7. fejezet

Fordította: Suzy

A Vicces Félix egy szar műsor volt.

Mondjuk nem volt meglepő.

Tulajdonképpen ez nem igazán volt fair azzal a személlyel szemben, aki egy macskaszerű teddy-mackó vagy mi a faszom jelmezbe öltözve, egy sikoltozó kölykökből álló kör közepén táncolt, mint egy betanított majom.

Szerintem a bulit mindenki megfelelőnek találta, aki nem a közvetlen környezetemben volt. Azon szülők számára, akik szélesen mosolyogtak, felemelt kezekkel – még a kibaszott elváltak is civilizáltak voltak a gyerekeik érdekében – nézték az ágyékuk gyümölcseit, akiknek kifestették az arcukat és egy csomó bohóccal ugráltak, vagyis Félix Kicsi Segítőivel. Ijesztő volt, de ha belegondolunk – amikor igazán, ténylegesen átgondoljuk –, akkor a felnőttek nagyon nagy része ijesztőnek találja a gyerekek kedvenceit. Mert a gyerekek a szüleikkel ellentétben a világot nem az előítélet és intolerancia szemüvegén keresztül nézik.

A gyerekek nem rasszisták.

A gyerekek nem ítélkezőek.

A gyerekeket nem érdekli, hogy a kocsid kétszer annyiba kerül, mint egy átlag amerikai havi fizetése.

A gyerekek mókásak.

A gyerekek tiszták.

De én nem.

Félvér voltam a fehérek világában, így pontosan tudtam, hogy Luna hogy érez. Lunához hasonlóan nem fizikailag tűntem ki, még a WASP[1] városban, Todos Santosban sem. Még csak sötét bőrű sem voltam. Az anyám német volt, az apám afroamerikai. A bőröm színe világos volt, felhígult. De mégis ott volt. Ott volt a magasságomban és a puha ajkaimban és a göndör hajamban (ha engedtem megnőni, vagyis kurvára sosem). Ott volt, amikor az emberek a nagy farkakkal és a kosárlabdával tréfálkoztak. Ott volt, amikor megpróbáltam pályázni egy alkalmi munkára, hogy eltartsam magam a főiskolán. Ott volt, de a többiek úgy tettek, mintha mégsem lenne ott.

Egy valamit el lehet mondani rólunk, félvér emberekről. A társadalom jól megbaszott minket, minden lyukban és szögből. Túl fekete voltam ahhoz, hogy teljesen befogadjon a fehér, gazdag város, ahová középiskolába mentem (fociösztöndíj), és túl fehér, hogy befogadjon a fekete közösség San Diegóban, ahol felnőttem.

Nem arról volt szó, hogy nem voltak barátaim, mert volt egy csomó. Ez a hiányzó identitás volt. A törzs. A kirakó, amibe beleillettem.

Luna ebben az értelemben egyszerre volt hozzám hasonló és tőlem különböző.

Gyönyörű volt és egzotikus, egy ritka gyémánt, aki valószínűleg kevesebbet fog szenvedni az előítéletektől, mert az idők változtak. Vonzotta az embereket és bassza meg, olyan normálisnak tűnt, amíg ki nem nyitotta a száját és semmi nem jött ki belőle. Amíg egy gyanútlan anyuka meg nem kérdezte a nevét és a lányom elfordult, könnyek peregtek a szeméből, mert egy idegen szólt hozzá.

Amíg annak az anyának a gyereke szörnynek nem nevezte Lunát.

– Nem beszél angolul, anyu. Még spanyolul se beszél. A szörny egyáltalán nem beszél.

Mit mondtam? Egy szar műsor.

Az anyám megszorította a vállam, a szemeivel kért arra, hogy ne rúgjam fejbe a gyereket és ne nyomjam bele az arcát a porba és etessem meg vele. A bulit mind közül a legjobb helyen, a strandon tartották, és a hőség lassan végzett a cupcake-ekkel, az arcfestéssel és az idegeimmel.

– Amúgy meg, milyen elbaszott kölyök mond ilyet? Négyévesek.  

Az egyik kezemmel megdörzsöltem a fejem. Luna egy fa alatt ült Sonyával néhány lépésnyire tőlünk, próbált magához térni az esetből. Épp megosztoztak egy almán. Amióta Szombatonként Elfoglalt kisasszony túl fontosnak képzelte magát ahhoz, hogy elkísérje Lunát és engem, úgy gondoltam, hogy emberek arzenálját hozom magunkkal erkölcsi támaszként, és hogy társaságom legyen. A szüleim, Darius és Trisha, velünk tartottak és a legutolsó pillanatban Sonyának is sikerült befutnia, habár neki a fiát kellett megnéznie valami sporteseményen, amire nem emlékeztem.

– Négyévesek, kiváltságosak, korlátoltak. Az állam legelvetemültebb kölykeivel nőttél fel. Nem is értem, hogy miért lep még meg ez a viselkedés?

