33. fejezet + Epilógus

Fordította: Xavier

Az éjszakák voltak a legrosszabbak.

Amikor nem éreztem Trent testét az enyém mellett, miközben Bane kanapéján feküdtem. Trent emléke egy ellenem irányuló fegyver volt. Az ajka, amely úgy cirógatta a nyakszirtemet, mint egy oroszlán, amely hamarosan magáévá teszi a párját és rommá keféli. A keze, ahogy a karomat simogatja, mintha ezáltal megszabadítana minden problémámtól, aggodalmamtól és sötét gondolatomtól. Ahogy a meleg, mély lélegzete érződik a számon. Ahogy a pulzusa együtt ver az enyémmel. Volt értelme ezek nélkül a pillanatok nélkül élni?

Minden alkalommal, amikor feltettem magamnak ezt a kérdést, félretoltam a gondolatot és átfordultam a kanapé másik oldalára, egyaránt harcolva a kanapé sárga szövet háttámlájának viszketést kiváltó anyagával, vagy elfordulva Bane kabinjában lévő televízió fényétől, amely közvetlenül velem szemben volt. Bane nagylelkű volt velem, hogy helyet adott nekem anélkül, hogy megkérdezte volna, mikor fogok elköltözni, vagy kivenni a részemet az élelmiszer költségekből. Ő azonban egy másodpercre sem hagyta abba a kicsapongó, durva életvitelét. Nem mintha elvártam volna tőle, de anyámmal az elvonón és apámmal a börtönben, valójában sehová sem tudtam menni.

Anyám ügyvédje felajánlotta, hogy bérel nekem egy szállodai szobát, de ez többe került, mint amit megengedhettem magamnak – és ki az ördög akart volna egyedül lenni a jelenlegi helyzetemben? Szükségem volt figyelemelterelésre. Emberi kapcsolatra.

Bane annyit kefélt másokkal a szobájában, mintha valamiféle rekordot próbált volna megdönteni.

Hangosak és erkölcstelenek voltak, és még csak egy ajtó sem volt, amely elválasztotta volna a hálószobáját az apró nappali területétől.

De minden alkalommal, amikor arra gondoltam, hogy összepakolok egy táskába és elmegyek egy hotelbe, eszembe jutottak a bizonytalan gondolatok Theót illetően, és az ismert és ellenállhatatlan Trenttel kapcsolatos gondolatok, melyek kísérteni fognak, és meggondoltam magam.

Egy újabb éjszaka volt a kanapén.

Tik-tak. Tik-tak.

Azt kívántam, hogy Bane bárcsak megszabadult volna ettől az órától, miután megvette a hajót. Úgy tűnt, emlékeztetőként szolgált az azóta eltelt napokra, mióta Theót vagy Trentet utoljára láttam.

És Luna. Istenem, jobban hiányozott Luna, mint gondoltam volna. Az édes kis hangja, amit kiadott, amikor vidám vagy izgatott volt. Ez volt a jutalmam azért, mert megmosolyogtattam őt.

A távolból halászok jövés-menését hallottam, beszélgettek és köpködtek, gumicsizmás súlyos lépteik alatt meg-megnyikordult a fa. Bizonyára már hajnalodott. Ők mindig napkelte előtt érkeztek. Vicces, hogy azok a dolgok, amiket egy új helyről tanulsz, azok teszik azt az otthonoddá. Zajok, hangok, szokások, emberek, illatok…

A hajó nyikorgott.

Ez az, ami a hajón való tartózkodásról szól. Elkerülhetetlen, hogy a világod kiegyensúlyozatlanná válik. Bane szerette ezt. A mindenség peremén való életet. Én stabilitásra vágyakoztam. Úgy szerettem volna érezni magamat, mintha földbe lennék gyökerezve, nem a szél röpítene.

Valami leesett kint a fedélzeten. Valami... könnyű. Tekergettem a nyakam, az ajtón lévő kis ablak irányába lesve. Piszkos volt és olcsó műanyagból készült. Mindazonáltal láttam rajta keresztül valamit. Valakit. Valakit, akinek nem kellett volna ott lennie.

Óvatosan felemelkedtem a kanapéról, és lábujjhegyen kitipegtem a hevenyészett konyhába. Egy nyitott mogyoróvajas üveg volt a pulton és egy félig lenyalt éles kés a mosogató szélén.

