3 - 4. fejezet

Fordította: Red Ruby

Őrület.

A hely az őrület pontos meghatározása volt.

Sosem voltam az apám irodájában ezelőtt, de felismertem az anarchiát, amikor szembe találtam magam vele. És az Oracle épület tizenötödik emeletén Beverly Hillsben, ahol a Fiscal Heights Holding székhelye volt, igazi káosszal találkoztam.

Az egyetlen ember, akinek az őrültsége passzolni tudott Bane-éhez.

Baron „Vicious” Spencer.

Az egész hely telefonhívásoktól zúgott, nők pletykáltak St. John ceruzaszoknyákban és férfiak vitatkoztak élre vasalt öltönyökben. Elefántcsontszínű gránit és antik sötétbarna bőr díszítette az FHH előcsarnokát. Padlótól plafonig érő ablakok kínáltak tökéletes kilátást a csúf, gyönyörű, hamis, valódi, nyers Los Angelesre, teljes pompájában.

És ott, a luxusban, kényeztetésben, hatalomban szemtől szembe kerültem azzal az emberrel, akit igazi legendának tartottak az All Saint High középiskolában, annyira, hogy több mint egy évtizeddel később elneveztek egy padot róla – Vicious.

– Ha plagizálni tervez egy egész cikket az értéktőzsdéről, legalább ne a kibaszott Financial Timesból lopja. Ki alkalmazta a seggét PR főnökként? Ki? – A férfi a sima hollófekete hajjal és indigókék szemekkel egy köteg dokumentumot hajított a rémültnek látszó fiatal férfi arcába. A papírok jégesőként zuhogtak alá, nem konfettiként. Vicious állkapcsa tikkelt, ahogy egyik ujját a fickó vasalt ingébe bökte.

– Hozza ezt a szart rendbe, mielőtt bedobozolja a két és fél fényképét a kibaszott családjáról, amit talán idehozott, hogy otthonosabbá tegye a tízszer tíz centis irodáját, faszfej! És legyen kész ötig, mert amikor leülök a hat órás megbeszélésemre, úgy akarok tenni, mintha ez meg sem történt volna. Meg vagyok értve?

Bár majdnem minden ember az emeleten összegyűlt egy nyitott körbe, hogy nézze a show-t, senki sem vonta kérdőre Vicioust a rohadt viselkedéséért. Még az apám sem. Mindenki túl rémültnek tűnt, és bár én rosszul éreztem magam a PR fickó miatt, aki azt motyogta, hogy a neve Russell, nem akartam úgy kezdeni a munkámat, hogy több embert bosszantok fel.

– Kérem uram. Nem rúghat ki – Russell majdnem térdre rogyott. Különösen kínzó volt nézni. Összehúztam magam a francia dizájner-címkés fekete gyapjúruhában, amit anyám szekrényéből kaparintottam meg aznap reggel és próbáltam nem meghátrálni.

– Megtehetem és megteszem, és bassza meg, hol van a kávém? – Vicious körbenézett, megérintve ujjával az ajkát. Egy karikagyűrű volt a bal kezén. Azt hihetnéd, a házasság ellágyította őt. Tévednél.

Hirtelen megszűnt a felfordulás. Az öltönyök sokasága kettévált és besétált három férfi, akiket túlságosan is jól felismertem a házamban szanaszét heverő pénzügyi magazinokból.

Dean Cole, Jaime Followhill és Trent Rexroth.

Az első kettő csupán dekoráció volt, álltak Trent két oldalán, néhány centivel alacsonyabbak, vékonyabbak és általában kevésbé istenszerűek. Trent volt az, aki ellopta a show-t. Babakék legombolós inget és világosszürke nadrágot viselt. Úgy nézett ki, mint a szex, úgy járt, mint a szex, és nyilvánvalóan nem én voltam az egyetlen, aki ezt hitte, mert legalább három nő a környezetemben zihálva kuncogott.

– Spencer – Trent fesztelen pillantást vetett rá, egy Starbucks poharat szorongatva a kezében. – Piros betűs ünnep van a városban? Csillapítsd le ezt szarságot. Hétfő reggel nyolc óra van.

– Ja, mi húzta fel a segged, V? – tette hozzá Dean Cole, széles mosolya észrevehetően melegebbé és kevésbé ijesztővé tette a szobát.

– Stílus – zúgott fel mögöttem apám, szorosabban megragadva a karomat. Elfelejtettem, hogy ő tart a helyemen. Először tizenhat éves koromban kezdett bántalmazni, amikor két karikával a bal orrcimpámban jelentem meg a házában, és ez zúzódásokat okozó szorításokhoz vezetett, amikor a törzsem alját egy hatalmas fekete kereszttel dekoráltam ki. Sosem volt túl rossz – ahogy mondtam korábban, gazdag emberek nem ütik a gyerekeiket –, de mindketten tudtuk, hogy azért csinálta, mert én utáltam mellette állni. A tény, hogy néha zúzódásokat hagyott, talán egy kellemes bónusz volt a szemében.

A kereszt nem vallás miatt volt. Egy üzenet volt, vastag fekete tintával elcsúfítva.

Ne. Keresztezd. Az utam.

– A haver ki van rúgva. A laptopját az íróasztalomon akarom látni délre. Nem említve az összes jelszavát, céges telefonját, parkoló kártyáját, amiket oda fogok adni valakinek, aki jobban megérdemli. Talán a kurva kölyöknek, aki a gyümölcskosarat szállítja minden reggel – Vicious Russel irányába intett, kiverve egyet a két csésze kávéból, amelyet  Jaime a kezében fogott. A szívem összeszorult.

