasson, ahhoz neki is jól kell éreznie magát. Tökéletes példa erre az anyám.

Az embereknek kell egy cél, amiért harcoljanak.

Meg fogom nevettetni Lunát, előbb vagy utóbb – tudván, hogy egyszer vége lesz, rossz vége.

– Ezt a témát nem fogom tovább boncolgatni, mert úgy látom Luna viccesnek találja.

Trent elvette a kulcsait, és a pénztárcáját a nyitott konyhaszigetről, nekem meg eszembe jutott miért is jöttem. Hogy elmehessen randizni.  Libabőrös lettem.

– Lunának nyolckor lámpaoltás. Még nem vacsorázott. Ma este megengedem, hogy kirúgjon a hámból, mert nem leszek itthon. A hűtőben van spagetti és FroYo.

– Várj – ledobtam a hátizsákom a padlójára, és lerúgtam a cipőimet. – A spagetti és a FroYo lenne a finomság?

Trent rezzenéstelen arccal bámult rám.

– Igen. Ne adj neki belőle túl sokat.

– Váo, te most be vagy T-É-P-V-E – betűztem, miközben odamentem mellé a konyhaszigethez. – Vagy csak egyszerűen egy terméke a szovjet rezsimnek? Ez nem kirúgás a hámból. Pizzát akarok rendelni.

– Nem fogsz – bújt bele a kabátjába. – És egyébként, Luna tud betűzni.

Ott álltam és eltűnődtem, miért is járok a kedvében. Szörnyen viselkedett velem. Faragatlan, arrogáns, és kimondhatatlanul hideg. Én is borzasztóan viselkedtem vele. Loptam, kémkedtem, és folyton szaglásztam körülötte. De erre egyszerű volt a magyarázat. Szükségem volt a pénzre, és szerettem Lunával lógni. 

– Most hét óra öt perc – pillantott a Rolexére. – A telefonszámom a hűtőszekrényen van, ha szükséged lesz rám. Alatta megtalálod Camila számát, az anyám és Sonya – a terapeutája – számát. Lefekvés előtt fogat kell mosnia, a szobájában az éjjeli lámpa egész éjjel égve marad, és a szobája melletti könyvtárból választhat egy könyvet, amelyből esti mesét olvasol. Más kérdés?

Sonya? Volt kérdésem, de az nem Lunaval kapcsolatos. Éspedig szent-szar-te-tényleg-dugod-a gyereked-terapeutáját?

– Biztos elmész? – kérdeztem, mögötte más kérdés rejlett. Tényleg nem akarsz engem? Buta. Szánalmas. Meggondolatlan. Miért akarna engem Trent Rexroth, és miért is számítana egyáltalán? Egy végzős gimis voltam, lyukkal és hatalmas űrrel a szívemben, és még nagyobb problémákkal, ő meg… az ellenkezője annak, amire most szükségem volt.

– Adj egy jó okot arra, hogy ne tegyem – mondta rezzenéstelenül, miközben hátsó zsebébe tette a pénztárcáját és a telefonját, tekintetével az óráján.

– Mert nem akarsz elmenni.

– Nem tudod, hogy én mit akarok.

– Te tudod?

Felemelte pillantását, rám nézett mielőtt elvigyorodott.

– Mellesleg, több daduskamera van a lakásban, mint amennyi tetkója, piercingje és nemi betegsége van összesen Bane haverodnak, szóval hagyd békén a cuccaimat – sziszegte halkan, hogy a lánya ne hallhassa. Odament Lunához, megpuszilta a feje búbját, elmondta neki, hogy mennyire szereti és kisétált az ajtón. Ott hagyott állva, állal a padlón, elmerülve a finom, sötét energiában, ami utána maradt.

 Pizzát rendeltem.

Apró és jelentéktelen tiltakozás volt az én mesterségem. Gyakran úgy éreztem magam, mint a második világháborúban megszállt Európa állampolgára. Mint egy valaki, aki nem volt elég bátor, hogy részt vegyen az ellenállás csapataiban, de fejet sem tudott hajtani a gonosz előtt. A pizzát saját zsebemből fizettem, annak ellenére, hogy Trent otthagyott egy pár bankjegyet a konyhapulton szükség esetére. És Lunának adtam üdítőt.

Mert attól mosolygott.

És amikor buborékokat fújtunk az üdítőbe, még horkantott is.