Megragadtam, ez egyszer hálás voltam Bane-nek azért a tulajdonságáért, hogy steak kést használt mindenhez, még a mogyoróvajas és lekváros szendvics elkészítéséhez is.

Elmentem Bane nyitott szobája mellett, azon tűnődve, hogy fel kellene-e ébresztenem. Valószínűleg nem. Ez valószínűleg csak a részeg barátai egyike volt, aki eszméletét vesztette a fedélzeten, vagy belepisilt a vödörbe, amit ott tartott, amikor halászni ment. Belebújtam a bakancsomba, pár centire kinyitottam az ajtót és kilestem a résen keresztül.

Semmi.

Senki.

Lenéztem. Egy halom tengeri kagyló volt az ajtó előtt. Szélesebbre tártam és kimentem. Az összes kagyló azonos fajtájú volt. Sárga tüskés kagylók. Nem túl ritka, de az esélyed arra, hogy egy maroknyi tengeri kagylót szedj és pontosan ugyanolyan fajtájúakat találj, karcsú volt. A tengeri kagylók olyanok, mint az emberek. Különböznek méretben, színben és alakban, de mégis mindannyian egyformán gyönyörűek. Leguggoltam, a kezembe véve egyet. Még mindig hideg és friss volt az óceántól. Hunyorogva, magam elé bámultam a rózsaszín bíbor és kék napfelkeltében, keresve azt a személyt, aki itt hagyta ezeket, amikor a szemem egy másik halomra tévedt a fedélzetre vezető lépcsőnél.

Még több kagyló.

Odasétáltam ezekhez, miközben a szívem egyre hevesebben kezdett dobogni. Egy csomó ékszerdoboz kagyló – ritka és gyönyörű – várt rám. Hideg. Friss. Hogyan?

Felvettem egyet, és zsebre tettem a tüskés konkollyal együtt. Aztán tovább haladtam előre, leereszkedve a mólóra, ahol egy másik halom várt.

Rózsacsiga. Zsebre vágtam egyet. Tovább mentem.

Particsiga. Jézusom, hogyan? Hogyan? Zsebbe.

Elkocogtam a mólótól a sétányig, égve a vágytól, hogy rájöjjek, mit is jelent ez az egész.

Oroszlán mancs.

Sávos tulipán.

Toronycsiga.

Csúcsos vénuszkagyló, és már olyan távol jártam a kikötőtől, hogy fel kellett néznem és megnéznem, hol is állok. Nem volt több begyűjthető kagyló, és a sétány közepén álltam, zihálva, kócos hajjal, még mindig azt a túlméretezett inget viselve, amelyet kölcsön vettem Bane-től. Körülnéztem. Minden üzlet zárva volt. Mit jelent ez? Mi a fene történt itt?

Csúcsos vénuszkagyló.

Merre felé mutatott a csúcsa?

Egyenesen abba az irányba néztem, amerre a kagyló éles pereme mutatott. Egy sikátor felé. Egy sikátor, amelyre emlékeztem. Egy sikátor, ahol otthagytam életem egyik legédesebb, legdurvább, leginkább szívhez szóló emlékét.

Ez volt az a hely, ahol Trent először a falnak szegezett, megfenyegetett, gúnyolódott velem, kihozva ezzel belőlem az állatot.

Remegő lábakkal átmentem az úttesten. Az egész testem egy dalt dúdolt, amit nem ismertem. Annyira elevennek éreztem magam, hogy azt gondoltam, sikítozni fogok. A remény, amely elöntött, veszélyes volt. Azzal fenyegetett, hogy darabokra tör, ha tévedtem. Készséggel besétáltam a sikátor kékes színű derengésébe, tudva, hogy ez megadhatja nekem mindazt a fényt, amire szükségem volt.

– Trent? – a neve úgy hangzott, mint egy kívánság. Mit művelek, abban reménykedve, hogy itt megtalálom?

De semmit sem hallottam. Tettem egy újabb lépést előre, lehunytam a szemem és mély lélegzetet vettem, majd ugyanahhoz a falhoz préseltem a hátamat, ugyanazon a helyen, ahol első alkalommal találkoztunk.

– Kérlek – mondtam.

– Mire kérsz? – hangja a semmiből jött. Nem nyitottam ki a szemem. Talán csak a képzeletem volt. Talán megőrültem. És talán már nem is érdekeltem. Nem kockáztathattam meg, hogy kinyissam a szemem, és ne lássam őt ott, így hát továbbra is lehunyva tartottam.

