23 - 24. fejezet

Fordította: Freya

Rosie-t szerettem a legjobban.

Mind aranyosak voltak, de Rosie fogott meg igazán. Egy pólót viselt, amire az volt írva, hogy a „Kőkor császárnői” és egy szakadt farmert, a fiát, Lev-et a karjában ringatta és felém biccentett.

– Igen. Ez úgy hangzik, mint a mi Dariánk.

– Nem akarok gonosznak hangzani, de az a gyerek kegyetlen. Nem tudom, hol találhatnék ugyanolyan csikóhalat Lunának – leszedtem egy szem szőlőt az asztal közepén lévő gyümölcsöstálból. Rosie mély levegőt vett, tüdeje küszködött, mintha eltorlaszolták volna az útvonalát. Miután Vicious rajtakapott minket Trenttel a fia szobájában enyelegni, megkért minket, hogy próbáljunk meg nem egymásnak esni a birtokán. Trent nem adta fel harc nélkül, mindent elmondott Viciousnak egyetlen pillantásával, amivel ölni lehetett. Együtt sétáltunk ki a szobából. Egy másodpercig úgy tűnt, a kezeink összeérnek. De nem tették.

A csók utáni zümmögés még mindig fogva tartotta a testem minden porcikáját. Éreztem a felduzzadt, sajgó ajkaimon. Lüktetett, zümmögött, életre kelt. Mint egy különálló lény a testemtől.

Rosie áthajolt hozzám az asztalon, mikor kiszúrta a felém sétáló Emiliát és Melodyt néhány borosüveggel. Tudtam, hogy engem nem kínálnak meg egy pohárral és ez emlékeztetett rá, hogy mennyivel alsóbbrendű vagyok ezektől az emberektől, már csak a korom miatt.

– Mi folyik közted és Trent közt? Mindig rejtélyesnek és csendesnek tűnt számomra, de egy kicsit veszélyesnek is – Rosie emelgette a szemöldökét.

– Emilia jól ismeri őt? – kérdeztem, részben, hogy kikerüljem a kérdést, részben, mert kíváncsi voltam és többet akartam megtudni róla. Rosie megrázta a fejét, egy pillantást vetve rám, ami azt üzente, hogy még nem másztam ki a bajból.

– Kétlem, hogy bárki jól ismerné őt, beleértve a legjobb barátait.

– Kit ismernek? – Emilia leült mellém, megszorította a vállam és rám mosolygott. – Köszi, hogy csatlakoztál ma hozzánk Edie. Luna tényleg nagyon kedvel és örülök, hogy ragyogni látom.

Istenem, tökéletes volt, még a baba kék Aliz csodaország-os ruhájában és sárga kardigánjában is. Nem csoda, hogy Vicious annyira bele volt habarodva.

– Trentről beszélgettünk. Meglepő, igaz? – Rosie megcsókolta a fia szőke fejét, erre ő azonnal felébredt és a mellei után kutatott.

– Apja fia – Rosie forgatta a szemeit és elővette az egyik mellét, úgy, hogy a pólójának egy részét felemelte. Elnéztem a másik irányba – tudván, hogy teljesen normál dolog volt, egy anya eteti gyermekét, ahogy az természetes – de mégis hülye, éretlen tininek éreztem magam.

– Mi van Trenttel? – szólt közbe Mel, miközben leült az asztalhoz hozzánk. Luna a kert másik oldalán volt vele és ez olyan volt, mint a külváros válasza a Szex és New Yorkra. Mel kibontott egy üveg bort és töltött két pohárral, egyet magának, egyet Millie-nek.

– Te lotyó, még szoptatsz – Rosie megrökönyödött és mikor Milli felemelte az egyik szemöldökét, hozzátette: – Mi van? Lev még egy szót sem ért. Megszabadulok a rossz számtól, mire egy éves lesz.

– Mintha képes lennél rá – Mel a szemeit forgatta és nagyot kortyolt a borból. Neki is ott volt a kis Bailey, aki még fiatalabb volt, mint Lev. – Lefejem és kidobom. Bailey a legtöbbször amúgy is tápszerezik. A nővér azt mondta, nem tudja, hogyan nyeljen rendesen, ami furcsa, mert figyelembe véve az apját, neki nincs ezzel problémája.