Az anyám lesimította az ingemet a kezével. Messzire jutott a Walmartban részmunkaidőben dolgozó Thristől, amióta megütöttem a vállalati főnyereményt. Minden, amit viselt, márkás volt és nem mentegetőzött emiatt; most úgy nézett ki, mint azok a nők, akiket még csak nem is volt szerencséje kiszolgálni, mert sosem mentek be abba az áruházba. Imádtam, hogy most egy olyan klubnak a tagjai voltunk, ahol sosem fogadtak be minket igazán. Ez ironikus volt, olyan Groucho Marx–féle.

Az apám volt a Todos Santos Country Club egyetlen fekete, férfi tagja.

Luna egy csoportba járt Toby Rowland lányával, a gazdag seggfejével, aki eltörte a bokámat a gimiben, hogy ellopja tőlem a focicsapat kapitányi címét.

Elvegyültünk, behálóztunk, elloptunk mindent, amit nem kínáltak fel nekünk.

És. Én. Kibaszottul. Megerősödtem. Emiatt.

– Ideje összeszedelőzködni. Hivatalosan is elértem a türelmem végére.

Megráztam a fejem és sóhajtottam, amikor Luna visszautasította, hogy kimozduljon a fa alól és csatlakozzon a többi gyerekhez a táncban, még akkor sem, amikor Sonya bátorította őt, kétségkívül megígérve neki, hogy sosem hagyja magára. Luna különösen nehezen viselte a társasági eseményeket. Az anyja eltűnése utáni első évet otthon töltöttem vele, mielőtt végül megadtam magam az életnek. Meg akartam vele osztani a világot. Az enyém volt. Az én vérem, az én DNS-em, az én szemeim, az én kibaszott létezésem. Mégis azt kívántam, hogy elfogadóbb legyen a külvilággal és akkor az is elfogadóbb lesz vele szemben.

A szüleim aggódó pillantásokat váltottak, komoran. Óriási segítséget nyújtottak Luna felnevelésében, mióta visszaköltöztem Chicagóból, ahol egy FHH csapatot irányítottam, Todos Santosba, eladva a részvényeim egy jelentős hányadát Jordan Van Der Zee-nek a lelkem egy darabjával együtt.

– Miért nem mész és pihensz egyet? – Anya megdörzsölte az arcomat, kikényszerítve egy mosolyt a bájos arcára. – Apád és én elvisszük Lunát magunkhoz és ott alszik. Hetek óta majd meghal, hogy segíthessen apádnak megépíteni azt az űrhajót.

Az űrhajó.

Az apám egy álmodozó volt. Egy feltaláló. Olyan szarokat épített, amik sosem működtek. Valójában nem igazán csinált űreszközt. Amit épített az egy egészséges kapcsolat volt a lányommal, lemerült elemeket, kartondobozokat, pillanatragasztót és esőáztatta, többé már nem felhasználható régi gyufákat használva. Azt építette, aminek én még a kibaszott alapját sem. Egy egészséges, jókedvű kapcsolatot a lányommal.

Vagy a kellemetlen pillantásokat, amiket kapott.

Vagy cipelni annak a terhét, hogy ő másmilyen.

Ez zavart engem, mert ezek a különbségek voltak azok, amik miatt az emberek engem hibáztatnának, ha az anyja valaha visszatérne az életébe. Luna mássága lenne az, amit Val kihasználna. Szóval, igen, emiatt nehezteltem rájuk.

– Nem kell ezt csinálnotok – mondtam, nem igazán vitázva vele.

Ki tudtam volna használni a szabad estét. Még Sonyát vagy Amandát se fogom felhívni. Egyenesen bedőlök a francos ágyba. Talán megnézek valami hülye akciófilmet és rendelek zsíros kaját, amit sosem engednék meg magamnak hétköznaponként. A heti hatszori erőnléti edzésem nem működne túl jól a gyorskajával, de néha a felnőtt emberek is megengedhetnek maguknak egy kis picsogást.

– Kérlek – anya az ölelésébe vont. Annyira alacsony volt a százkilencvenötös magasságomhoz képest, hogy vicces belegondolni, belőle jöttem ki. Meg az is vicces, hogy Trish Rexroth volt az egyik legkedvesebb ember, akit ismertem, én pedig egy Seggfej, így nagy S-sel.  – Imádjuk Lunát és meg akarunk ragadni minden esélyt arra, hogy boldoggá tegyük. És egyébként meg úgy tervezem, hogy almás pitét sütök és az apád cukra az egekben van. Szívességet tenne neki azzal, ha megenné a nagy részét. Ugye, Dar?

Apám felé fordult, aki egy négyéves kisfiúval vitatkozott – szabályosan szócsatázott – arról, hogy az arcfesték, amit a gyerekeken használtak miből készült.

Vigyorogtam.