– Kérlek, bocsáss meg nekem.

– Miért?

– Azért, amiért megpróbáltalak tönkretenni. Amiért megpróbáltam tönkretenni magam, minket. Amiért olyan sokáig nem bíztam eléggé magamban ahhoz, hogy a helyes dolgot cselekedjem apámmal és Theóval kapcsolatban. Azért, mert gyáva voltam. De leginkább azt sajnálom, hogy nem mondtam el neked, hogy éreztem irántad. Mert akkor talán másként döntöttél volna, és mindez nem történt volna meg.

– Mit érzel, Edie? – nagy, meleg tenyerei közé fogta az arcomat, és ebből tudtam, hogy ez valóság. Hogy ő valóságos. A szemem felpattant, és ő ott volt, előttem állt, hús-vér valójában. A férfi, aki a csendjével megtöltötte a szívemet zenével.

– Én… – szétnyílt az ajkam, de nem tudtam befejezni a mondatot. Az ajka olyan szenvedélyes csókkal csapott le a számra, hogy a fejem elfordult és elállt a lélegzetem. Ajkai édes melegségével kényeztetve szívogatta az enyémet, és izmos karját megragadva közelebb húztam magamhoz őt.

– Soha sem adtad oda Jordannek a pendrive-ot – mondta Trent.

Sírni szerettem volna. Minden éjjel az ágyban feküdve imádkoztam, hogy valahogy rájöjjön erre, anélkül, hogy elmondanám neki. Nem akartam, hogy választania kelljen Val és köztem.

– Hogy tehettem volna? – nyögtem a szájába. –  Hogy tehettem volna, amikor te vagy az én óceánom.

Egy újabb csókba mélyedtünk. Egy teljesen más csókba. Egy megerősítő csókba. Hogy ez a valóság volt. És nem számít, mennyire elcseszettnek, helytelennek és rossznak tűnt – és néha így is éreztem –, ez is a miénk volt.

– Nem akarok közéd és a gyermeked anyja közé állni – suttogtam a szájába, annyira érzelmesen, hogy mélyen bele kellett vájnom ujjaimat a karja bőrébe, hogy még jobban magamhoz szorítsam. Meglepő módon megadta nekem mindazt, amit akartam – a testét az enyémhez préselve –, megadva nekem mindent, amit csak tudott.

– A gyermekem anyjának Lunával való kapcsolata állt közénk, nem te. Te voltál az, aki megtanította Lunát mosolyogni. Te voltál az, aki foglalkoztál vele. Aki rohadtul megvédte őt akkor, amikor más gyerekek zaklatták. Te inkább vagy anya a lányom számára, mint amennyire Val valaha is lehetett. Nem tudom, mit láttál aznap, amikor Val a lakásomhoz jött, de bármi is volt, félreértetted. Val soha nem törődött egy fikarcnyit sem a gyerekével. Azért jött ide, hogy pénzt és jogokat követeljen. És majd vissza fog térni oda, ahonnan jött.

– Annyira sajnálom – megérintettem az arcát, és elhúzódva a szemébe néztem.

– Én nem. Emellett azt sem sajnálom, hogy börtönbe juttattam az apádat. Tett néhány szörnyű dolgot, amiről feltétlenül tudnod kell, Edie.

Bólintottam.

– Hiszek neked. – Tudtam róla. Már hallottam néhányról ezek közül. Nem számít, mit mondana Trent az apámról, tudtam, hogy az igazat mondja. Mert Jordan Van Der Zee egyáltalán nem ismert határokat.

Trent homlokát az enyémhez döntve egy puszit lehelt az orromra.

– Szeretlek – vallotta be két keze közé fogva a nyakamat, és elkeseredetten megrázta a fejét, mintha ez egy nagy hiba lenne. Mintha nem lenne szabad szerelmesnek lennie belém, de nem volt más választása. Repesett a szívem. – Annyira nagyon szeretlek, Edie Van Der Zee, hogy többé már nem tudom, hol ér véget az enyém és hol kezdődik a tiéd. Annak ellenére szeretlek, hogy tudom, ez egy őrültség. Hogy a helyzetünk katasztrofális. Szeretlek, tudván, hogy legalább még pár tapasztalatot szerezned kellene, mielőtt megtalálod a nagy szerelmet. Szeretlek, még akkor is, ha az életkörülményeink teljesen különbözőek, nincs benne semmi közös és tényleg kurva rosszul kezdődött. Mindezek ellenére szeretlek.