– Köszönjük, őnagysága – mosolygott önelégülten Rosie.

– Szóval, mi van Trenttel? – ismételte meg Mel. – Megpróbáltam összehozni egy barátommal. Reménytelen. Direkt elrontotta a randit.

Izgalom. Pillangók. Majdnem becsúszott mosoly. Tudtam.

– Nem akart arra a randira elmenni – mondta Emilia a védelmében. – Azt hiszem Val miatt. Sosem volt előtte semmilyen kapcsolata és azt hiszem, hogy amiatt, ami köztük történt, feladta az ötletet. Ami azért szomorú.

Mel felhúzta a szemöldökét, újra töltötte a borát és vállat vont. – Bármikor visszajöhetett volna.

– Nehéz döntés – horkantott Rosie.

– Remélem, visszajön. Lunának szüksége van anyára – suttogta Emilia.

– Ha megteszi, fogadok, sosem hagyja elmenni. Tisztességesen lehetőséget kellett volna adjon neki, mikor elmondta, hogy terhes. Jamie azt mondja, még mindig magát hibáztatja miatta. Mindig is nagyon jó apa volt, Trent nem adott esélyt Valnak, hogy több is legyen, mint Luna anyja. Nem azt mondom, hogy megértem őt, vagy egyetértek azzal, amit tett, de ha vissza is jön, talán megpróbálja rendbe hozni vele – magyarázta Melody gyakorlatias megközelítéssel.

– Nem – mondta Rosie szemrebbenés nélkül, közben megigazítva Lev fejét a karján, aki éhesen szopta a mellét.

– Támogatlak nővérem – Emilia ivott egy kortyot a borából. – Trent jogosan dühös.

– És megbántott – adta hozzá Rosie.

– Még több ok, hogy várjunk a nőre, aki megrázta a világát, hogy visszajöjjön, és vele együtt szedje össze a darabjait – Mel töltött magának egy harmadik pohár bort.

Próbáltam bemagyarázni magamnak, hogy csak részeg és nincs igaza. De mélyen bennem, megérintette a legnagyobb félelmeim. A tanára volt középiskolában. Ismerte őt. Talán mindenkinél jobban az asztal körül, magamat is beleértve.

Az idő hátralevő részében azt kívántam, bárcsak Theoval lehetnék valahol messze, ahol a fiúk sosem okoznak gondot. Az ajkaim még mindig égtek a Trenttel közös csókunktól, ezért kivettem egy jégkockát a szűz limonádémból és hozzányomtam, próbáltam tisztán gondolkodni.

Trent Rexroth nem volt összetörve. Ő volt az, aki összetörhet engem, ha nem vagyok óvatos.

Az embereknek néha érzékük van a színjátszáshoz. Ezért nem hittem benne, ha valaki azt mondta, hogy tudja, valami rossz fog történni még mielőtt megtörténik. Abban a pillanatban megálltam, ahogy beléptem a házba szombat este, mert egy rossz érzés a csontjaimba férkőzött. Szerencsétlenségemre, ahogy kiderült jó volt a szimatom. Gyenge, drága pia, áporodott cigaretta és Chanel No. 5. szagát éreztem.

Úgy néztem a padlót, mintha a halálsoron lépkedtem volna. Minden lépés a konyha felé félelemmel töltött el és nem értettem miért. Minden ugyanúgy nézett ki. A falak még mindig ugyanolyan árnyalatú világosszürke színűek, a francia bútorok tiszták és nehezek, a krémszínű selyem fotelek 100 százalékig egyben és a falon lévő festmények még mindig többet értek, mint amennyiről bárki álmodhatott, hogy a bankszámláján van. Bugyogó hang hallatszott a konyhából és ideges lettem.

Semmiség. Nem hallottál semmit. Menj tovább.