Trent csendesen megrúgva kinyitott egy ajtót, amiről feltételeztem, hogy az irodája. Talán nem kellett volna merő vidámságot éreznem attól, ahogy ők mindannyian elhessegették apámat.

– Senki sincs ma kirúgva. Emellett sürgősebb dolgunk is akad. Az irodámban.

– Egy: Baszd meg a fontosabb dolgodat. És Kettő: Ne parancsolgass nekem! – Vicious két korttyal megitta a kávéját és átadta a csészét a hozzá legközelebbi embernek. – Három: Kávé. Többre van szükségem. Most!

– Vicious… – Jaime megköszörülte a torkát, ahogy a Vicious csészéjét fogó pasi gyorsan elrohant a lifthez, hogy szerezzen neki egy második Starbucks kávét.

– A férfi kimásolt és beillesztett egy Financial Times cikket a weboldalunkra. Beperelhetnek minket, vagy rosszabb!

– K-kérem – dadogta Russell, túláradó gyengeségével megpiszkálva a vadászösztönét a környezetében lévő összes ragadozónak – beleértve engem is. – Hiba volt. Nem volt időm megírni a cikket. A lányom két hetes. Nem alszik jól éjszaka…

Nem bírtam többet elviselni.

– Hagyják békén a férfit! – törtem ki. Kiszabadítottam a karomat, lerázva apámat, ahogy a lábaim elindultak útjukon a HotHoles felé. Mind a négy férfi hirtelen rám nézett, és bár mindannyian meglepettnek tűntek, Trent volt az egyetlen, akinek egy extra réteg undor volt az arcán. Figyelmen kívül hagytam, Russelre mutatva.

– Azt mondta, sajnálja. Miért cseszné el szándékosan? Gyerünk már, családja van, akit etetnie kell!

– Imádom ezt – kuncogta Cole, megcsapva Spencer hátát és megrázva a fejét. – Egy tinédzser ugráltat. Cuki.

Arcom skarlátvörössé vált. Vicious érdektelennek tűnt – alig vett tudomást a létezésemről és visszanézve Russellre elhessegette őt és megkímélte a szószaporításától, mialatt Trent vicsorogva felém fordította figyelmét.

– Ez egy hozzuk-a-gyereket-a-munkába nap? Mert nem emlékszem, hogy megkaptam volna ezt az e-mailt – hangja elég méreggel volt átszőve, hogy megöljön egy bálnát. Zord tekintettel viszonoztam, beásva magam hamis magabiztosságba, amit nem éreztem.

 Te egy potenciális áldozat vagy keringtek szavai a fejemben, megfojtva minden pozitív gondolatot, ami volt bennem róla és a jó külsejéről. Csupán hetekkel ezelőtt mondta ezt, de én majdnem elfelejtettem, hogy ő bonyodalmat okozhat itt a munkában.

– Edie itt fog dolgozni egy darabig – Jordan újra birtoklóan maga mellé húzott.

– Ki mondja? – kérdezte Trent.

– Én mondom.

– Nem egyeztem bele. Egyikünk sem.

– Akkor jó, hogy nem kérdeztem meg – apám udvariasan mosolygott, fojtogatva karomat vékony, erős ujjaival. Figyelmen kívül hagytam a fájdalmat. Újabb csörtét kezdeményezni vele oda vezethetne, hogy nem látom Theót vasárnap, és ezt nem kockáztathatom. Trent felém masírozott, minden megtett lépése feszültséget küldött a testembe, mint az evezés a háborgó vizeken.

– Minden tiszteletem a fehér, felsőbb osztálybéli nepotizmusa előtt, és hogy alulképzett lányát megjutalmazza egy olyan állással, amiért ölni lennének képesek sokkal rátermettebb jelentkezők, de minden fontosabb HR döntés keresztülmegy minden partneren, igaz? – a barátaihoz fordult, akik ünnepélyesen bólintottak, teljesen elfelejtkezve szegény Russellről. Én voltam most a legújabb áldozatuk, akivel szórakozzanak – gerinctelen és tehetetlen. Egy kisegér, aki becsábult egy kövér macska odújába.

– Az isten szerelmére, Rexroth. Ő egy asszisztens lesz, nem egy könyvelő – Jordan türelmetlen intése semmit sem könnyített meg. Szorítása a karomon olyan erőssé vált, hogy a csontjaim készen álltak elpattanni, kiállni a bőrömön.

– Itt lesz ezen az emeleten, hozzáféréssel a mi dolgainkhoz. Nem érdekel, ha a munkája az, hogy banánokat hámozzon a konyhában. Lesz erről egy igazgatósági ülés holnap reggel. Vita lezárva – morogta Trent.

Minden szem rá szegeződött, a sötét energia a szobában ijedtséggel párosulva zümmögött. A Néma beszélt. Nem csak néhány szót – de mondatokat. És ez miattam volt, leginkább.

Végül megtaláltam őt. Az egyetlen férfit, aki rémisztőbb az apámnál. Nem mintha kerestem volna. Mert mialatt Vicious egy csomó zajt csapott, Trent Rexroth volt a csöndes vadász, aki órákig köröz körülötted, akkor csapva le, amikor legkevésbé várod.

Egy magányos párduc. Vad, csendes és dörzsölt. Fakó, hideg szemei végigfutottak apámon, mintha szemét lenne, megállva ott, ahol keze a karomat satuként tartotta. Sosem láttam senkit ilyen megvetéssel nézni apámra. Jordan ujjai ellazultak a bőrömön.