– Én is szeretlek – könnyeimet visszatartva szipogtam, még erősebben homlokához préselve a homlokomat. – Szeretem, hogy olyan heves vagy, amikor a számodra fontos emberekről van szó. Szeretem, hogy tisztában vagy a hiányosságaiddal. Szeretem, hogy küzdesz ellenük. Még azt is szeretem, amikor megadod magad ezeknek. Minden egyes részed szeretem. A jót is és a rosszat is. És soha senki mást nem fogok úgy szeretni, ahogyan téged szeretlek, mert ez nem a koromról szól. Ez a szívemről szól. Az pedig a tiéd. Te vagy az óceánom, Trent Rexroth. Tőled vagyok nedves.

Elmosolyodott és szorosan magához ölelt.

– Még akkor is eljöttem volna érted, Van Der Zee, ha odaadtad volna neki a pendrive-ot. Még akkor is, ha az oroszlánbarlangba vetettél volna. És megígérem, hogy sosem fogom abbahagyni az izgatásodat, Kis Hullámom. Ígérem, hogy mindig nedvesen tartalak.

Fordította: Xavier

Az ajtó becsapódik, és pontosan tudom, hogy ki az.

Az egyetlen személy a házban, aki úgy kezeli az ajtókat, mintha megsértették volna őt és az egész univerzumot. Durva mozdulatok, gyengéd szív.

– N-n-nem! Soha többé! – üvölti Theo lerúgva sáros cipőjét a folyosón. – V-v-végeztem a focival. Nem vagyok j-j-jó benne.

– Mi a fenéről beszélsz? Képes lennél egy kibaszott elefántot levinni a földre, ha szükséges.

– Trent – kiabálok kedvesen a konyhából, mosolyogva, hogy elrejtsem a szemöldökráncolásomat. Nem számít, mennyi idő telik el, nem számít, hogy a tizenhárom éves Theóval és ötéves Lunával élünk, a párom úgy tűnik, nem képes leszokni a bazdmeg szó használatáról (és valóra váltásáról). Tény, hogy elegendő B-bombát vet be ahhoz, hogy eltörölje az egész kontinensünket. – Vigyázz a szádra!

– Igen, A-A-anya – mormogja felém Theo a folyosóról, újonnan szerzett önbizalmát köpenyként viselve.

A konyhában állok, és a vállam fölött nézek vissza az anyámra, aki egy deszkán vágja a zöldségeket, az arcán egy kéretlen vigyorral. Örülök, hogy ő nem bánja, hogy Theo néha így hív engem. Örülök, hogy tudja, ez csak egy vicc.

– A fiad kezelhetetlenné vált – jegyzem meg beledobva a kockára vágott húst a forró serpenyőben.

– Mentségemre szóljon, te voltál az, aki élete túlnyomó részében felnevelte – mondja mélabús elfogadással. Ő látogat meg minket minden hétvégén, hogy együtt lehessen Theóval és Lunával. Trent és én minden csütörtökön kimozdulunk, és Camila vigyázz a gyerekekre.

Csütörtökönként a korunknak megfelelően viselkedünk. Nos, inkább az én koromnak megfelelően.

Minden csütörtökön smárolunk a kocsiban, hagyjuk, hogy az elhagyatott városcsarnokok elnyeljenek minket a sötétségben, mozikba, éttermekbe és klubokba járunk, ahol nem kell aggódnom a hamis személyi igazolványom miatt, mivel a barátom kellő befolyással rendelkezik a városában.

Egy házban élünk, ahol az árapály-váltakozás uralkodik. Ahol az óceán mindig viharos, de ez nem számít, mert nagyszerű úszók vagyunk. Egy házban élünk tengeri csikókkal, túlélőkkel, emberekkel, akik megízlelték az élet másik oldalát is. Azokkal a személyekkel, akik a partvonalon álltak, könyörögve, hogy ne vegyék őket észre.

De mi észrevettük. Mi észrevettük egymást ebben az életnek nevezett káoszban.

Minden hétvégén lemegyünk Tobago Beach-be szörfözni, enni és nevetni, és nem törődünk semmivel. Sem a világgal, sem a pénzzel.