Egy másik lépés, aztán még egy. Gyáva akartam lenni. A szobámba akartam menni és nem foglalkozni vele. Még egyszer nem. Nem történhetett meg újra. Mennyire rossz volt, hogy azt feltételeztem, az anyám élete veszélyben van és minden, amit akartam az volt, hogy a párnába fúrhassam az arcom és visszajátszhassam az utolsó napot, különösen azt a részt, amikor Trent megszegte a szabályait és úgy szopogatta az ajkaim, mintha a legfinomabb dolog lenne az étlapon?  Tudtam a választ erre az egyre. Nagyon rossz volt. Megbocsáthatatlan valójában.

– Khhstttt, ehhss, pppfff…. – folytatódott a gurgulázás. Nem egy fúró volt. Nem a beteg képzeletem. Ledobtam a hátizsákom és a konyhába rohantam. A hajam az arcomba csapott, mintha megvédene, elfújná, kifulladva kántáltam. Nem, nem, nem.

Az anyám a padlón feküdt – miért kell mindig a konyhában megtennie? Miért nem a fürdőszobájában? Miért volt szüksége mindig közönségre? – habzott a szája. Az asztalon tucatnyi üres tablettás doboz volt, szivárványszínűen elszóródva, szomorúan, mint a pitypang pelyhei. Egy rakás válási papír feküdt az asztal tetején, apám aláírásával.

– Basszus – szívtam be a levegőt, odarohanva hozzá.

Jézus Krisztus, itt volt. Elmondta neki.

Az oldalára gurítottam és megfogtam az arcát, belenézve a kifejezéstelen szemeibe.

– Mennyit vettél be?

Megrázta a fejét, nem válaszolt. Majdnem biztos voltam benne, hogy a csekély válaszának oka az volt, hogy félig már eltávozott. Kihúztam a telefonom a hátsó zsebemből, a kezem reszketett.

Elfeledkeztem az édes kislányról, aki a szívét adta nekem és az apáról, aki rejtett csókokkal jutalmazott. Elfeledkeztem a Rosie-val és Emiliával közös nevetésről és a mogorván néző, ittas, de ártalmatlan Merlől. Ez itt volt az igazi életem és nem engedhettem meg magamnak, hogy akár egy percre is megfeledkezzek róla.

Az anyám előredőlt, öklendezve. Az egyetlen dolog, ami kijött a száján, még több hab volt.

– Hányd ki, hányd ki, hányd ki – ismételtem morogva.

 Legutóbb lenyúltam egy ujjal a torkán, mikor még csak 12 éves voltam. Nagyon reméltem, hogy az az incidens, csak egyszeri alkalom volt. Az anyám szemei forogtak az szemgödrükben. Megint utáltam a világot. A térdeire nyomtam anyámat, a telefonom a fülem és a vállam közé szorítva és lenyomtam az ujjam a torkán, de semmi nem jött ki.

– Milyen régen? – kérdeztem, de hiába. Nem tudott válaszolni. Nem is igazán volt magánál. Nem úgy, mint legutóbb. Jézusom, anya.

– Kérlek, anya, kérlek. Csak hányd ki. Kérlek – nem tudom mi reszketett jobban, a kezem vagy a hangom. Mindkettő irányíthatatlan volt és éreztem, hogy én is átbillenek. Át az irányítás alól, ami felett tartottam magam.

Nem szeretett engem? Nem érdekelte?

Toltam és taszigáltam, de csak reszketett, mint a falevél, valami rohamon ment át. Végre a hívást fogadták.

– 911, mi a vészhelyzet?

Könnyekben törtem ki, megadva neki a címünket. A telefonközpontos felvette az adatainkat és segítséget küldött. Még a kiborító 911 operátor is alig várta, hogy megszabaduljon tőle.

Fordította: Freya

Az anyám megpróbálta megölni magát.

Ezek a szavak kísértettek, miközben végigszáguldottam Todos Santos utcáin a St. John kórház felé. Nem voltam idióta. Pontosan tudtam, hogy mit csinálok azzal, hogy hozzá sietek. Az apja valószínűleg ott volt – jobban teszi, ha ott van –, gondoltam mérgesen. Én voltam az első személy, akit felhívott és nem készültem korlátozni a tartózkodási időmet. Abban a percben, hogy befutott a hívása, kitettem Lunát Camilánál – nem akartam, hogy ott legyenek a lakásban, ha Edie ott akart volna összeomlani –, és azt mondtam neki, hogy kell néhány óra, hogy rendbe tegyek néhány személyes dolgot és majd tudatom, hogy mikor érek vissza.