– Oké.

Búcsút mondtam Lunának, a szüleimnek és Sonyának, és beszálltam a fekete Teslámba. Hazafelé felhívtam egy koreai kifőzdét, megrendeltem minden második ételt az étlapról és egy darabig csak köröztem, élvezve a csend különböző fajtáit. Nem szavakkal és feszültséggel megtöltve, de egyedüllét és önzőség, két dolog, amire megtanulsz vágyni szülőként. Ha valaki megkérdezné halkan, az utolsó leheletével, hogy akartam-e apa lenni és én tudnám, hogy a beismerésem soha nem hagyná el a száját, elmondanám az igazat. Azt mondanám, nem. Mert túl nehéz, túl szívet tépő, és kurvára mindent felemésztő dolog volt Luna Rexroth apjának lenni.

És mégis.

És mégis. Imádtam a lányomat, reménytelenül, veszettül, nagy hévvel. Amik miatt képtelen voltam szívvel-lélekkel segíteni rajta. Az ötlet, hogy lemond az emberekről, vagy ami még rosszabb – az életéről, mielőtt egyáltalán elkezdődött, felbőszített engem. Meg akartam mutatni neki, hogy a világ szép, de ijesztő hely, ami megéri a felfedezést. A koldusokat királlyá koronázhatják, ha elég keményen dolgoznak és hogy az apukája az élő bizonyíték erre.

Volt egy erdős víztározó Orange megye határai és Todos Santos közé beékelődve, amit különösen kedveltem tiniként. Egy kissé a vadonban volt. Hatalmas, távoli és egy igazi pénznyelő a helyi önkormányzatok számára. Egyik körzet se akart vele foglalkozni, különösen, hogy itt állt Todos Santos régi városházája, mielőtt a város divatossá vált és az egészet átköltöztette a belvárosba, elég szökőkúttal és hattyúval ahhoz, hogy összetéveszthető legyen Monacóval. Mióta technikailag egyik város része sem volt, teljességgel elhagyatottá és elfeledetté vált. De csak a felnőttek számára.

Egy csomó kölyök ment a víztározóhoz szexelni, lerészegedni és csak úgy általában seggfejkedni, ami a tinik legkedvesebb időtöltése volt. Amikor gimibe jártunk és Vicious szülei otthon voltak – ami ritka volt –, ott találkoztunk a heti verekedéseinkre, amiken kihívtuk egymást.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, hogy elvezetek odáig, tudtam, hogy a koreai helynek egy örökkévalóságig fog tartani, míg elkészítik a rendelést – főleg az olyan nagyot, mint az enyém. Az út az emlékekbe eszembe juttatta, hogy nem voltam mindig ilyen öreg, ilyen keserű, ilyen elbaszott.

Elhajtottam az öreg padok, a víz partján álló világítótorony mellett, amik a túra utak között álltak. Leeresztettem az ablakot, belélegeztem a természet illatát. Szabadság. Fiatalság. Tiszta levegő. Egy kissé elvigyorodtam és majdnem élveztem az érzést.

Majdnem.

A személy, aki letörölte a mosolyt, az utolsó volt, akit vártam, habár teljesen érthető volt az ittléte.

Edie Van Der Zee.

Hallottam őt, mielőtt megláttam, és amikor tényleg megláttam őt, az bokrokon és ködön át történt, az alkonyi félhomályban. Tény, hogy csak azért ismertem fel, mert a vad, göndör, szőke, zabolázatlan haja a csupasz vállaira omlott és a rekedt, torokhangú nevetéséről. Egy laza ROXY felsőt, apró nadrágot és a kikötött Dr. Martens-ét viselte. Annyira gyereknek nézett ki, hogy tökön akartam vágni magam, amiért azt képzeltem, hogy alattam tekergőzik, miközben Amandát döngettem a múlt éjjel. Edie lábainak még nem voltak görbületei, két egyenes fogpiszkáló volt. Nem sokban különbözött a Lunáéitól.

Kurvára megőrültél.

Két srác és egy csaj előtt állt, akik egy pad háttámláján ültek, mert annyira kibaszottul lázadók. Nem.

Csak le akartam lassítani, hogy halljam, min nevetgélnek, de azzal végződött, hogy teljesen megálltam egy burjánzó bokrokból álló fal előtt, amikor rájöttem, hogy a fekete kocsim tökéletesen belesimul az éjszakába. Ez volt az a pont, amikor valószínűleg rá kellett volna jönnöm, hogy túlléptem valamiféle határon. Kukkoltam az alkalmazottamat, a tinédzser alkalmazottamat késő este. De úgy döntöttem, hogy figyelmen kívül hagyom a helyzet bizarrságát, mert azt bizonygattam magamnak, hogy A) nem akarattal találtam meg őt, csak véletlenül botlottam bele. És B) ha valami bajban lenne, és én hátat fordítok neki, akkor azt sosem bocsátanám meg magamnak.