Luna és Theo imádják egymást. Lubickolnak egymás kölcsönös tiszteletében és figyelmében, szívbemarkoló és csodálatos érzés nézni őket. Theo végül felelősségteljes felnőtté válik, és Luna kap egy szenvedélyes nagy testvért. Lunának van egy kékszínre festett szobája, egy akváriuma csikóhalakkal, Theónak pedig egy zöldre festett szobája, Tom Brady plakátokkal borítva. Trentnek csak nagy nehézségek árán sikerült megállnia, hogy ne tépje le a falakról.

És akkor ott vagyunk mi. Én. Trent. A szerelmünk.

A szerelmünk magára vonzza a figyelmet, mint egy futótűz. Kétnemzetiségű pár vagyunk, hatalmas életkor különbséggel. Poggyászt cipelünk, két gyermek formájában. Rosszul fest. Sőt, tragikus. Feleannyira sem fotogén, mint a Vicious tökéletes kis családja, vagy Jaime gyönyörű szőke fészke, vagy Dean édes, korkülönbségmentes, értelmes háztartása.

Mi mások vagyunk, és a világ minden kincséért sem változtatnánk ezen.

Trent, Theo és Luna arcukon hatalmas vigyorral beballagnak a konyhába. Luna az első, aki a karjaimba ugrik egy ölelésre. Még mindig nem beszél, de jelnyelv segítségével kommunikál. És ez egy hatalmas előrelépés.

– A srácok lefoglaltak? – kérdezem, érezve a hosszú, vékony végtagjait körülöttem, miközben visszaölelem. Belebólint a vállamba. Amikor szétválunk, jeleli nekem a szavakat, Theo csaknem megölt egy hattyút, hozzádobva a labdát.

– Ez… – ráncolom a homlokomat – nagyon rossz.

– Csak lelkes volt – Trent egy üveg vízzel a kezében odajön hozzám, és ad egy puszit a homlokomra. Az anyám ugyanilyen bánásmódban részesül – kap egy puszit az arcára –, és Theo most megpróbál segíteni anyának.

– Addig nem, míg meg nem mostad a kezed, haver – figyelmeztetem. Fintorog, de odasétál a mosogatóhoz. A steak sisteregve sül a serpenyőben, és a konyha megtelik melegséggel az ételektől, a társaságtól és a szeretettől. A családtól. Mindentől, ami nem adatott meg a szüleim házában.

Trent mögém jön, és belesuttog a nyakamba.

– Csak egy szóra.

– Főzök – de nem igazán tiltakozom.

Két speciális igényekkel rendelkező gyerekkel élve, már elsajátítottuk a kifogástalan művészetét a gyorsmenetnek. Bár ez túl sok, még a mi normáink szerint is. Úgy értem, mindannyian itt vannak. Én nem tudok csendben lenni. Nem vele.

– Nem érdekel – morogja, mint egy HotHole. Könyörtelen. Hideg. De mindig csupa szív.

Pillantásomat a tűzhelyről anyám és a gyerekeim felé fordítom. Igen. A gyerekeim.

Trent szemöldök ráncolva ugyanezt teszi.

– Húzd ki a fejed a hátsódból, Edie! Ha egy gyors numerát akartam volna, akkor ezek az emberek mögöttünk már McJunkot ennének az utca végén, biztonságosan kizárva a házból.

Nem tudom megállni, hogy ne nevessek. Már rég megemésztettem azt a tényt, hogy a barátom egy első osztályú bunkó. Az esetek nagy részében már nem is zavar. Ez valójában átkozottul elbűvölő a maga elcseszett módján.

– Nem hagyhatom egyedül anyát mindkét gyerekkel – mormolom halkan, és pánik szivárog szívembe. Nem mintha nem bíznék meg anyámban, de nagyon sok mindenen ment keresztül nagyon rövid idő alatt, és nem akarom, hogy túlterheltnek érezze magát a két gyerekről való gondoskodással.

– Igen, igazad van – keze annyira szándékosan simít végig a fenekemen, hogy az már szinte komikus, miközben a tűzhely felé mozdul és kikap egy darab lédús húst a serpenyőből, fehér fogaival szétzúzza és elrágcsálja.

Abban a pillanatban, hogy kimondja, Emilia és Rosie lépnek be a konyhámba barna zacskókkal, melyek széléről kikukucskálnak a friss élelmiszerek.