Szegény Edie. Szegény, szegény Edie.

Miközben a gyerekem anyja mindenáron el akarta kerülni a felelősséget, Edie megpróbált mindenkiről gondoskodni a világában, miközben a fiatalsága az ujjai közt folyt szét. Utáltam magam, amiért a legrosszabbat felételeztem róla. Hogy ő egy elkényeztetett seggű gyerek, aki megpróbált pénzt lopni szórakozásból, hogy picsaként viselkedjen. Egy nagyon beteg édesanyával küszködött és nyilvánvalóan megzsarolta az apja is.

Gyorsan leparkoltam és Edie-t hívtam. A harmadik csengésre felvette, közben a szívem majdnem felrobbant a mellkasomban. Ironikus volt, hogy a gyengeségéből táplálkoztam, amikor először találkoztunk és most mennyire elszántan akartam, hogy az erejébe kapaszkodjon, hogy ezt túlélje.

– Negyedik emelet, a 412-es szoba előtt leszek – suttogta, mintha senkit sem akart volna megzavarni. A hozzá tartó út volt az eddigi leghosszabb utam. A halványkék falak és a fáradt, megnyugtató szemei a kórházi személyzetnek követtek, elárasztva az emlékekkel, amiket el akartam felejteni.

„A lábad eltört. Az ösztöndíjad, nos, nem fog megvalósulni, Trent.” „Gratulálok. Kislány. Az édesanya hamarosan aláírja a születési anyakönyvi kivonatot. Reméli, hogy az ön nevét adja a gyermeknek, he?” „Rendben van. Nincs semmi baj a hangjával. Ő csak… nos, mindenesetre megvan a névjegye egy jó gyermekpszichológusnak.”

Megálltam a 412-es ajtó előtt, hozzányomtam a tenyerem a hűvös fához és becsuktam a szemem. Ezen a szinten nem igazán foglalkoztam Jordannel. Ha ott volt, kérdezősködik, mi a francért hívott fel Edie, őszinte lennék. Háromszor kopogtam az ajtón, amilyen gyengéden csak tudtam, megfordultam és a folyóson lépkedtem.

Tíz másodperccel később, Edie kijött. Még mindig ugyanazt a virágos, Sunchaser toppot és rövid burgundi rövidnadrágot viselte, ami miatt az összes férfi a partin utána nyáladzott. Csakhogy ő már nem Edie-nek nézett ki. Vagy tíz évvel idősebbnek tűnt. Ironikusan olyannak, akivel annyira nem félnék lefeküdni.

– Szia – gyengéd volt a hangom és nem tudtam biztosra, hogy mit tegyek a kezeimmel, az arcommal, a lényemmel, ezért egy ügyetlen ölelésbe vontam, amit ő szerencsére viszonzott.

Ott álltunk laza ölelésben az anyja kórházi szobája előtt. A sima ajtót bámultam, ő valószínűleg valami gazdag seggfej által adományozott banális festményt nézett mögöttem. A vállai törékenyek, akár csak az elméje, ebben biztos voltam. Az idő ugyanúgy állt, ahogy mi egy darabig, mielőtt elhúzódott tőlem és lenézett.

– Jól van? – kérdeztem. Valóban olyan rossz volt, hogy egyáltalán nem érdekelt? Az egyetlen személy, aki érdekelt abban a pillanatban, az Edie volt és nem voltam benne egészen biztos, hogy az édesanyja felépülése jó vagy rossz a számára. Edie kifújt egy adag hajat az arcából, a szeme a legüresebb folyosót figyelte mögöttünk. Egy nővér dőlt lustán az ovális recepciós asztalnak. Telefonok csörögtek. Egy orvos irkált valamit a táblára.

Edie várt valakire. Leginkább a kibaszott apjára.

– Nem tudom. Most stabil, de… – fáradtan megdörgölte az arcát, megrázta a fejét. El akartam szívni a fájdalmát és a magamévá tenni. – De kómában van, Trent. A létfontosságú szervei működnek, de nincs eszméleténél.