– Te tényleg harcba szállsz velem emiatt – apám hitetlenkedve megdörzsölte sima arcát bütykeivel. Gondolom. Ahhoz volt szokva, hogy anyám és én fejet hajtunk minden szeszélye előtt. Nem voltam teljesen biztos benne, hogy nem a Rexroth csapatban vagyok. Persze, a Néma nem akart engem maga körül – de én sem akartam körülötte lenni, úgyhogy egy hullámhosszon voltunk. Trent befejezte a lépkedést centikkel apám előtt, ahol be tudtam lélegezni páratlan illatát – tiszta férfi és mocskos dugás. Csöpögött belőle az érzékiség, amitől piszkos, tiltott dolgokat akartam csinálni. Az irányában tanúsított reakcióm szinte beteges volt, és újabb mentális feljegyzést tettem, hogy tartsam magam távol tőle.

Trent lehajtotta a fejét, hogy találkozzon apám pillantásával, és sötéten suttogta.

 – Halálig harcolni fogok veled bármi miatt Jordan, beleérte a kávéfőző szervizest, ha szükséges.

Rossz vér. Ez a hely olyan volt, mint a méreg a léleknek. Szerencsére, úgy tűnt, Rexroth utál engem, és a HotHoles fiúk mindig egymás háta mögött álltak. Ez volt a legenda az All Saints High-ban, és erősen kételkedtem benne, hogy megtörnék a tradíciót szerény személyem miatt.

– Jó – bökte ki Jordan. – Az igazgatótanács elé fogjuk vinni.

Trent pillantása az enyémbe vágott, és megállt, amikor szürke szemei az én kékemmel találkoztak. Vicious ugatásának hangja halványult, ahogy az emberek megindultak, és apám végül elengedte a karom, hogy Jaime és Dean felé mozduljon – talán, hogy mindkettőjük szövetségét és szimpátiáját megszerezze –, majd elhalt.

– Nem kedvellek – suttogta Rexroth a bajsza alatt, durva hangon.

– Sosem kértem rá – vontam vállat.

– Nem fogsz itt dolgozni – karja megsimította a vállamat, de nem hittem, hogy véletlen volt. Kiengedtem egy édes mosolyt, végigvizsgáltam arcát és felsőtestét, nem más okból, minthogy kigúnyoljam őt. – Jó, szívességet tesz nekem. Apám az, aki arra kényszerít, hogy itt dolgozzak. Bosszús, hogy elutasítottam öt borostyánligás egyetemet. Emlékeztessen csak, Mr. Rexroth – melyik felsőkategóriás egyetemre járt a diplomájáért?

A mélyütésnek vissza kellett volna szereznie valamennyit elvesztett méltóságomból, de gyomromból feltörő epe marta a torkomat. Trent Rexrothot Todos Santosban nevetséges sikertörténetéről ismerték, San Diego bugyraiból emelkedett fel. Egy szaros állami főiskolára ment, amelyik még az analfabétákat is felvette, gondnokként dolgozva a kampuszon az órái után. Ezek voltak a tények, amelyeket ő maga mesélt el egy interjúban a Forbes magazinnak.

Tényleg megpróbáltam elérni, hogy kevésbé értékesnek érezze magát, csak mert nem ezüstkanállal a szájában született? Ettől betegebb lettem, mint attól, hogy anyám dizájner öltözetét viselem.

Trent mosolygott, a testem, a lelkem felé dőlve. Gúnyos mosolya félelmetesebb volt, mint bármilyen homlokráncolás, helytelenítő pillantás, vagy grimasz, amit valaha láttam. Azzal fenyegetett, hogy darabokra tép, és úgy varr össze, ahogy neki tetszik.

– Edie – ajkai veszélyesen közel voltak a fülemhez. Egy finom borzongás futott végig a gerincemen. Valami meleg tekeredett fel bennem, könyörögve, hogy bogozzuk ki, és virágozzék ki egy orgazmusban. Mi történt, és mi a fenéért történt? – Ha tudod mi a legjobb neked, akkor megfordulsz, és most azonnal elmész.

Felemeltem a fejem, hogy találkozzon a pillantásunk, és megmutattam neki a saját verziójú vigyoromat. Félelmetes, gazdag emberek világába születtem és nevelkedtem fel, és a franc essen belém, ha úgy végzem, mint anyám – függve a Xanaxtól, Guccitól és egy férfitól, aki a karján parádéztatta egy rövid, dicsőséges évtizedig, mielőtt kizárólag a nyilvános megjelenésekre tartotta meg.

– Azt hiszem, megyek, hogy megkeressem az íróasztalomat. Kellemes napot kívánnék Önnek, Mr. Rexroth, de azt hiszem az a hajó már elment. Ön egy nyomorult ember. Ó, és egyet az útra… – kihalásztam egy Nature Valley szeletet anyám tárcájából, és a kemény, izmos mellkasához tapasztottam. A szívem a nyakamban dobogott, csapkodva, mint egy kalitkába zárt madár.

Az apám után siettem, ahogy végigsiklott a széles, aranyszínű folyosón, nem mert visszanézni. Tudtam, hogy háborúba kezdtem, és fegyvertelenül érkeztem. De tudtam valami mást is, ami a szörfözés izgalmát adta nekem – ha be tudom verni az utolsó szöget a munkavállalásom koporsójába és elérem, hogy Rexroth ellenem szavazzon, kikerülök a hurokból.

Megvolt a tervem hozzá. Csak annyi kellett tennem, hogy elkényeztetett libaként viselkedem. Hajrá.

Fordította: Red Ruby

Magamban ettem meg az ebédemet.

Egyetlen gyermekként felnőve, mivel a szüleim nem engedhették meg maguknak, hogy testvéreim legyenek – ez egy olyan döntés, amit tiszteletben tartok –, a vacsorák nem voltak hangos események. Mégis, ez nem tette őket csöndessé.