– Hello, mindenki! – üdvözöl Emilia bennünket, miközben Rosie előadja. – Srácok, bekapcsolnátok a légkondicionálót, mielőtt még szétolvadok a padlótokon? Ezek nem új csempék? Igen, kapcsoljátok be azt a dolgot. Túl sok ember van ebben a szobában.

– Mit kerestek itt? – a szemem nagyra tágul. Ez elmúlt évben Emilia, Melody és Rosie nagyszerű barátaim lettek. És bár Melody az idősebb farkas a falkában – az a személy, akitől tanácsot kérek, amikor Luna az őrületbe kerget és Theo hülyén viselkedik –, a LeBlanc nővérek a legjobb barátnőim, amit soha nem gondoltam volna.

– Adunk neked egy szabadnapot. Megérdemled – Emilia megbök a fenekével és játékosan rám kacsint. Nem vitatkozom, ámbár nem érzem úgy, mintha szünetet kéne tartanom. Imádom az életem. Minden reggel elviszem Theót és Lunát az iskolába, és megyek a strandra és tanítom az embereket, hogyan kell szörfözni. Délutánonként, mielőtt felveszem őket, együtt ebédelek a szexi barátommal, majd szexelünk, mielőtt felvesszük a gyerekeket. Aztán főz és megmasszírozza a lábamat vacsora után a Netflix előtt. Nem érdemlek meg egy vakációt. Az életem olyan, mint egy nyaralás.

– De én…

– Ne vitatkozz, Hullám – Trent megragadja a csuklómat, és izmos testéhez húz.

Még most is, miután egy éve már, hogy együtt élünk, egy kicsit elolvadok ettől a gesztustól. Mintha az óta a reggel óta a sikátorban semmi sem változott volna meg köztünk. Mintha én még mindig szerelmes-kiskutya lennék, rossz esetben viszonzatlan szeretettel.

Kivezet engem a konyhából, a serpenyő még mindig sistereg mögöttem, de már hallom, hogy Rosie lejjebb veszi a lángot és Emilia kinyit egy üveg bort.

– Mi folyik itt? – kérdezem Trenttől, miközben kimegyünk a tengerre és a sétányra néző teraszra.

– Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, elveszítem a golyóimat ebben a folyamatban – grimaszol.

Nevetek.

– Mit? Miért?

– Mert... – kinyitja az ajtót és a vörös fény beáramlik, és én a természet egyik legritkább szépségével állok szemben – a naplemente még soha nem nézett ki ilyen kibaszott elképesztően, és ha lehetne egy tökéletes pillanatunk, azt akarom, hogy ez legyen.

– Ezért kérted Rosie-t és Emiliát, hogy jöjjenek ide? – emelem meg az egyik szemöldökömet.

– Dehogyis – Trent felém fordul, végigsimít hüvelykujjával az arccsontom felett. A szeme világos, a lelke sötét, és minden más, amit megad nekem, tele van színekkel. – Idehívtam őket arra az esetre, ha azt mondod, igen.

– Igen?

– Igen, az én teljesen őrült ötletemre – féltérdre ereszkedik, szembe a naplementével, kerékpárosok, kocogók és párok haladnak el mellettünk, és előkotor valamit a zsebéből. Még mindig az edzőfelszerelését viseli, amiben Lunával és Trenttel a parkban tartózkodott, és ettől még szexisebben néz ki.

Ami az őrültséget illeti – azon a tényen kívül, hogy sosem beszélgettünk erről, még egyszer sem –, egyáltalán nem vagyok ideges. Csak izgatott. Már úgy érezzük magunkat, mint egy házaspár, és ezt a legpozitívabb értelemben mondom, ami lehetséges. Ő stabilitást és szeretetet ad nekem. Biztonságot és bizalmat.

Én vagyok az árapálya, és ő az én horgonyom. Vagy talán maga a föveny.

– Edie Van Der Zee, szeretném megmártóztatni a lábujjaimat az általad vetett hullámokban minden egyes nap a nyomorúságos életem hátralévő részében. Meg akarlak dugni – csak téged, senki mást –, amilyen gyakran csak lehetséges. Minden. Egyes. Napot. Veled akarok leélni. Kérkedni akarok az elcseszett dolgainkkal, hogy az emberek felvonják a szemöldöküket és azt gondolják, hogy egy perverz kéjenc vagyok, mivel leszarom őket, mert sohasem fognak rendelkezni azzal, ami nekünk van. Hozzám jössz feleségül? Nem kérek sokat. Sem gyerekekre, sem étkezésre vonatkozólag, és nem kell semmit sem tenni a házban. Nem kérek semmi mást, csak azt, amit önként hajlandó vagy adni nekem.