Az álla reszketett és könny csillogott a szemeiben. – Nem tudom, mit tegyek. Nem tudom, el kellene-e mondanom neki…

– Még nem mondtad el apádnak? – kérdeztem, megadva magam a késztetésnek, hogy megérintsem. Megsimogattam a karját és biztattam a testét, hogy rám támaszkodjon. Megrázta a fejét, újabb pillantást vetve a folyosóra. Edie szipogott.

– Beszéljünk valahol máshol. Hosszú éjszakának nézek elébe és fel kell töltenem magam. 

– Kávé? – kérdeztem.

– Kókusz víz – majdnem mosolygott.

Az emeleten levő büfébe mentünk. Szereztem neki kókusz vizet, magamnak egy kis kávét. Egy ablak előtt ültünk, ami a mi kis bűnös városunkra nézett. Edie egy szívószállal kevergette az italát, bele bámulva.

– Elmondtam apámnak, de szükségtelen volt. Minden az ő hibája. Mikor a grillpartin voltunk, hazaérkezett minden figyelmeztetés nélkül és úgy döntött rázúdítja, hogy válni akar. Anya… nem ez az első eset, hogy megpróbálta megölni magát. Mindenesetre, az apám, nos, írtam neki. Még nem válaszolt, de nem tartom vissza a lélegzetem. Én voltam az egyetlen, aki ott ültem mellette 8 éve, mikor először próbálta felvágni az ereit és nem várok változást, most hogy valóban elhagyta őt.

Kibaszott Van Der Zee. Ez annyira rá vallott. Elhagyni a nőt, aki nyilvánvalóan beteg, a saját lányát, akinek segítségre volt szüksége, hogy összeszedje a darabokat. Nyeltem egyet, az ádámcsutkám mozgott és az ujjaimat a térdemre ragasztottam.

– Sajnálom.

– Minden rendben – grimaszolt az orrával. – Igazán. Még csak csalódott sem vagyok ezen a ponton. Benne legalábbis. De nagyon kedves lett volna tőle, ha megejtene egy telefont, mielőtt ezzel próbálkozik. Az anyám nem rossz ember. Csak zavart. De nekem még szükségem van rá. Mindenkinek szüksége van egy anyára.

Az arcom gyötrődésbe torzult, mert beszívta az alsó ajkát és a tenyerével a homlokára csapott.

– Istenem, de hülye dolgot mondtam. Bocsánat.

– Semmi szükség rá. Igazad van. Mindenkinek szüksége van egy anyára. Még a lányomnak is. Talán leginkább neki – de nem Lunáról akartam beszélni. Egy hirtelen jövő késztetés futott rajtam végig, hogy megérintsem Edie-t, a kezem a combomról a térdére csúsztattam, gyengéden megszorítva. Nem elcsábítani, hanem vigasztalni.

– Mikor azt mondtad, hogy nem tudod, elmondd-e neki vagy sem… nem Jordanre gondoltál, Edie.

Óvatosan megfordította a tenyerem és összefűzte az ujjainkat. Mindketten a kezeinket néztük, mintha varázslat volna. Az én mokka kezeim az ő kis hófehér kezei körül. Ahogy a fény is kezdett elfogyni odakint, úgy fogyott el az én akaratom is, hogy alkalmi kapcsolatként tekintsek erre. Nem volt alkalmi. Sosem volt alkalmi. Egy kibaszott szerencsétlenség volt és be kellett fejezzem, mielőtt engem fejez be, de hogy tehetném, ha az anyja kómában van és fogta a kezem, mintha a barátja lennék, a fiúja, a szeretője. Felpillantottam és már nem sírt. Az arcán utálat ékeskedett, az állkapcsát összeszorította.

– Theo – mondta.

– Theo? – ismételtem. Volt egy olyan érzésem, hogy valahol már hallottam ezt a nevet, de nem voltam biztos benne, hogy mikor és hol. Nyilvánvalóan több tonna Theo létezett. De volt egy erős érzés bennem, ami azt állította, hogy ezt a Theot, akiről beszél, ismerem. Vagy legalábbis ismertem.