Kurvára erőltetett, de vállalom.

Az egyik srác, aki a nyár kellős közepén kapucnis felsőt viselt és már csak emiatt is megérdemelné a lassú halált, felállt és elindult a víztározó legnevezetesebb jelképe – a régi városháza felé. Elhagyatott volt, düledező és homokkőből épült. Nagy, üres szobákkal büszkélkedhetett, és amikor utoljára itt voltam tizenöt évvel ezelőtt, mindegyiket olyan szerencsés párok vagy hármasok foglalták el, akiknek jutott egy koszos matrac vagy kanapé, amiket odahurcoltak és valószínűleg fertőzöttek voltak. A fogaimat összeszorítottam, ahogy átvetette az egyik karját Edie vállán, belekapaszkodott a nyakába és előrehúzta egy homlokpuszira.

– Gyerünk, Gidget! Már vagy egy örökkévalóság óta nem dugtunk és az új csajok a parton túl vaníliák – mondta a pöcs, ahogy dülöngélve a bejárat felé mentek.

Gidget? És a kifejezésmódja miért táncolt az idegeimen? A baszni szót használtam igeként, határozóként, főnévként és egyszerű díszítőelemként minden második mondatomban. Ha elvehetném feleségül, biztosan megtenném. Mégis utáltam, hogy elhagyta a száját és még jobban gyűlöltem, hogy Edie-nek címezte. De leginkább azt gyűlöltem, hogy az a pöcs kapucnis felsőben volt és így nem láttam azt az átkozott képét, amit be akartam verni.

– Várj, hadd szerezzek egy spanglit Wade-től – morogta Edie a rekedt hangján, ahogy eltávolodott a másik irányba, a padon lévő lúzerek felé.

Tényleg elmegy dugni valami seggfejjel egy elhagyatott épületbe? Ezt nem veszem be. De mégis, mi a francot tudok én erről a csajról? Ó, persze. Ő egy zsebmetsző, önző hazug, aki kihagyta a lányom buliját, hogy valami füvező idiótákkal lógjon. És egy tinédzser. Természetes, hogy dugni fog a sráccal egy elhagyatott helyen. És persze nem volt vanília.

A farkam mocorgott a nadrágomban és én hihetetlen dolgot tettem, a markomba vettem és keményen megszorítottam. Azt mondtam magamnak, hogy ez soha nem fog megtörténni. Még csak nem is az esetem. Túl alacsony, túl szőke, túlságosan aranyos, bár ebben a pillanatban tudtam, hogy nem olyan, amilyennek látszik. A lány komoly súlyt cipelt.

A kétségbeesett ellenállás miatt, hogy nem verjem ki, elfelejtettem, hogy a fényszórók még be vannak kapcsolva. A padon lévő barátai a nyakukat forgatták, hegy megnézzék mi – vagy ki – rejtőzködik a bokrok mögött. Tennem kellett valamit. Valamit, hogy kurvára eltűnjek innen.

Viszont mindig én voltam az a seggfej, aki faszságokat csinált, különösen a környezetében lévő legveszedelmesebb nővel. Miért hagyjam abba most?

Ahelyett, hogy megfordultam és elindultam volna, lenyomtam a gázt, a kocsim halkan felgyorsult – igazolva a 170 ezer dolláros árát – és beletapostam a fékbe, amikor Edie segge felbukkant közvetlenül az ablakom előtt, néhány méterre a városháza ajtajától.

– Van Der Zee – mordultam rá.

Olyan gyorsan fordította meg a fejét, hogy azt hittem, eltörik a dereka. Oldalra hajoltam és kinyitottam az utas oldali ajtót.

– Szállj be a kocsiba!

A szája kinyílt és egy pillanatra semmi mást nem akartam, csak belefurakodni a nyelvemmel. Ehelyett morogva kijjebb nyitottam az ajtót.

– Most.

A pöcs, akinek szét akarta tenni a lábait, most közvetlenül előttem állt. Tetoválás volt a nyakán, bágyadt zöld szemei voltak és egy karika az ajkában. Úgy nézett ki, mint egy kibaszott Blink 182 tag. Csak magasabb. És valószínűleg izmosabb. Nem olyan nagy, mint én, de határozottan az a fajta, aki annyi bugyit gyűjt össze, hogy nyithatna egy Victoria’s Secret boltot. Az én fajtám.

A kocsimhoz szambázott és rákönyökölt a kibaszott ablakomra, mintha az övé lenne. Tökös. Elbúcsúzhat azoktól a golyóktól, ha nem lesz elég óvatos.

– És megkérdezhetem, hogy ki a fasz vagy te?

Lazán meggyújtott egy spanglit, közvetlenül az arcomba fújta a füstöt. Azt a játékot játszotta, aminek én mestere voltam tizennyolc évesen. Azt, amikor valami pattanásig feszül. De most harminchárom vagyok és össze tudom zúzni a nyakát, és a jövőjét, szemrebbenés nélkül. Próbáltam emlékeztetni magam arra, hogy ezek közül egyiket se akarom megcsinálni vele. Mert csak egy kapucnis felsős tini volt. Egy páva, aki extra fényes tollakat akar szerezni, hogy lenyűgözze a barátnőjét.

– A főnöke vagyok. Te ki a fasz vagy?

– Az állandó faszija – vigyorogva oldalra fordult.  – És nem szeretem a versenyt az óceánon kívül. Szóval, azt ajánlom, tűnj el!

A mutatóujjával megütögette a spanglit, behamuzva a kocsimba. A bőrülésemre.

Rossz húzás.

Hallottam Edie halk kuncogását mögötte és talán azért, mert kihagyta Luna buliját vagy, mert vele szemben visszafogtam a bennem lévő faszfejet, de már eléggé könyörtelen állapotban voltam ahhoz, hogy rátegyek még egy lapáttal és totális seggfejjé váljak. Parkoló állásba tettem a kocsit, kinyitottam az ajtót, kirontottam és a kocsi orrához siettem, mielőtt elkaptam a könyökét.

– Ha nem szállsz be rögtön a kocsimba, akkor megtudod, mi történik a visszaszámlálás végén – belesuttogtam a hajába, ajkaim véletlenül a fülkagylóját súrolták.

A farkam megrándult a nadrágomban és én felmordultam. Zavarodottan fordította hátra a fejét, hogy rám nézzen.

– Mi a fenéért csinálnék én bármit is érted a munkaidőn kívül, Rexroth?

– Mert azt mondtad nekem, hogy valami fontos dolgod van ma és ezért nem tudsz részt venni a lányom buliján, amikor valójában egy kibaszott seggfejjel fogsz dugni egy patkányokkal teli elhagyatott épületben. Esküszöm, Edie. Ha nem szállsz ebben a pillanatban, az apádnak holnap reggel lesz egy látogatása az üzlettársától, és mindent el fogok neki mesélni a lopásaidról és a különös szexuális kalandjaidról.

Azzal fenyegetni egy tinit, hogy beárulom a szüleinek, biztosan valamiféle mélypont volt. Ugyanakkor, erre nem volt szüksége. Füvezni és nyilvános helyen szexelni. Félreértés ne essék, az ő korában én is pont ezt csináltam. Hát, na. Sosem mondtam, hogy nem vagyok egy kibaszott álszent.

– Nono, vénember. Hűtsd le a kalcium-szegény csontjaidat és ne bánj úgy vele, mint egy darab szarral, vagy szétrúgom a segged!

Szöszke Haver az arcomba mászott és én azon voltam, hogy az estét a rendőrségen végzem. Meglöktem egyszer, mielőtt Edie közénk préselte a testét, eltolva minket egymástól különböző irányba.

– Hé, hé, hé, befejezni!

– Nincs szükséged egy újabb Jordanre, Gidget. Mondd meg neki, hogy menjen a picsába!

A kölyök rám mutatott, az ajkaival undorodva fintorgott. Edie megrázta a fejét, a tenyerével a mellkasán elsétált vele vissza, a padig. A többi haverjuk olyan tátott szájjal bámult, hogy gyakorlatilag látni lehetett, hogy mit ettek ebédre. Felálltak a padról, de nem jöttek közelebb. Beszari férgek.

– Nem erről van szó, Bane. Nézd, később majd mindent megmagyarázok! Találkozunk holnap a parton.

Hátat fordított nekem, az ajkait az övéhez nyomta. Az ajkaik olyan meghittséggel súrolták egymást, amilyen nekem sosem volt egy nővel, mert két hétnél tovább egyik mellett sem tartottam ki és én összeszorított fogakkal néztem.

– Elég ebből a szarságból. Ideje menni!

Gyakorlatilag bedobtam Edie hátsóját az anyósülésre, mielőtt beszálltam a saját oldalamra és bekötöttem magam. Ráadtam a gyújtást, próbáltam megérteni a reakciómat erre a bizarr találkozásra és kitalálni, hová a faszba fogom vinni őt.

– Hol laksz?

Sebességbe tettem az autót. Nem válaszolt, az ablakon bámult kifelé elfojtott könnyekkel a szemeiben. A kocsim keresztülsiklott a piszkos utcákon el a víztározótól, a hangtalan elektromos motor különösen elviselhetetlenné tette a hallgatásunkat. Megszorítottam a kormányt, úgy éreztem, az orrlyukaim kitágultak.

Nem fog válaszolni. Nem, amíg meg nem magyarázom a viselkedésem.