Aznap találkoztam az igazi magányossággal, amikor Luna abbahagyta a beszédet. Napokkal a második születésnapja után történt, és megcsappantatta a már amúgy is gyenge lábakon álló magabiztosságomat a szülőséggel kapcsolatban. Megvolt a pénzem és az erőforrásaim, hogy a legjobb dadákat béreljem fel a bolygón; a szüleim, akikre számíthattam, amikor el kellett hagynom a várost; és a barátaim és a feleségeik, akik mindig alkalmazkodtak és úgy kezelték Lunát, mint a sajátjukat. Bónusz pont – annyira hozzá voltam szokva, hogy megküzdjek minden szar lappal, amit az élet osztott, hogy alig voltam meglepve, amikor Val elhagyott minket.

Az egész életemtől megfosztottak.

Megfosztottak a futballösztöndíjamtól, amikor a Tony Rowland nevű gyökér bezsírozta a padlót az öltözőszekrényem előtt, ami miatt elestem, és eltörtem a bokámat.

Megfosztottak a szabadságomtól, amikor Val közölte a hírt a terhességéről, bár az épp annyira rajtam is múlt, mint rajta.

És végül, megfosztottak egy boldog gyerektől, amikor Val elhúzta a belét és elhagyta Lunát és engem.

De ez? Ez volt az utolsó csepp. A csönd. Felfalt engem belülről, és a normális, csendes önmagam egy többnyire dühöngő seggfejjé vált, akinek csak egy jó kifogás kellett, hogy szabadon eressze a haragját.

Csöndes és mérges voltam, egy kibaszott rakás szerencsétlenség – a lányom miatt.

Ebéd után besétáltam az irodámba a tizenötödiken, készen arra, hogy megbirkózzam a kilométer hosszú feladatlistámmal, megdermedve a helyemen, amikor kiszúrtam Edie Van Der Zeet várni az íróasztalom túloldalán.

Az én székemben ülve.

Lábai az én lezárt laptopom tetején.

Sarkai incselkedve mutattak felém.

Karjai keresztben a mellkasán.

Vénusz egy ruhában. Okostojás. Kurvára megmentésre szorult.

Nem ma, édesem. Már van egy lány, akit meg kell mentenem, és ő pokolian lefoglal.

Az asztalra hajítottam a brifkómat, meglazítva a nyakkendőmet.

 – Három másodperced van, hogy levedd a lábaidat a laptopomról – tartózkodtam tőle, hogy hozzátegyem: Mielőtt szélesre tárom őket, és úgy kinyallak, hogy az egész kibaszott emelet hallja.

– Nem hiszek neked – a szemei úgy tapadtak az arcomra, mintha megpróbálnák lehámozni a látszat egy berögződött rétegét, hogy eljussanak az igazsághoz. – Utolsó alkalommal, amikor visszaszámoltad a másodperceket, nem történt semmi. Én talán egy tolvaj vagyok, de te, Mr. Rexroth, egy hazug.

Utolsó alkalommal eleresztettem őt a hurokból, mert haza kellett mennem. Egy gyors ebédre mentem anyámmal, amíg apa figyelt Lunára. Most a világ minden ideje a rendelkezésemre állt. Továbbá én voltam az új főnöke holnap reggelig, és ő könyörgött azért, hogy neveljék meg.

Az asztalhoz sétáltam, megragadtam karcsú bokáját, lecsúsztattam róla a magas sarkút, és megütöttem a vörös Lauboutin cipőt, leszakítva a szexi sarkat a bézs talpról. Szemei elsötétültek az iszonyattól. Zsebre vágtam a sarkat, mintha egy szexi fehérnemű lenne, és hanyagul visszacsúsztattam Hamupipőke cipőjét a helyére.

– Egyensúly – hangom komoly volt, ahogy én is; szüksége volt erre a leckére – az, amire mindenhez szükség van az életben. Próbálok nem egy fasz lenni, amíg nem szükséges, de van egy olyan érzésem, hogy te itt feszegetni fogod a határaidat, ugye, kölyök?

Hűvössége elillant, mint a vékony füst, és forró kétségbeesés váltotta fel. Kilőtt a székemből és megkerülte az asztalt, hiperérzékenyen a hiányzó sarkára. Kezei ökölbe szorultak.

– Mi. A. Pokol? – Edie szemei szinte táncoltak üregükben. Dühe úgy folyt ki belőle, mint egy serlegből, és én öblögetni akartam kibaszott édes dühével, inni mélységes bánatából. – Mi a bajod velem?

– Nincs bajom veled. Nem is vagy a kibaszott radaromon. Besétáltam az irodámba és itt találtalak téged az asztalomon, mint valami kiütést – lehajítottam meglazított nyakkendőmet az asztalomra és feltekertem a kigombolt ingujjaimat a könyökömig.

– Nos, idejöttem, hogy elmondjam neked, nem akarom ezt a munkát.

– Jó. Mert nem érdemled meg – vágtam vissza.

– Ebben az esetben, értékelném, ha azt mondanád, ellenem fogsz szavazni. Úgy értem, tudom, hogy így fogsz, de hallani tőled sokkal jobb kedvre derítene.

– Nem azért vagyok itt, hogy jobban érezd magad. Mi olyan rossz abban, hogy a Fiscal Heights Holdingsnak dolgozz, egyébként? – nem volt okom kinevetni őt, de még mindig ott állt, számomra fel nem fogható okból, szóval úgy döntöttem, dobok neki egy csontot. Összeráncolta az orrát – ez olyasmi, amit már láttam, hogy korábban is csinált.