– Igen. A testvérem. Akkor született, mikor 6 éves voltam. Most 12 éves. De volt néhány komplikáció a születésekor. Anyánál kétszer indították meg a szülést. A köldökzsinór a nyaka köré tekeredett, de már túlságosan előrejárt és nem tudtak császármetszést végezni. Túl sokáig nem jutott oxigénhez.

Megköszörülte a torkát, felnézett és összehúzta a szemöldökét felidézve.

– Emlékszem, megkérdeztem anyát, miért néz ki olyan viccesen, még mielőtt rájöttünk volna a problémáira. Apám kiakadt. Magas rangú tisztviselő volt a díszes cégénél és keményen dolgozott az arculatán. Nem akarta, hogy megrontsa a drága karrierjét és a tökéletes családját. Kapott egy ajánlatot, hogy nyisson egy üzletágat Hollandiában és elvállalta, de leginkább azért, hogy elrejtse Theot. Autizmusa van, epilepsziája és szélütése. Ő más. Nagyon más – kuncogott, de gyengédek voltak a szemei. Mintha az, hogy róla beszél, megnyugtatja.

– De nagyon okos is. És kedves. És olyan nagyon bátor. Türelmes és elfogadó és mindig mosolyog rám, amikor meglátogatom, mintha a legjobb dolog lennék a világon. Sosem panaszkodik rá, hogy a szüleim nem látogatják meg. Nem sír azért, mert ilyen lapokat osztott neki az élet, ez az élet. Drukkolok neki. Mindig drukkolok neki.

A kezemet izzadtnak éreztem az övében, de nem akartam elhúzni. Többet akartam tudni.

– És hol van Theo most?

– Egy speciális otthonban San Diegóban. Igazából egy csodálatos létesítmény, de sokba kerül. Az apám valahova a keleti partra akarta küldeni, hogy ne is kelljen a közelségével foglalkoznia. A dolgozók igazán bátorítják a családtagokat, hogy rendszeresen látogassanak és részt vegyenek az életükben, és Jordan ezt nem szereti. Anya minden karácsonykor elmegy és visz ajándékot. De azért, hogy ott maradhasson, apám és én megegyeztünk, hogy a felét én állom a havi díjnak. Máskülönben elviszi tőlem.

Fészkelődtem.

– Biztos egy vagyon.

– 12.000 dollár – bólogattam.

– Miért? Elég pénze van, hogy háborút indítson Kanadával. És nyerjen, feltehetőleg.

– Hogy lásson engem teperni. Hogy lásson elbukni. Nevezd meg. Amióta Jordan rájött, hogy nem mondok le a testvéremről és továbbra is hetente mentem meglátogatni és a családunk részévé tettem, keserű velem szemben. Nem látja, hogy miért akarok annyira itt maradni és nem egy jó egyetemre menni.

– És édesanyád?

– Túl gyenge, hogy kezelje Jordant, túl törékeny, hogy Theoval és a szükségeivel foglalkozzon. Legelőször, mikor megpróbált véget vetni az életének… – Edie hezitált, a könyökét a tértére támasztotta és a kezeibe temette az arcát. – Pont az után történt, hogy apám ebbe az intézménybe vitette őt. Közel akarta őt. Gondoskodni akart róla. De ez nagy nyomást helyezett rá. Jó anya akart lenni, de nem tudott.

Röviden elgondolkodtam rajta, vajon ez volt az eset Vallel is. Vajon jobb akart lenni Lunáért, de nem tudott, ezért úgy döntött, hogy meglép helyette. A számhoz emeltem a kezeinket, gyengéd csókot nyomva a bőrére. Behunyta a szemeit és megadta magát a pillanatnak.

Én megtörtem, ő pedig meg fog törni és ez jobban fájt.

– Szóval ezért nyomozol utánam? Apád azzal fenyeget, hogy elküldi Theot?

Edie bólintott, visszahúzta a kezét. A könnyek újra előtörtek. És ő újra nem hagyta, hogy potyogjanak. Csodáltam érte.

– Azt mondta, ha nem szerzem meg a pendrive-odat, Theot New Yorkba küldi.