És amikor azt mondtam, úgy tele vagyok, hogy mindjárt összehányom magam, de a pizza annyira jó volt, valószínűleg megenném, amit kihánytam, felragyogott a szeme és a mosolya.

Vacsora után beleöntöttem fél bögre cukrot az organikus, cukormentes Fro-Yoba és bevittem a nappaliba, ahol Riley a nagyvilágbant néztünk. Kilencvenkilenc százalékban biztos voltam, hogy nem volt megfelelő Luna korosztályának, de mindkettőnket szórakoztatott. Nyolc óra eltelt. Lazára vettük a szabályokat, mert Trent volt az, aki előbb megszegte őket. Megszegte, attól a naptól kezdve, amikor eltörte anya drága Louboutin magassarkúját. Azon a napon, amikor alkalmazott. Megszegte, amikor megparancsolta, hogy üljek be az autójában, miközben a barátaimmal lógtam, és megtiltotta, hogy továbbra is lefeküdjek Bane-el, és még számtalanszor. 

Miután megnéztük a műsort, és lassan magunkhoz tértünk a kaja-kómából és a cukor utáni pörgésből, Luna, aki ott ült mellettem a sötét barna bőr kanapén, vigyorogva fordította felém a fejét, miközben a mellkasom bámulta.

– Mi az, Bacitanya? – néztem rá szemöldök ráncolva. A nyakamhoz mutatott, és lenéztem.

– Ez? – ujjammal megérintettem a nyakláncomon a kagylót, amely egy fekete cipőfűzőből és egy sötét, tengeri kagylóból állt. Úgy nézett ki mint egy tőr, és annak is éreztem. Levettem a nyakamról, s a tenyerébe tettem. – Óvatosan, mert hegyes.

Luna felszisszent, miután megérintette ujjbegyével.

– Egyik nap szaladtam a homokos parton – nagyon meleg volt és az autóban hagytam a strandpapucsomat, mert szeretek mezítláb járni, amikor valamibe beleléptem. Olyan mélyen megvágta a sarkam, hogy láthattam az int. Felvettem a kis szúróst. Nem tudtam elhinni, hogy valami, ami ilyen szép, ennyire ártalmas lehet. Úgy döntöttem, megtartom. Mert néha, a kedvenc dolgaink ríkatnak meg – kuncogtam, a kislány szkeptikus arckifejezésén.

– Úsztál-e valaha az óceánban? – kérdeztem. Az volt az érzésem, erre tudom a választ.

Egy pillanatig habozott, majd megvonta a vállát.

– Ezt nemnek veszem.

Határozottan nem.

– Szeretnél?

Luna ismét megvonta vállát, de ez teljesen más volt. Az első vállvonás csalódott, neheztelő volt. Vállai leereszkedtek. A második vállvonás, már sóvárgó. Talán túl sokat gondolok bele, de az ilyen apróságok voltak a mentőövem. Végül is, néha, csak ilyesmit tudtam Theoból kicsikarni.

– Megtennéd? Ha levinnélek a partra? Ha… megtanítanálak – próbálkoztam, a bőröm lángra lobbant az átható tekintetétől.

Bólintott, felkapta fejét, mintha eszébe jutott volna valami. Kis kezét a karomra tette, ezzel mondván, hogy várjak, és felugrott a kanapéról, végigtipegett a folyosón. Ez a kislány közvetlenül az óceán partján lakott, neki mégis csak annyi volt megengedve, hogy a száraz unalmas homokon barkochbázzon megrendezett partikon, anélkül, hogy a vízbe dugná a lábujját. Luna apja egy igazi önző pöcs. Azon tűnődtem, hogy vajon el tudta mondani Trentnek, hogy melyek azok a dolgok, amelyeket szeret, és melyeket nem szeret. Ültem a kanapéjukon és a körülöttem lévő falakat bámultam. A tartófal úgy nézett ki, mintha egy nagymenő művész szándékosan feldobott volna rá egy adag sötét festéket. Szürke, fekete és sötétlila. Félig-meddig grafiti díszítette és pontosan úgy nézett ki, mint valami, amit egy tipikus agglegénylakásban láthatsz. De Trent, attól függetlenül, hogy érzelmileg megközelíthetetlen és szingli, már nem volt agglegény. Volt egy lánya.

Ez a lakás olyan volt, mint ő.

Sötét. Komor. Szeszélyes.

Nem olyan volt, mint Luna.

Határozatlan. Kíváncsi. Gyengéd.

Luna, egy nagy, szögletes, vékony gyerek könyvvel jött vissza. Letette a lábamra, felmászott a kanapéra, és elkezdte lapozni, amíg megtalálta, amit keresett. Ujjával megbökött egy képet.

– Csikóhal? – kérdeztem a homlokom ráncolva. Várakozóan bólintott.

– Ó, azt akarod tudni, hogy látok-e csikóhalat, amikor szörfözöm? Nem. Nehéz őket megtalálni. Gondolom félénk állatok. Zátonyoknál és védett helyeken élnek.

Az arcán megjelenő csalódás kifacsarta a szívemet. Tarkómat dörzsölve körülnéztem. Trent laptopja az ebédlőasztalon volt, a szoba másik felében. Tudtam, hogy nem véletlenül hagyta ott. Azt akarta, hogy lássam. Azt akarta, hogy hozzáérjek. Tesztelt, és én el fogom bukni – veszélyeztetve az apám tervét –, hogy megpróbáljam kibékíteni Lunát.

– Figyelj, miért nem olvasunk kicsit többet a csikóhalakról a Wikipédián? Talán van valami jó dokumentumfilm róluk a YouTube-on.

Luna szemei felragyogtak, mint a karácsonyfa díszei, és ez megérte az összes szarságot, amit a fejemhez vág majd Trent, amikor megtudja.

– Mindenféle szabályt megszegek érted. El fogsz árulni?

Luna fejét rázva ráncolta az orrát, mintha ennek a puszta gondolata is sértő lett volna. Ez a gesztus, a fintorgás – ez annyira rám vallott.

A következő negyven percben Luna és én mindent megtudtunk, amit csak lehetett a csikóhalakról. Megnéztünk egy hím csikóhalat, amint világra hozott kismilliónyi bébi csikóhalat és nevettünk. Luna azért nevetett, mert olyan rengeteg volt. Én meg azért nevettem, mert úgy nézett ki, mint egy férfi, aki épp elélvezett, miután megnézte a valaha készített legmocskosabb pornót.

Mielőtt észrevettem volna, tíz óra volt és a takarodón nem alkudoztam, mert biztos voltam benne, hogy Trent lelógatna a balkonról, ha ott találna minket a nappaliban, amikor hazaért. Luna nem vitatkozott, amit különösnek találtam, mert Theo mindig azt tette. Ő kiabált volna és könyörgött volna, alkudozott volna és meg próbált volna manipulálni, pont, mint az apja.

Betakartam Lunát, a fekete faágyának a szélén ülve. Az egész szoba kék volt, a falakon csikóhalas poszterek, tengeri kagylók csüngtek. A személyiségét tükrözte, és hirtelen sírhatnékom támadt. Mert nem ez volt az első alkalom, hogy betakargattam valakit, és nem ez volt az első alakalom, hogy tudtam előbb-utóbb búcsúznom kell tőle. 

Meg akartam ölelni, de nem tettem. Képtelen voltam. Minden porcikám vágyott rá. És éppen ezért távol kellett maradnom. Nem furakodhatok be az életébe, tudván, hogy nem maradhatok. Olyan volt, mintha bevetettem volna magam a földbe, locsolgatva a magot, hagyva, hogy napsugár fürdesse, engedjem megnőni, azért, hogy majd gyökerestől kitépjem. Tudván, hogy Luna hasonlított rám – egy instabil emberhez tartozott, aki holnap elveheti tőlem, ha akarja. És ki tudta, mit akar Trent Rexroth igazából? Ő egy örökös rejtély volt ínycsiklandozó öltönybe burkolva.

– Hé, Bacitanya, tudod mit?

Luna bólintott, miközben engedte, hogy bebugyoláljam, mint egy burrito, ahogy bedugtam a takarója széleit a teste alá. Így szoktam Theoval is, ritkán, amikor megengedte.

– Nagyon jól szórakoztam ma este. Remélem te is.

Bólintott, és mosolygott, és talán túl sötét volt a szobában, hogy lássa, mert, amit ezután tett megdöbbentett.

– Én is.

Rekedt. Halk. Leheletfinom, mint a hullámokat simogató szellő hajnalban.