– Te az üzlettársam lánya vagy, Edie. Nem hagyhatom, hogy füvezzél és tetkós srácokkal dugjál. Figyelmen kívül hagyhatom, amikor nem vagyok a közeledben, de amikor az éjszaka közepén beléd botlom egy elhagyatott helyen, akkor kurvára biztos, hogy cselekszem.

– Kérlek – felhorkant, belekapaszkodott minden benne lévő hűvösségbe. – Sose akarj átverni egy hazugot! Kímélj meg a hülye magyarázkodásodtól! Egy fikarcnyit se törődsz Jordan Van Der Zee-vel, és biztosan nem törődsz a lányával. Ez csak hatalmi játszma volt, Rexroth. Felidegesített, amiért nem mentem el Luna bulijára és elhatároztad, hogy megbosszulod. De csak, hogy tudd – tényleg elmentem ma valahová. Valami fontos helyre. Csak azért, mert időben értem vissza ahhoz, hogy a barátaimmal lógjak, nem jelenti azt, hogy leráztam Lunát.

Edie-nek részben igaza volt. Felidegesített, hogy a lányommal való időtöltés helyett a barátaival való lógást választotta. Vagy ami még annál is rosszabb, hogy a másik ok, amiért elrángattam a hétvégi kimozdulásából, mert belehabarodtam a seggébe. Vagy legalábbis a gondolatba, hogy megtapogatom. Persze, ez garantálná, hogy Jordan valahogy módot találjon arra, hogy kidobjon a vezetőségből, a társaságból és lényegében tönkretegye az egész karrieremet. Nem beszélve arról, hogy képtelen lennék tükörbe nézni, miután megbasztam egy tinédzsert, legális vagy sem.

– Hol laksz? – megismételtem a kérdésemet, figyelmen kívül hagyva, hogy a lényegre tapintott.

Fújtatott és a kezét a fekete hátizsákjába dugta, a mobiljáért nyúlt.

– Hé! – kikaptam a kezéből a készüléket, a szemeimet még mindig az úton tartva. – Hozzád beszélek.

–  Ja, nos, ez még aligha jelenti azt, hogy figyelek – morogta.

– Mi a fasz gondod van, kölyök? – kérdeztem.

– Te vagy a gondom. Az apám a gondom. A világ a gondom. Tegyél ki! – parancsolta, lefejtette az ujjaimat a mobiljáról és visszaszerezte azt.

A kocsiban növekvő feszültség miatt nem figyeltem az útra.

– A semmi közepén?  – kuncogtam. – Ja, nem.

– Trent.

Megráztam a fejem. Ha szükséges, elviszem a penthouse-omba. Van két vendégszobám, ami egész évben kihasználatlan. Ott megzuhanhat, és nekem holnap reggel az lesz az első dolgom, hogy hazaviszem a szüleihez. Ez egy bonyolult megoldás volt, de az egyetlen olyan, ahol biztonságban volt és nem dugott Szöszke Haverral.

– Engedj el!

Elgondolkodva dörzsöltem meg az államat, ahogy figyelmen kívül hagyva őt, az utat bámultam.

Aztán megtette.

A bolond lány kinyitotta a mozgó kocsim ajtaját és kiugrott egy bokorba.

Beletapostam a fékbe és kiugrottam, odaszaladtam hozzá. Egy bozótosban feküdt, hanyatt. A karjai ki voltak nyújtva, mint egy hóangyalnak és a holdra nevetett, könnyekkel szemében úgy, mint az elveszett gyermek, aki volt.

Nem kuncogott, nem mosolygott, hanem teljes mértékben kacagott.

Ha ez egy segélykiáltás volt, akkor úgy döntöttem, nem hallom meg. Úgy döntöttem, figyelmen kívül hagyom, amin valószínűleg keresztülmegy, mert mi mindannyian próbálunk a felszínen maradni a nyomorúság kis taván, és az az ára annak, hogy segítek neki kijutni, hogy mélyebbre süllyedek. A derekánál fogva húztam fel, mellőzve az intimitás érzését. Semmibe vettem, hogy a testünk úgy illett egymáshoz, mint a kirakó darabjai, az összes kibaszott akadály ellenére. A kezem a háta alsó részén volt, a térdem a combjai között, mindenütt erős és sportos volt, de az arca puha és lágy, akár egy Edgar Degas festmény.

A szemeink némán harcoltak. A babakék szemei fényesebben ragyogtak a kövér telihold alatt. Tudtam, hogy ha még néhány percig ebben a helyzetben maradunk, akkor lehet, hogy olyat teszek, amit megbánnék. Egy olyan hibát vétenék, ami sok ember életét tehetné tönkre. Így csak közelebb hajoltam az arcához, hogy elsuttogjam, sajnálom a ma estét. Igazából mindent. Hogy barom voltam, és álszent, és egy seggfej.

Az irányába csúsztam, csak azért, hogy rádöbbenjek, a szétnyílt ajkai… bassza meg, egy csókra várnak?

Benne vagyok. Ismertem az érzést, mert olyan sokszor voltam már ilyen helyzetben, hogy megszámolni sem tudnám. Zöld utat adott nekem, egy okét, a beleegyezést, hogy megérintsem. A csípőjével nagyon finoman az ágyékom felé csúszott és egy mély, akaratlan morgás csúszott ki az ajkaim közül.

Milyen érdekes fordulata ez az eseményeknek. Edie Van Der Zee azt akarja, hogy keményen megbasszam.

Öt évvel ezelőtt megadtam volna neki, amit akar, nem törődve a következményekkel.

Ma este, ezzel szemben, túl sok vesztenivalóm volt.

– Edie – az ajkaim a halántékánál voltak – van valami indoka annak, hogy a lábamhoz dörgölőzöl? Azt hiszem, haragszol, amiért megzavartalak abban, hogy megdugjanak ma este.

– Miért akadályoztad meg igazából, Rexroth? – lehelte, majdnem az ajkaimnál, vanília és nő illata volt.

Nem olyan, mint egy lánynak. Ez még vonzóbbá tette, hogy gyakorlatilag terpeszben volt az egyik combomon, nem kevésbé szörnyűbbé.

– Már tudod, miért.

– Kezdem azt hinni, hogy kihagytam valami fontos részletet.

A csípője előrébb mozdult hullámzóan, egyszer eltalálva az erekciómat, és lassan, és olyan kurva incselkedőn, hogy ez volt az utolsó szög a korkülönbség kérdés koporsójába. Ez a nő tudta, mit csinál. Tudta, mit kezdjen a testével, egy férfi testével és megölt a tudat, hogy Bane – milyen név már ez? Ő valami Vicious koppintás volt? – ismeri a selymes, napsütötte bőrének és skarlátvörös ajkainak és a valószínűleg nagyon édes puncijának minden titkát.

Elhúzódtam tőle, egy önelégült mosollyal rátámaszkodtam a még mindig járó kocsira.

– Sajnálom, édes. Nem csinálom gyerekekkel.

Közelebb mozdult hozzám, a belső combjai hozzápréselődtek a lábaim oldalához. Mosolygott, megmutatva ragyogó fehér fogait – az egyik csálé volt és kissé letört és tökéletlenül szexi –, és dorombolt.

– Ne tegyél ígéreteket, amiktől perverznek tűnsz majd, amikor megszeged őket.

– Nem fogom megszegni őket – mondtam rezzenéstelenül, de még hagytam, hogy a kicsi, hetyke, melltartónélküli – faszom, melltartó nélküli – cickóit a mellizmaimhoz dörgölje. Az elképzelés, hogy nekidöntöm a motorháztetőmnek és hátulról megdugom, túl sok volt. Vagy akár ki is teríthetném és kinyalhatnám, mielőtt megbaszom a víztározó kellős közepén. Megengedné nekem és ez volt a legrosszabb ebben a helyzetben. Edie megengedné, hogy ezeket csináljam vele, és nem azért mert egy apakomplexusos naiv kislány volt.

Hanem mert dugni jött ide és én egy készséges test voltam számára. Se több, se kevesebb.

– Érdekes – mondta, behajlította a térdeit és hozzám dörgölőzött, a combomat a lábai közé vette. A csupasz bőre a farmeromat súrolta, kemény mellbimbói az alkaromat. Nem mozdultam. Csak bámultam őt, mintha egy kibaszott egészségügyi kockázat lenne, remélve, hogy abbahagyja, vagy a szájába veszi a farkamat és véget vet a szenvedésemnek.  – Tudod, mi a kedvenc szavam? – sziszegte, megszorította a combom, forrónak és nedvesnek éreztem.

Baszás? Akartam válaszolni. Mert én örömmel adnék néhány szinonimát, felvilágosítást és kemény példát arra vonatkozóan, hogy hogyan csináljuk.

De túlságosan lenyűgözött az irány, amerre vitte ezt – minket –, hogy megzavarjam a kis beszédét. Igaza volt. Az biztos volt. Az első perctől fogva, hogy találkoztunk, hagytam, hogy kifejezze magát és kimondja, amit gondol. Nemcsak azért, mert a sikamlós punciját a combomhoz dörzsölte és én nem akartam megtörni a varázst, hanem mert szüksége volt rá. A kölyök kiugrott egy mozgó kocsiból öt perce, hogy felhívja a figyelmemet.

Nem kölyök, emlékeztettem magam. Egy nő, Trent. Egy nő.

– Sonder.[2]

A szó úgy gördült le a buja ajkairól, mint valami tiltott javaslat. Megfogta a kezemet és a segge domborulatára tette, a comb és a farpofa találkozásához. Meleg húsától a gyomromban lévő tompa fájdalom valahogy eltűnt, és a legfurcsább az volt ebben, hogy ezelőtt nem is tudtam a létezéséről. Nem szorítottam meg, de nem is húztam el a tenyeremet. Az elmém zakatolt, tudtam, hogy ez nem történhet meg, és mégis, kifogásokkal bombáztam magam.

Ez semmiség.

Valójában szart se csinálunk.

Nem csókolóztunk, vagy enyelegtünk, vagy dugtunk, vagy pettingeltünk. Alig érintkeztünk, még ha ez nyomasztóbbnak is érződött, sokkal inkább, mintha teljesen meztelenül lennék egy szobában egy nővel, akinek már egy óvszer van a szájában előkészítve.

– A sonder annak a felismerése, hogy minden járókelőnek a tiédhez hasonló élénk és bonyolult élete van. Az az érzésem, hogy úgy gondolod, te vagy az egyetlen, aki ismeri a nehézséget, Rexroth. Ez nem tetszik nekem. Egyáltalán nem.

– Peched van, kedvesem, mert alattam dolgozol és ez az egyetlen dolog, amit csinálni fogsz abban a kompromittáló helyzetben.

Elvettem a kezem a seggétől a zsebemhez, incselkedőn megálltam a csípőcsontjánál, megsimítottam a hüvelykujjammal. A kezembe nyomta magát és én visszautasítottam, nemcsak azért, hogy ellenőrzés alatt tartsam a kezemet, hanem mert látni őt, ahogy értem epekedik, olyan látvány volt, amiért nagy valószínűséggel tűzre vetném azt a kis erkölcsi tartásomat is, amim volt.

– Rosszul indult a kapcsolatunk – figyelmen kívül hagyta a mozdulatot, de az libabőr a kezén elárulta a reakcióját. A mellbimbói fájdalmasan merevnek tűntek, enyhülésért áhítoztak.  – Bocsánatot kérek, amiért kizsebeltem az anyádat. Elnézést kérsz tőlem, amiért megfélemlítesz? Ezt mind magunk mögött hagyhatjuk. Új kezdet. Ez tetszene – őszintének és nyugodtnak hangzott, hitelesnek.

De amit Edie nem tudta, hogy amikor nem fogok szemétkedni vele, lesz az a nap, amikor közömbössé válunk egymás számára, mert semmilyen módon semmilyen szinten nem tudtunk rosszul kommunikálni, kivéve a gúnyolódást. És utálatot. És egymás megvetését.

Szerencsétlenségére, túl mókás volt utálni őt. Nem voltam kész megválni attól, amik voltunk, még ha a közöttünk kifejlődött kapcsolat úgy nézett ki és olyan szaga volt és olyannak érződött, mint egy gyógyíthatatlan betegség.

Így ahelyett, hogy felnőttként viselkedve elfogadom az igazát, leállítottam a kis öltáncát azzal, hogy átfordítottam és a kocsimhoz szegeztem. A kezem a torkán volt, ami megmoccant, ahogy nyelt, elárulva, hogy érzi az erőt, az izgalmát annak, hogy az én könyörületemtől függ.

Bassza meg, Edie. Fogalmad sincs, milyen könyörtelen tudok lenni.

Annyi súlyt helyeztem rá, amennyi lehetséges volt, eleget a megfélemlítéshez, de még nem volt fájdalmas. Érezhette az erekciómat, a hasizmom, a megfeszült mellizmomat, és ahogy az izzadtságom összetapasztotta az ingemet a bőrömmel. A szájához hajoltam, tudván, mennyire akarja, hogy megcsókoljam, tudván, hogy ezt soha, de soha nem fogom megadni neki.

– Az egyetlen dolog, amiért bocsánatot kérhetek, hogy nem kaptalak el hamarabb ma este. Ha valaha is rajtakaplak, hogy ezeket a lábakat szétnyitod annak a pöcsnek, itt vagy máshol, az lesz a vége. Neked, neki, mindenkinek, akit érint. Addig, amíg a lányommal vagy együtt – és ezt várom el tőled minden kedden, amikor eljön velem a munkába – facér leszel. Hozzádörgölheted magad a zuhanyfejhez, miközben azt gondolod, hogy az én farkam van benned, és játszhatsz a csiklóddal, azt képzelve, hogy az én szám van ott, de nincs több kibaszott Bane, megértetted?

Nevetett és kicsusszant az érintésemből és be a kocsiba, az arcomba csapva az ajtót.

Körbesétáltam és folytattam az utunkat, néztem, ahogy beírta a címét a navigátorba anélkül, hogy válaszolt volna nekem.

Ez rendben volt. Nem a szavaira volt szükségem. Az kellett, hogy megértse.

Az álla megrándult, jelezve, hogy vette az üzenetet. Jó.

---

[1] WASP = White Anglo-Saxon Protestant (fehér angolszász protestáns): a domináns amerikai felsőbb osztályú társadalom tagja

[2] neologizma: új szó. A jelentését a szereplő később megmagyarázza.