Luna mosolyogva leselkedik az ajtóból. Mosolyogva felé fordulok. Azt várom, hogy jelezzen nekem valamit. Valami olyasmit, mint „aú, undorító” vagy „Apa megint nagyon ostoba”. De nem.

Ehelyett felíveli az egyik szemöldökét, szétnyitja ajkait és hagyja, hogy a szavak kigördüljenek, megjutalmazva apját a legjobb ajándékkal, ami valaha is létezett.

– Mondj igent.

Amíg nem találkoztam Edie-vel, december volt számomra az év kedvenc hónapja. Nem a Karácsony miatt. Kibaszott Karácsony. A hideg miatt. Ez volt az egyetlen hónap, amikor úgy érződött, hogy Dél-Kalifornia nem fog lángokba borulni, amikor legközelebb valaki meggyújt egy gyufát. Évekkel ezelőtt, mikor a Fiscal Heights Holdings nyitott egy fiókirodát Chicagóban, függőként vágyakoztam a hideg után. Szerettem a telet. Szerettem. Múlt idő.

Manapság utálom a telet.

Még mindig élvezem az érzést, hogy a nap nem próbál kibaszottul megölni, de nem szeretem látni, ahogy Edie mezítláb fut keresztül a sétányon – egy szörfdeszka dugva a hóna alá –, flúgos gyerekként nevetve a kövér esőcseppek gyöngyei között. Néha utána futok, és lélegzetelállító csókok közepette leteperem a homokba, próbálva meggyőzni, hogy kurvára nyugodjon le és halassza el a reggeli szörfözését. Többnyire tudom, hogy hiábavaló erőfeszítés.

Az óceán az ő drogja.

Ő meg az enyém.

Hogy alkalmazkodjak ehhez a szarsághoz, átrendezem a teendőimet. És az a vicces az egészben, hogy mindig azt hittem, egyedül halok meg, és erre hirtelen itt vannak ezek az emberek körülöttem. Theo és az ő fura Tom Brady iránti rajongása, Luna és az ő zajos, többnyire sokatmondó csendje, és az én leendő feleségem.

Az első dolog, amit Jordan Van Der Zee börtönbe juttatása után tettem – egy fehérgalléros gazfickó, aki egy csomó láthatási jogot és különféle kiváltságokat kapott, de senki sem akarja látni őt. Sem az exfelesége, sem a gyermekei, és minden bizonnyal Val sem, aki Isten tudja, hol van –, az volt, hogy megvásároltam a Tobago Beach-i szörf klubot. Azt akartam, hogy Edie rugalmas munkaidőben dolgozzon, és most már ő a saját maga főnöke. A második dolog a három barátom és a partnereim összehívása volt, és elmondani nekik, hogy drasztikusan csökkenteni fogom a munkaidőmet.

– Most már van egy családom. Egy bazi nagy, csodálatos család, rengeteg igénnyel és zsúfolt időbeosztással – magyaráztam meg. Dean elmosolyodott.

Vicious azt mondta: – Még egy, aki igába hajtotta a fejét.

Jaime bólintott. – Melletted állunk.

És ez így van. Ők is mindig számíthatnak rám. Olyannyira, hogy még csak meg sem döbbentek, amikor elmondtam nekik, hogy feleségül kértem a tizenkilenc éves barátnőmet. Ez képtelenség. Azt hiszed, én nem vagyok kibaszottul tisztában ezzel? Gondold át még egyszer. Várnunk kell addig, amíg be nem tölti a húszat.

Titokban kell tartanunk.

Nem hozhatjuk nyilvánosságra. Nem hívhatjuk fel magunkra a figyelmet. Nem jelenthetjük be.

És nem is tesszük. Kibaszott. Óvatosság.

– Mr. Rexroth, az ön... ... Edie van itt, hogy meglátogassa – tájékoztat Rina az intercomon keresztül.

Eljátszom a gondolattal, hogy kijavítsam őt – Edie valójában a menyasszonyom. Nem sokkal azután, hogy kimondta az igent, a legszebb naplemente előtt, amit valaha láthattunk Dél-Kaliforniában, egy taxi kivitt minket a repülőtérre, egy Hawaii hétvégére. Sokat szörfözött. Sokat keféltünk. Az eljegyzési gyűrű túl súlyos volt számára ahhoz, hogy kiverje nekem. Amíg élsz, tanulsz. Most a széfben porosodik a hálószobánkban.