Meglepődve, csak pislogtam. Luna beszélt. Velem! Eltűnődtem, vajon Trenttel és Camilával is beszélt, hébe-hóba, de abban kételkedtem – túlságosan nagy ügyet csinált abból is, hogy bólintott. Ugrani akartam a telefonhoz, hogy felhívjam, de most lazán kellett kezelnem a helyzetet. Ha most nagy ügyet csinálok belőle, akkor örök emlékeztető lesz arra, hogy ő más.

– Csak azért mondod, mert pizzát és kólát adtam, és megszegtem az apád összes szabályát – vigyorogtam. Luna nevetett. Esetlenül álltam fel, és kifele indultam. Nem volt puszi. Sem érintés, simogatás.

– Jó éjt, Bacitanya.

Pici bólintás a sötétben. Felkapcsoltam az ajtó melletti Dóra, a felfedező lámpát és mosolyogtam. Ezt is elfogadom.

Fordította: Hannah

Katie dejong a tizenéves trentre emlékeztetett.

Egy valami biztos, nem gondolta volna, hogy itt fog ülni ma és homárt eszik (utálta a homárt), import bort iszik, annak ellenére, hogy Kaliforniában él (utálta a bort), miközben a főiskolák rangsorolásának előnyeiről és hátrányairól beszélget (szart sem érdekelte).

Pontosan emiatt nem randiztam. Unalmas volt. A végcél – házasság és gyerekek – nem érdekeltek, és rövidtávon a gólt – szexet – vacsora és udvarlás nélkül is megkaptam.

Egész randi alatt nem mondtam többet tizenhat mondatnál, de nem voltam udvariatlan sem. Majd az autójához kísértem Katie-t, mosolyogtam, és nem ígértem meg hogy felhívom, de amikor közelebb hajolt egy csókra, olyan félére amelyet senki nem kap tőlem, finoman hárítottam el, oldalra fordítva az fejem, így arcon csókolt.

Aztán elhúztam onnan a faszba, és amikor beparkoltam a helyemre, a földalatti garázsban, rájöttem, hogy még arra sem emlékszem milyen volt a ruhája vagy a haja színe.

A liftben mintha egy furcsa sürgősségérzet szorongatta volna a golyóimat.  A tudat, hogy kibaszottul elmentem itthonról és egy szinte ismeretlen személyre bíztam a gyerekemet, hirtelen kevésbé tűnt értelmesnek. Csak annyit tudtam Edie Van Der Zeeről, hogy egy hazudós, tolvaj, és egy bajban lévő lány. Rejtély volt, miért engedtem felügyelet nélkül a gyerekem közelébe. Már akkor ideges voltam, mielőtt az ajtó zárjába nyomtam volna a kulcsot. Mire kinyitottam az ajtót, és megláttam mit műveltek, a kiborulással határos állapotban voltam. Pizzás doboz a konyhaszigeten, amitől az egész konyhában és nappaliban olajos kenyér és kibaszott gomba szag terjengett. Két kólás doboz a konyhapulton – persze még csak nem is vette a fáradtságot, hogy a kukába dobja azokat –, mielőtt beléptem a nappaliba és ott találtam az alvó Edie-t a kanapén, a laptopommal az ölében. Kétségtelenül kémkedett, és kurvára nem érdekelte, hogy legalább titokban csinálja.

Odamentem hozzá, zsebembe dugtam kezem, megfigyeltem. Ahogy a mellkasa emelkedett és süllyedt. A szőke szemöldökét. Telt rózsaszín ajkait és aranyhaját. Napbarnított vállát. A szeplőit.

– Ébredj – parancsoltam, hangomból jég csöpögött a mozgolódó testére.

Szempillái megrebbentek, először lassan, és nem ült fel csak amikor közelebb léptem, meglökdösve a karját.

– Hé – a hangja rekedt volt. – Milyen volt?

– Pizzát rendeltél – figyelmen kívül hagytam kérdését. – A lányom nem eszik kibaszott pizzát.

Ez nem a pizza miatt volt. Hanem a laptop miatt. Nem mintha lett volna rajta valami – minden pendrive-on volt –, de az őrületbe kergetett, hogy rábíztam a lányom, ő meg cserében azzal töltötte az időt, hogy átbasszon. Ismét. Vagy figyelmen kívül hagyta Lunát, hogy hackert játsszon?

Ez a dolog köztünk, már rég átment az elcseszett területről a totál-őrült-falvába.

– Én fizettem, és csak egy szeletet evett. Rávettem, hogy megegye a paprikát és a gombát, ha ez számít egyáltalán.