– Odaadhatom anélkül az információ nélkül, amit keres – ajánlottam fel gondolkodás nélkül. Mi a fenéért érdekelne, hogy Jordan kezébe kerül egy adag szerződés és ügyféllista, amihez amúgy is van hozzáférése? Ez nem okozott számomra problémát. És a meghajtón leginkább azok vannak csak. Egy adag baromság, amit megtalálsz a cégnyilvántartásban, ha teljes keresést végzel az adatbázisban. Csak egy fájl volt, ami néhány másik fájlhoz vezetett, azokkal az információkkal, amiket akart…

– Tudja, Trent. Bármit is tervezel, nem hülye. Már rég kiderítette, hogy bármid is van ellene, az a meghajtódon van, és azt reméli ott is lesz.

Jó érv. Bárcsak azt tudnám, hogy és mint jött rá. Felálltam és előtte kezdtem el járkálni.

– Az a helyzet… hogy csak szombatonként engedik, hogy lássam Theot. Ezért szentek nekem a szombatok. Ha holnap megpróbálnék odamenni, nem engednének be. Azt hiszem, apám megveszteget ott valakit.

– Ezért utálod a gazdag embereket annyira – megdörgöltem a tarkóm, a földet bámulva, ahogy járkáltam. Egyszerű volt, ha belegondoltál. Az apja a karrierjét választotta a családja helyett és ezért ő utálta az apját és a pénzt is – a két dolgot, ami tönkretette az életét.

– Igen – tette a kezét a combjára és leszegte a fejét. – A pénz ráveszi az embereket arra, hogy hülye dolgokat csináljanak. Felemészti az erkölcsöd és elveszted a nézetet a fölött, hogy mi fontos.

– Nem mindig – vitatkoztam. Nem így éreztem. Talán mert nem pénzes családból jöttem, tudtam, hogy túléled, túlélheted nélküle. De szerettem az életemet gazdag emberként. Csak nem annyira, hogy feladjam azokat a dolgokat, amik életben tartottak. A lányom, a szüleim, a barátaim. Minden pénzem odaadnám, feladnám egy szívdobbanás alatt, ha Luna hangját visszakaphatnám.

Felnézett és egy fáradt mosolyt villantott.

– Jó ember vagy, Trent.

Nem voltam meggyőződve erről, de a szándék, hogy jó legyek, még ha csak érte is, erősen vonzott.

Még fél órát lógtunk ott, aztán kimentem és szereztem magunknak pár szendvicset egy közelben levő helyről. A dohos, nedves padon ültünk a kórház előtt, mielőtt visszamentünk a negyedik emelet recepciójára. Edie a topjának a gallérját rágcsálta, mint egy gyerek, miközben kinézett az ablakon. Már kétszer próbálta hívni az apját, mióta ideértem. Egyszer sem vette fel a telefont.

– Talán menned kéne. Nagyon későre jár és Luna aggódni fog. És amúgy tűnik úgy, hogy egyhamar szabadulok innen, szóval…

– Maradok – mostam el az aggodalmát. Nem azért, mert emberséges dolog volt – mert a francba az emberséggel –, hanem mert egyedül volt itt és én önzően magam mellett akartam tudni. Mindegy hogyan. Akár így.

 – Igazán nem kell – elengedte a nedves gallérját és az ajkát harapdálta.

Találkozott a tekintetünk.

 – Tudom.

Edie a fejét a vállamon pihentette és sírt, én pedig hagytam. Még mikor elaludt rajtam sem tudtam mozdulni, vártam, amíg a halk hortyogása a fülembe mászott.

Aztán csendben bevittem az édesanyja kórtermébe, lefektettem a kanapéra az ágy mellett. A lámpa még égett. Mind túl kimerültek voltak, hogy érdekelje őket. A tekintetem köztük járt, és annyira hasonlítottak egymásra, mégis annyira mások.

Azon az éjszakán néztem Edie-t, talán túl sokáig is.

Azon az éjszakán megváltoztam.

Azon az éjszakán nem vettem el semmit Edie Van Der Zeetől. Évek óta először, most én adtam. A legrosszabb benne? Sosem fogom visszanyerni.

Az övé volt.

Örökre.