Lenyomom a vörös gombot a kapcsolótáblán, miközben lesimítom a nyakkendőmet.

– Küldje be.

Besétál, szemérmetlenül fiatal testét egy babakék színű rövid overall és egy sárga ujjatlan felső fedi. Dr. Martens és egy okostojás önelégült mosoly. Nem visel eljegyzési gyűrűt az ujján, és ez nem teszi kevésbé az enyémmé. Mellesleg túl természetes ehhez a kőhöz. Kagylókból készült nyaklánc lóg a nyakában, egy új – ugyanolyan, mint a másik kettő, amiket Luna és Theo számára készített.

– Csak beugrottam köszönni – egy Panda Express táskát tartva felhúzza a szemöldökét.

Hátradőlök a székemben, és keresztbe teszem a lábamat az asztal tetején.

– Azt hiszem, azért jöttél ide, hogy megdugjalak, mivel nem tudtam hazamenni ma délután.

– Ó, és azért is – von vállat nevetve. Ledobja az olajos ételt az asztalomra. Teljesen figyelmen kívül hagyom.

– Kajával próbálsz engem megvesztegetni?

– Valójában – mondja, és átsétál az asztalomon, leparkolva fenekét az álló farkamon – mivel mindig merevedésem van, amikor körülöttem van –, karjait körülfonva a nyakamon. – Arra gondoltam, hogy megnézhetnéd ezt az esküvői katalógust velem. Annyira fura megtervezni egy esküvőt. Nem is tudom, hol kezdjem. Millie és Rosie kivételével az összes barátom férfi és tinédzser.

– Ne emlékeztess rá – nyögöm. Békét kötöttem Bane-nel, de ez nem jelenti azt, hogy ne tartanám rajta az egyik szememet a gazemberen. A derekára helyezem a kezemet, és magamhoz húzom őt egy piszkos, tüzes csókra, mely hamarosan irodai szexbe fog átcsapni, s ezt mindketten tudjuk. – Segítek, de amikor feleségül kértelek, nem úgy értettem, hogy ebben a hónapban. Vagy az idén. Csak nyilvánvalóvá akarom tenni, hogy a világ tudja és lássa – kibaszottul összeházasodunk. Ilyen egyszerű.

– Igen, de én minél hamarabb feleségül akarok menni hozzád.

– Miért? Harmincnégy év valójában nem olyan öreg még, Hullámka. Nem fogok egy-két éven belül meghalni.

A mellkasomra csap, és felnevet.

– Én csak úgy értem, Mrs. Rexroth akarok lenni. Azt szeretném, ha Theodore Rexroth lenne. Kész vagyok megváltoztatni a vezetéknevünket valami másra, amire mindketten büszkék lehetünk.

Régebben szerettem a Decembert, de most a Szeptembert szeretem.

Mert Szeptember az a hónap, amikor egy csikóhal megcsókol egy dagályt, gyönyörű kibaszott hullámot teremtve, és a menyasszonyom a kezemet a hasára fekteti. – Azt hiszem, készen állok egy dinasztia alapítására.

– Azt hiszem, őrült vagy – válaszolom, de nem igazán komolyan. Mindent megkaphat. És ő tudja ezt.

– Miért nem mindkettőt?

Ez itt a lényeg. Ez az a dolog, amit már régóta kerestem. Ezekben a szemekben. Ezekben az ajkakban. A történetünk nem tökéletes. A lányom még mindig nem beszél. Én még mindig A Néma vagyok. Theo nem gyógyult meg, és Edie is még egy kibaszott seggfej sarja.

De a tökéletlenség az, ahol virágzunk. A társadalom sötét sikátoraiban, ahol mi először találkoztunk. A kezeim közé veszem az arcát és ismét megcsókolom, míg fogaink össze nem koccannak. Tökéletlen.

– Hajolj át az asztalon és harapj az alkarodba értem, Edie.

És megteszi. – Szeretem, ha bántasz.

– Akkor is szeretlek, amikor azt teszem, és akkor is, amikor nem – válaszolom megsimogatva a fenekét az overáll anyagán keresztül.

– Erős szavak, Mr. Rexroth.

– Nos, leendő Mrs. Rexroth, ha erős akarsz lenni – légy az.