Edie ásítva dörzsölte meg a szemét a csuklójával, mielőtt felállt. Nyújtózkodott, teljesen megmutatva hosszú végtagjait. Mezítláb volt, lila felsője és farmer rövidnadrágja testére tapadt.

– És kóla? Komolyan? Ismét? – morogtam a képébe. Dühös voltam. Olyan kibaszott dühös. Melre és Katie-re és Edie-re és Lunára és Valre, és az életre, és bassza meg, a nők annyira komplikált teremtések. Kéményen próbáltam távol tartani magam tőlük, amennyire tehettem, de mindenhol ott voltak.

– Jézusom, Trent, megmosta a fogát. Egyszeri alkalom volt, gondoltam kirúgunk a hámból. Úgy értem, igazán kirúgunk. Mi a franc! –a szoba másik felébe viharzott, leült a földre és felhúzta a cipőjét. Azt akartam, hogy elmenjen innen a picsába. Legalábbis azt hittem, azt akarom.

– És nem utolsósorban – a számítógép? Tényleg? Egy cseppet sem elegáns.

– YouTube videókat néztünk! – kiáltotta, miközben felkapta a hátizsákját és sietve felállt. – Egek!

– YouTube videókat. Persze – kuncogtam, miközben kivettem pénztárcámat a farzsebemből, majd előszedtem a pénzt, hogy kifizessem. – Nem te mondtad, hogy ne akarj kamuzni a kamuzónak?

– Nem kamuzom!

A mellkasának toltam a marék pénzt és az arcába morogtam.

– Csak menj.

– Hé, várj... – utánam rohant, miután Luna szobája felé fordultam. A pénzt a padlón hagyta. Még azzal sem bajlódott, hogy felvegye.

– Luna beszélt.

Abban a helyben megfordultam, a földre néztem.

– Edie... – figyelmeztettem. Ha megint hazudik, annak következményei lesznek. A pólója korcát babrálta, húzogatta, de szeme határozott és bátor volt. Nem fordította el tekintetét.

– Beszélt! Amikor betakartam. Elmondtam, hogy jól szórakoztam ma este, és ő azt válaszolta „én is”, halk volt, de hallottam, Trent. Én csak azt akartam, mindig csak annyit akartam, hogy ne érezze úgy magát mint egy robot, vagy mint egy jótékonysági eset. Egészségtelen kaját ettünk, és tv-t néztünk a takarodó eltelte után. Megszegtük a szabályokat és túlélte. És nem csak hogy túlélte, de biztos vagyok benne, hogy jól szórakozott. Talán ez majd átsegíti egy újabb terápiával töltött héten, és azon, hogy te úgy bánsz vele, mintha valamilyen szörnyű helyzetben lenne.

Megdörzsöltem a homlokom. A picsába. Megint ezt csinálja. Összezavar. És ami a legrosszabb, hogy hittem neki. Nem kellett volna, de csüngtem minden szaván, hagytam, hogy a gyomromig hatoljanak és felélesszenek. Luna beszélt. Ez hatalmas áttörés volt, de hinni és többet remélni, az kikészíthet – és nem tudtam, hogy mennyire bízhatok Edie-ben.

Hosszú másodpercig bámultunk egymásra, biztos távolságból.

– Luna beszélt – ismételtem végül. Monumentális érzés volt. Mintha holnap felébredne és elkezdene csacsogni az időjárásról. Nem ez volt a helyzet, de Edie volt a második személy, akivel Luna beszélt.

Edie bólintott.

– Annyira édes és lágy a hangja. Mint bársony a hideg bőrön.

Ki a fasz mond ilyeneket? Edie. Edie mond ilyeneket.

– Soha nem hallottam.

– Kellene. Tényleg nagyszerű.

Hittem neki.

Edie nyelt egyet.

– Hadd vigyem le vasárnap a partra. Soha nem volt még a vízben. Szeretnék… mutatni neki egyet s mást.

Lesütöttem a tekintetem, nemet akartam mondani. Féltettem Lunát. Nem bíztam Edie-ben, Lunával a lakáson kívül. De nem is lóghattam velük, mert az nem volt sem helyénvaló, sem kedvező a tomboló megszállottságnak, amelyet érezni kezdtem a lány iránt.

– Tudod, mi a te bajod, Trent? – zihálta, tüzet okádva, én meg túl önző voltam ahhoz, hogy lenyugtassam. Tetszett, amikor tüzes volt. Tetszett, amikor szétszórt volt, mert bennem is ilyen érzéseket váltott ki.  Megfosztott. Volt benne némi költői igazság.

– Nem. De biztos vagyok benne, hogy te mindjárt elmondod.

– Harcolsz az ár ellen. Hadonászol a karjaiddal, rugdalózol a lábaiddal, próbálsz menekülni, felülkerekedni. A titok, sodródj az árral. A titok, meglovagolni a hullámot. Ne félj összevizezni magad.

Viszont már vizes voltam. Kibaszott csuromvíz. A francba, legtöbbször azt éreztem megfulladok. Talán ezt akarta mondani. Edie sok minden volt. De nem volt hülye.

– A pénzed ne felejtsd el – mutattam a padlóra, ahogy a torkomat köszörülve elfordítottam a tekintetem. Enyhén szólva kellemetlenül éreztem magam, és ez egy rohadt első alkalom. Odasétált, felvette, végiglapozta, és a tetejére helyezett négy ötvenest.

– Tessék – megpróbálta visszaadni a többit. – Azt hiszem, kb. négy óra volt.

– A tied – megráztam a fejem, és összezártam az ujjait a köteg pénz körül. – Az összes.

– Tessék? – pislogott, miközben végigszámolta. A Benjaminok pörögtek egymás után, mint a filmekben. – Ez nagyon sok pénz.

– Tizenkét ezer dollár.

– Micsoda?

Megvontam a vállam, miközben a konyhaszigeten lévő pizzás dobozt bámultam, nehogy valami hülyeséget csináljak.

– Azt mondtad, szükséged van a pénzre. Nem fogom megkérdezni miért. De felelős felnőtt lévén erősen ajánlom, hogy gyorsan rendezd a helyzeted, mert ekkora összeget nem könnyű összeszedni minden hónapban.

– Értékelem a tanácsot, és a pénzt, de nem fogadhatom el – mondta a mellkasomhoz nyomva a pénzt.

– De igen, és kurvára elfogadod.

– Nem – hátrált, a pénz ismét lehullott közénk a földre. Még csak le se néztünk, annyira el voltunk merülve mindketten. Nem is az volt a kibaszott lényeg.

– Adj egy okot, hogy miért nem.

– Egy; nagyon sok pénz, amit nem kerestem meg, kettő; ha elfogadom, az adósod leszek, és három; mert nem vagyunk barátok. Ellenségek vagyunk – sorolta az ujjain számolva.

– Egy; lehet, hogy sok pénz, de nem az én esetemben. Kettő; szart sem várok el tőled cserében,  és három; aranyos vagy, hogy azt gondolod  az ellenségem vagy. Nem vagy az én szintemen – soroltam, ugyancsak az ujjaimon számolva.

Tekintete elárulta, hogy nem érdekli, hogy alábecsültem. És okkal. Ennek a lánynak gyakorta sikerült, hogy kihozzon a sodromból. Lehet, hogy ő volt a gyengébb fél, de hétszentség, hogy képes volt megvívni a harcait.

Azt vártam, hogy vitatkozzon, mint minden más témában, de meglepett azzal, hogy a táskájába gyömöszölte a pénzt. Nagyot nyelt – talán éppen a büszkeségét –, vállára vette a hátizsákját, és csendben, az ajtóhoz sétált. Egy rakás szarnak éreztem magam, miközben figyeltem, így ismét elfordítottam a fejem.

– Köszönöm, Trent.

– Jól van.

– Nem, komolyan mondtam.

Én is komolyan mondtam. Nem tudtam, mi a fasz történt vele, de azt tudtam, rosszul vagyok annak a gondolatától is, hogy nagy szarban lehet.

 A szemem sarkában láttam becsukódni az ajtót, miközben a konyhapultban kapaszkodtam, és nem tudtam megállni, hogy ne mutassam meg, nemcsak kezdtem vizes lenni, hanem mindketten csurom vizesek lehetünk, ha nem vigyázunk.

– Ott vagy még? – kérdeztem.

Nem felelt, de nem hallottam az ajtó zár kattanását.

– A randi. Szar volt.

Hangján éreztem a mosolyt, amikor válaszolt.

– Nem szexeltem Bane-el, miután megtaláltál a tároló helységben.

Katt.

Nem mentem utána. De mindenképp megszívtam, mert tudtam, hogy következő alkalommal – meg fogom tenni.