– Nem dolgozhatok itt. Vannak dolgok, amiket meg kell tennem. Tervek… más tervek a jövőmre. Szóval, csak meg tudnád mondani a többieknek, hogy szavazzanak ők is ellenem?

– Úgy nézek én ki, mint aki elfogad tőled utasításokat? – lassan pislogtam, épp csak elámulva pimasz megközelítésétől.

– Kérlek – hangja egyenletes volt, szemei izzottak.

– Ne – morogtam, feltartva egyik kezemet a levegőbe, hogy megállítsam. Csípőmmel az asztalomnak támaszkodtam. – Sose könyörögj, Edie. Most menj, csinálj nekem egy kávét.

Hátravetette a fejét és nevetett. Inkább hisztérikusan, állapítottam meg. A tinédzser lányok tipikusan tele voltak érzelmekkel és baromságokkal, és ezzel ki kellett egyeznem, mielőtt Lunánál beüt a pubertás kevesebb, mint tíz éven belül. Nagyszerű.

– Szart se csinálok neked.

– Nem kértem szart. Kávét kértem.

– Nem vagyok a személyi asszisztensed.

– Igaz. Kevesebb vagy annál. Te vagy az irodai maca – vágtam vissza nyugodtan, figyelve, ahogy Edie szemei úgy követik az vénákat az alkaromon, mintha az élete függne tőle. Kuncogtam volna, ha attól nem éreztem volna magam perverznek.

– Én vagyok a mi? – tátogta.

Bólintottam. – Általános asszisztens. Ez a titulusod. Apád most küldte át a szerződést a HR-nek mindannyiunkat beidézve a holnapi igazgatótanácsi ülés előtt. Az általános asszisztens csak diplomatikus megnevezése az irodai macának. Bármire megkérhetlek ok nélkül. Szóval, kávét kérek. Cukor nélkül. Feketén.

Ha semmi más nem is, de egy kibaszott seggfej voltam, amiért imádtam a kifejezést az arcán. Mintha összetört volna – de csak mostanra. Csak ebben a pillanatban. Csak nekem. Felismerés futott át rajta, amitől kiegyenesítette a gerincét és felbiccentette az állát.

Meg fogja csinálni. Elfogadja az utasításaimat, elkészíti a kávémat, lefoglalja az időmet és örömmel fogadott figyelemeltereléssé válik.

Érzelmek örvénye kavargott Edie szemeiben. Ha beszélni tudtak volna, sikítottak volna. De nem tudtak. Szóval, minden, amit láttam, egy különösen felbőszített lány volt, aki nemrég növesztett új ciciket és épp csak felfedezte, hogy az élet nem egy piknik.

„Csatt, csatt” – ütöttem össze kétszer a tenyeremet.

Nem voltam a legkedvesebb ember a világon. Szerettem azt hinni, hogy elég jó voltam ahhoz, hogy legalább figyelmeztessem, hogy vegye le a cipőjét, mielőtt elsétál. De mielőtt esélyem lett volna, Edie megfordult, az ajtó felé viharzott és seggre esett. Az egyetlen vigasz ebben a szerencsétlen forgatókönyvben az volt, hogy ahogy az asztalomnak dőlve figyeltem, ahogy felhúzza magát bizonytalan lábaira, nem nevettem.

Aztán újra, nem kíméltem meg a megaláztatástól, mert kedveltem őt. Nem mozdultam, hogy felsegítsem, egy másik okból.

Kemény voltam, mint a kő, és ha megmozdulok, ez kiderült volna.

– Elbuktad az első leckédet az egyensúlyról. Micsoda meglepetés!

– Te elbuktál az életben, Rexroth! – Kiügetett az irodámból, arca vörös a megaláztatástól.

Megigazítottam a csomagomat, ahogy elment, és lőttem egy üzenetet Sonyának.

Edie Van Der Zee kezdett olyan érzéssé válni, mint a viszketés. Szerencsére első dolgom lesz őt holnap reggel kivakarni az életemből.

És aztán eljött a reggel. Az a fajta, amely emlékeztetett arra, miért utáltam kurvára beszélni az emberekkel. Olyan, amikor minden kaotikus, mindenki hangos és mindenki a seggemben volt, kérdésekkel bombázva, a figyelmemért könyörögve és szarságokat kérve.

– Mr. Rexroth a Duran-Dexter akta az asztalán van. Aláírná nekem?

– Trent, konferenciahívásod van háromkor!

– El tudnál menni a jótékonysági eseményre Palo Altoba jövő héten? Valakinek muszáj és Jaime túl elfoglalt Mellel és az újszülöttel.

– Trent, miért van itt Luna?

– Rexroth – még áll, hogy szombaton iszunk valamit?

– Rexroth!

– Hé, T-Rex!

– Trent, kedvesem….

Megálltam a folyosó közepén, figyelmen kívül hagyva a kollégák tömegét, és leguggoltam Luna szemmagasságába, hangom rozsdás a beszéd hiányától. Camila kezébe kapaszkodott a távolba tekintve. Berángatni őt magammal az irodámba minden kedden rettenetes ötlet volt, de Sonya pokolian hajlott rá és nem én voltam a kurva szakértő.

– Mit szólsz tacóhoz ebédre? – megsimítottam hüvelykujjammal az arcát és adtam Camilának némi készpénzt. – Vidd el Lunát és vegyetek néhány bagelt és találkozzunk az irodámban.

– Miért? Te hová mész most? – Camila erős, spanyol akcentusa azt jelentette, hogy nem volt megelégedve velem.

Megyek és kirúgatok egy tizennyolc éves kölyköt, mert túl önző vagyok, hogy bízzak magamban, hogy nem fogom őt durván megbaszni az apja irodájában, ha a közelemben marad.

– Igazgatótanácsi ülés. Gyorsnak kell lennie. Csak szavazunk valamiről, és már kint is leszek. – Megütögettem Luna fejét és egy puszit nyomtam a homlokára, mielőtt felálltam és gyengéden megszorítottam Camila vállát.

Sarkon fordulva az irodám felé haladva láttam, hogy Jordan Van Der Zee tűnik fel az épület üvegliftjének szétcsúszó ajtajában, lánya árnyékként követi lépteit. Megint úgy tartotta őt, mintha egy elítélt bűnöző lenne, és próbáltam nem bekattanni ettől – megint. Ma Edie egy, az ő apró méreténél egy számmal nagyobb sötétkék matrózruhát viselt. Térdig érőt, ami konzervatív volt, de eléggé kiemelte gyilkos vádliját. Egy kis tornász, aki meg tudna hajolni egy férfi minden szükséglete előtt.

Váó. Hátrább az agarakkal, gyorsan, Sir Perv-a-lot[1].

Teljesen más embernek tűnt az apja környezetében. Távol tőle magabiztos volt, belevaló és egy kibaszott fejfájás. De most? Szemei a földön, és a két orrkarikája volt csak halvány csillanása fekete, lázadó szívének.

Vagány, a seggem.

Jordan biccentett nekem egy „Hello”-t, és én viszonoztam a gesztust. Az egyedi tervezésű arany ajtóknál találkoztunk, amelyek a tárgyalóterembe vezettek. Láttam a három barátomat az üvegfalak mögött, a hosszú bronz asztal fölé görnyedve, maguk között vitatkozva valamin.

– Meggondolandó. – Jordan lesimította Armani nyakkendőjét. Egy kijelentés, nem egy kérés. Nem egy kurva esély. Nem bíztam volna erre az emberre egy műanyag kanalat sem, nemhogy a cégemet. A hat hónapban, amióta együtt voltunk az üzletben, elkaszált négyet az öt nagy megállapodásból, amit én hoztam a Fiscal Heights Holdingsnak.

Semmibe vette az összes nagyobb partneremet – szándékosan –, és feltűnően próbálta kijelölni a legzöldfülűbb, legkevésbé tapasztalt brókereket az én ügyfeleimhez.

Egy hete dolgoztunk együtt, amikor megvolt az első szerencsétlen összecsapásom vele. Meghallottam, hogy beszél telefonon, ahogy jöttem ki az irodámból.

– Nem, nem Rexroth. Küldj valaki mást, hogy próbálja megmenteni a Drescher és Ferstein számlát – mondta. Egy számla, amit én hoztam, kurvára-nagyon-szépen-köszönöm. Vártam, az irodája ajtaja mögött lebzselve, mint valami General Hospital karakter és utáltam. – Ő túl… tudod milyen. Túl kültelki. Túl durva. Nem túl beszédes. Nem akarom őt ennek az ügyfélnek a közelében. Kérd meg Deant, hogy beszéljen velük. Ő az a fajta sármos, csini fiú, akit a vezérigazgatójuk, Helena értékelne.

És ez volt az. Amikor tudtam, hogy Jordan Van Der Zee nem csak rasszista, de ki akar ütni engem a cégből. Közbejött neki pár dolog, és az bumerángként egyenesen az arcába fog csapódni.

Vicious, Dean és Jaime már félig kint voltak a testület ajtaján, három-négy alkalommal megjelenve a munkában egy héten, és a legtöbb időt a családjukkal töltve. De én… Nekem csak Luna volt. Bár, hogy egészen őszinte legyek, még ő is úgy tűnt, szívesebben tölti az idejét a dadával.

– Ez az a hely, ahol elválnak útjaitok Legkedvesebb Lányoddal – megrángattam a galléromat, mert Edie Kibaszott Van Der Zee legalább tíz fokkal emelte meg a szoba hőmérsékletét.

– Örömmel – Edie kirántotta a telefonját a táskájából és elsétált.

Jordan belépett a konferenciaterembe, és én mosolyogva összecsaptam az ujjaimat. – Ellen kell jegyeznem egy szerződést a D&D részére. Rögtön jövök, Jordi-fiú.

– Sosem láttam ezt megállapodást – szemöldökeit összehúzta. Utálta, amikor így hívtam.

– Pontosan – mondtam, és pattogva elsétáltam az irodámba, hogy előkotorjam a szerződést. Miután aláírtam – örömet lelve a tényben, hogy megvárakoztattam Jordant az ülésteremben, mint egy kis ribancot –, átsétáltam az emelet fő előteréhez, ahol szétvált két folyosóvá a hatalmas ülésteremmel a közepén. Elhatározva, hogy még egy kicsit tovább várakoztatom, vettem egy éles jobbost a pihenőszobába, hogy főzzek magamnak egy kávét a csicsás gépen, amit sosem próbáltam korábban. Kicsinyes volt? Igen. Felvidított-e, hogy kellemetlenséget okoztam Jordannak azzal, hogy további pár percet várakoztattam? A pokolba is, igen.

Azon voltam, hogy kinyitom az üvegajtót, amikor megálltam, hogy nézzem a lányokat a konyhában.

Luna. Camila. Edie. Együtt állva. Úgy tűnt… izgatottak? Mi a…?

Edie karjait Camila köré vetette és megölelte őt, a vállába bújva. Luna mellettük állt, babaszemekkel figyelve a jelenetet. Hosszú idő óta először érdekelte valami a csikóhalakon kívül. Edie a kezébe fogta Camila arcát, mielőtt letörölte a könnyeit a kézfeje hátuljával. Érzelmeit ékszerekként viselte. Büszkén és pökhendien. Ettől kicsit kevésbé utáltam, amiért megpróbálta ellopni anyám táskáját néhány hete.

Aztán Edie megtette az elképzelhetetlent, és mégis, amit minden lány az ő korában tenne.

Leguggolt, végigfuttatta kezét Luna hullámos copfjain, és mosolygott.

Szinte lassított felvételként rámutatott Luna bolyhos kék csikóhalára, szájával O-t formálva – váó.

Luna arcán egy félénk vigyor formálódott. Sosem mosolygott így rám. Kipislogva a sokkot próbáltam feldolgozni a reakcióját. Edie-nek kérdeznie kellett valamit, mert Luna bólintott.

Bólintott. Sosem bólintott. A bólintás egy lépésre volt attól, hogy hangot adj az igényeidnek, és Luna mindent megtett, hogy a sötétben tartson engem.

A lányom ébernek, figyelmesnek tűnt, és részt vett a pillanatban, ami az idő kilencvenkilenc százalékában nem volt róla elmondható. És én álltam ott, földbe gyökerezve, nem akartam belépni a pillanatba és behatolni a mágikus ködbe, amibe beleburkolóztak.

– Yo, seggarc, a fű felzabálta a memóriádat? Mindannyian rád várunk az ülésteremben – Dean hátba vágott, és szándékosan hangosan a fülembe csámcsogva a rágójával kinyírta révületemet. – Gyere, csatlakozz hozzánk, mielőtt Jordi fellógat a tökeidnél, Vicious pedig megnyúz és egy új ottománt csinál a bőrödből.

Kelletlenül követtem lépteit az ülésterem felé haladva, szemeim még mindig a pihenőszobán.

Helyet foglaltam a konferenciateremben, beékelődve Dean és Jaime közé. Jordan velem szemben ült, ránézésre egy vitányira egy szívinfarktustól.

– Szép vénák – mutattam a homlokára, előhalásztam a mobilomat és lehajítottam az asztalra.

– Nagyon vicces vagy, Rexroth. A sármod eljuttatott egy nagyon hosszú úton Beverly Hillsbe, Todos Santosba. De én átlátok rajta, és nem vagyok lenyűgözve – egy sziszegés csúszott ki vékony ajkai közül.

Vállat vontam.

– Köszönöm az analízist Dr. Strangelove[2]. Most csináljuk ezt olyan gyorsan és fájdalommentesen, amennyire csak lehet, így Jordi visszamehet csodálni a tükörképét a négyrugós tükörben az irodájában. Lehetne?

– Lehet – Jaime az íróasztalra csapott, sötét karikák keretezték a szemét. A felesége, Mel, most szülte meg második lányukat, Bailey-t. Jaime olyan boldognak tűnt, mint egy disznó a dagonyában, és olyan fáradtnak, mint az az ember, akit arra vettek fel, hogy takarítsa fel a disznóólat.

A szavazás Jordannel kezdődött, aki nyilvánvalóan arra szavazott, hogy a lányát tartsuk alkalmazásban. Azután jött az én köröm, és mindenkit megleptem – beleértve saját magamat is – a válaszommal.

– Igen.

– Igen? – Vicious pislogott, rám vetve egy mi-a-faszt-játszol? pillantást. – Az igen azt jelenti, hogy az alkalmazása mellett szavazol – magyarázta lassan, mintha egy idióta lennék.

– Tudom, mit jelent az igen, faszkalap.

Vicious, Jaime és Dean zavart pillantásokat váltottak. Úgy volt, hogy a tervem mentén haladnak, de én most megváltoztattam. Jordan zavartnak tűnt, végignézett rajtunk, kutatta az arcunkat, próbált értelmet találni mindebben.

Jaime volt az első, aki magához tért, megdörgölve a sötét táskákat a szeme alatt. – Mindegy. Nem érdekel.

Dean köre. Lehajította teniszlabdáját az asztalra. – Ha Trent rendben van ezzel, engem szart sem érdekel, hogy itt dolgozik-e.

Aztán Vicious. Felnézett rám, fejét enyhén megrázta figyelmeztetésképpen.

Nem akarom megbaszni őt, seggfej. Úgy értem, akarom, de nem fogom.

Viszont sosem volt egy komoly barátnőm sem a harminchárom évem alatt, és az egyetlen, amim volt, az egy szökevény ex-sztripper, akit felkoppintottam egy mocskos egyéjszakás kaland során, és aki elhagyott engem a gyerekünkkel. Szóval talán kiérdemeltem a figyelmeztetést.

De bár Edie Van Der Zee határozottan gondot jelentett, Luna úgy tűnt kedveli őt.

Talán.

Esetleg.

Isten verje meg, remélhetőleg.

Tudtam, hogy ennek semmi értelme. Teszek rá. Hadd higgyék, hogy őrült vagyok. Több erőt ad nekem. Senki sem szeretett szórakozni őrültekkel. Szívtelennel? Miért ne? Hatalmassal? Persze. De az őrültek kiszámíthatatlanok voltak, ami a legrosszabb tulajdonság az emberi természetben.

Vicious kinyitotta ajkait, megízlelve a szoba fölötti erejét. – Ez egy igen tőlem.

Fel volt véve.

A barátaim voltak a nemzetségem, a saját készítésű, kézzel válogatott családom. Azt mondani, hogy egymás háta mögött álltunk, enyhe kifejezés volt. Vakon lojálisak vagyunk egymáshoz közel húsz éve, és még nincs vége. Ha az egyikünk ugrott, a többiek örömmel vitték el a balhét.

Dean felállt, összeszedve a szarjait az asztalról.

– Most, ha megbocsátotok, fel kell hívnom a feleségemet. Időpontja van az orvoshoz ma. Mazel tov, Jordi.

Vicious és Jaime felkelt és elkezdtek vitatkozni egy konferenciahívásról Japánnal, amit holnap kora hajnalban kell megejteniük.

Van Der Zee és én egyedül találtuk magunkat a tárgyalóban, csak a légkondicionáló által keltett fehér zajjal körülvéve. Jordan ujjával vékony ajkain dobolt, lábával tükrözve az ideges mozdulatot.

Várta, hogy megmagyarázzam. Botor módon – tenném hozzá. Önként informálni az ellenséget kezdőknek való hiba, valami, amit már azelőtt megtanultam, hogy ne kövessem el, mielőtt gazdag lettem volna, barátokat fedezve, akiknek a saját seggüket kellett kitörölniük.

– Határozatlannak érzed ma magad? – hosszú, csontos, Voldemort-szerű arca eltorzult az elégedetlenségtől. Úgy nézett ki, mint egy cár, és úgy viselkedett, mint egy zsarnok. Jordan azt hitte, félelmetes, és talán az is volt, de nem számomra. Számomra ő csupa ugatás volt, harapás nélkül.

Vállat vontam, lábaimat az asztalon pihentetve, tudva, hogy ez az őrületbe fogja kergetni. – Hah, mindig is rendben voltam azzal, hogy a lányod itt dolgozzon. Csak meg akartalak kicsit izzasztani. A kardió fontos a te korodban.

– Milyen figyelmes tőled. Te nem vesztegeted az idődet, és most egy csomót elvesztegettél a miénkből, szóval felteszem, van egy terv a megváltozott véleményed mögött. Tegyük tisztába – a lányom teljesen tiltott terület számodra. Bölcsen teszed, ha távol maradsz tőle.

Nem tudott felzaklatni a megjegyzése, mert nem számít milyen vadul őrült és beteg volt ez, elég zabálnivalónak találtam a tinédzser lányát. Ugyanakkor, több eszem volt annál, hogy egyáltalán gondoljak rá. Ő úgy viselkedett, mint egy gyerek. Nekem volt egy otthon. Nem sok móka volt velük, és nevetségesen nehéz volt őket megszelídíteni.

– Gondolom, a többi srác nem fogja megkapni ugyanezt a figyelmeztetést – lehajtottam az állam, elhessegetve a figyelmeztetését. Nem mintha megbasznám a kicsi Edie-t, de ezt Jordinak nem kell tudnia. Zsinóron rángatni őt volt a hobbim.

– A kollégáid úriemberek.

A kollégáim elég nőt dugtak meg egymás között, ahhoz, hogy benépesítsenek egy közepes méretű országot, de nem fogok vitatkozni ezen a ponton. Nem vele, legalábbis. Ásítva kinyújtóztam a székemben. Talán én voltam a Néma – én voltam az, aki soha, soha nem beszélt. Sem a meetingeken, sem a céges rendezvényeken és nem vegyültem senkivel –, de amikor a helyzet megkívánta, boldogan harcba szálltam azért, amit akartam.

– Tudod, Jordi, néha kísértést érzek, hogy kijátsszam a rassz kártyát ellened. Úgy tűnik, hogy egy nagy adag előítélettel közelítesz felém, amit nem alkalmazol a világos bőrű partnerekkel szemben – hangom fesztelen volt, ahogy én is. Tényleg nem érdekelt, hogy Jordan rasszista volt-e, amíg kitér az utamból.

Van Der Zee horkantott a fejét rázva.

– Meg se próbáld, Rexroth. Te gyakorlatilag fehér vagy. Úgy nézel ki, mint aki dolgozik a barnaságán.

– Egy egyszerű „Nem vagyok rasszista” sokkal kielégítőbb lett volna – mutattam rá.

– Mindenesetre – állt fel –, maradj távol a lányomtól, ha túl akarsz élni ennél a vállalatnál. – Egy évvel ezelőtt Jordan beleegyezett, hogy megvásárolja a cég részvényeinek negyvenkilenc százalékát, azzal, hogy a maradék részen mi négyen osztozunk. Azért tettük, hogy mindannyian Todos Santosba költözhessünk, és egymáshoz közel élhessünk. De sosem tudtuk, hogy Jordan ilyen púp lesz a hátunkon.

– Untat az üres fenyegetésed. Mindamellett elsőre is hallottalak.

– Hallottál, igen. Megerősítetted? Nem.

– Itt van a megerősítése, uram: Menj. A.Picsába! – kezeimet kihúztam a zsebemből és bemutattam neki a két középső ujjammal, mielőtt felkeltem és megragadtam a telefonomat és a tárcámat. Sonya számát tárcsáztam, hogy elmondjam neki a jó híreket Luna bólintásáról. Első csöngésre válaszolt. – Sonya, tartsd egy másodpercre. – Jordanra vigyorogtam a telefont a mellkasomhoz szorítva. – Csak egy jó tanács, Van Der Zee; következő alkalommal, ha üzletelsz valakivel, győződj meg róla, hogy úriemberek. Mert az pokolian biztos, hogy én nem vagyok az, és nem érdekel mekkora részesedésed van a cégemben. Tisztázzuk – ha még egyszer megfenyegetsz, itt hagylak, hogy a pénzügyi veszteség maradékait összeszedegesd. Végeztünk mára, partner.

---

[1] Szójáték; Sir Lancelot-ra rímelve azt jelenti, hogy nagyon perverz.

[2] Utalás Stanley Kubrick ikonikus filmjére: Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni.