10 - 11. fejezet

Fordította: Suzy

– Tudod jól, mennyire akarlak látni, de nem szombaton. Bárcsak hagynád, hogy elmenjek hozzád! Az anyád nem lehet olyan rossz és nekem hiány…zunk – mondtam Bane-nek a telefonba munka közben.

Ő volt az egyetlen ember, aki meghallgatott. Az egyetlen, aki törődött velem. Anya túlságosan is szét volt csúszva ahhoz, hogy mást is csináljon, mint feküdjön az ágyban tévét nézve.

– Csak mondd azt, hogy hiányzik a farkam és el van intézve. Áll a randi.

Hallottam a hullámok csapódását a parton Bane mögött. Megint a szörfklubban tanított. Féltékenység bizsergett a tarkómon.

– Nem így értettem – a szemeimet forgattam. – Hanem barátként.

– Ja. Mindegy. Itt vagyok, ha kellenék. Légy erős Eszelős Apucival szemben!

Az apám csupa mosollyal tért vissza Svájcból, ami azt jelentette, hogy ez a különleges szerető tartós volt. Még csak nem is bosszantotta a tény, hogy az iPad, amit elloptam Trent-től, egyik fiókjához sem kapcsolódott és teljesen haszontalan volt. Csak adott egy új megbízást, parancsokat osztogatva, miközben egyetlen átkozott percet sem vesztegetett arra, hogy megkérdezze, milyen volt a találkozóm Theo-val szombaton. Vagy, hogy hogy van anya. Vagy, hogy elvittem-e az orvoshoz, mert a gyógyszerei megint összezavarták.

Bane gúnyolódott.

– Kibaszott Jordan. Csak folytasd ezt, Edie, hogy megpróbálod az egész univerzumot a vállaidon cipelni és elszaladni vele a legközelebbi biztonságos mennyországba. De nem tudod. Túl nehéz. Össze fogsz omlani. Próbáltad már, hogy mi lesz, ha abbahagyod?

– Nem – fáradtan megdörzsöltem az arcom. – Sosem hagyom abba.

– Hát, akkor sosem leszel szabad. Sem az idén, sem jövőre, kurvára sosem.

Az igazság érzékeny helyen ütött meg, a gyomrom és a szívem között. Bane-nek igaza volt. Reménytelen volt a helyzetem.

Az előző éjjel a párnámba zokogtam, amíg az arcom lenyomatot nem hagyott rajta. Nem fogok hazudni – jólesett. Próbáltam magam arra emlékeztetni, hogy az összeomlás szükséges ahhoz, hogy újjáépítsd magad. Az egyetlen probléma az, hogy ötletem se volt, hogyan kezdjek neki, és hogy keveredjek ki ebből a zűrzavarból.

– Később beszélünk, Gidget.

– Oké.

Ő tette le elsőnek. Bane-nek nem kellett látnia a könnyeimet, hogy tudja, belegabalyodtam a szenvedés fojtogató zsinórjaiba, de nem azért hívott, hogy szexeljünk. Kellett volna. Le kellett volna vele feküdnöm, csak azért, hogy feldühítsem Rexroth-ot, még ha csak az elborult elmémben is.

És most itt vagyok az irodában, a tizenötödik emeleten, este nyolc órakor, hogy olyat tegyek, amit mindig áthághatatlan korlátnak tartottam.

Birtokháborítást és rablást. Ha valaha elkapnak, az börtönt jelent számomra.

Már régen elment mindenki. Hétfő volt, az egyike azon nyári estéknek, amikor az egész világ boldogságba borult, vakációzott vagy leitta magát a strandon. Élveztem a csendet és a tényt, hogy másnap kedd és a kedd azt jelenti, hogy együtt időzhetek az én drága Camilámmal és Lunámmal. A tény, hogy ki kellett hagynom minden piszkos munkát, amit normális esetben az irodában csinálok, nem okozott fájdalmat.

Ahogy ott álltam Trent ajtajával szemben, olyan volt, mintha egy kivégzőosztaggal néznék szembe, ami egyenesen a lelkiismeretemre céloz. Már túljutottam azon, hogy a viselkedésemet igazoljam, még magam felé is.

Próbáltam magamnak megindokolni, hogy igazából nem teszem tönkre Trent életét. Legalábbis nem tevőlegesen. Mi lehet a legrosszabb, ami történhet? Az apámnak talán sikerül kirúgnia őt a Fiscal Heights Holdings testületéből. Rexroth-nak még lenne részesedése a társaságban. Még akkor is milliomos lenne és meglenne a drágalátos pénze. Valószínűleg körbeudvarolnák más társaságok. Szóval, szívességet tennék neki. Nyilvánvalóan rosszul kezelte a prioritásait. Több időt kellene Lunával töltenie. Harcolnia kellene érte, nemcsak a pénzével és a dadákkal és a szakértői csapattal, hanem a szeretetével is.

Megragadtam az ostoba, helyhez nem illő kapucnis felsőmet, belélegeztem.

Megszerzem a pendrive-ot. Meg tudom csinálni.

Valaki a szőnyeggel borított tárgyalót porszívózta, hangosan beszélt telefonon valami idegen nyelven. Ő volt az egyetlen személy az emeleten és sosem fog megjegyezni. Túl messze voltam. Túl jól álcázott. Túl óvatos.

Trent irodája sosem volt zárva. Sosem volt olyan paranoiás és aggályos, mint az apám. De ez nem jelentette azt, hogy az irodájával szembeni recepciós asztal nem volt úgy bedrótozva, mint a rohadt Pentagon. Tudtam, hogy könnyen észre tud venni a biztonsági kamerán és azt is, hogy mindent letagadok, amivel vádolni fog, így a mosdóban átöltöztem a fekete pulcsimba és farmerbe. A szinten mindenki tudta, hogy egy púderkék DKNY ruhát viseltem. Trent mondhat, amit akar – a biztonsági kamera felvételei egy olyan embert mutatnak majd, aki semmiben sem hasonlít rám.

Lehajtottam a fejemet, a kapucni elrejtette az arcomat és a hajamat, és egy lendülettel kinyitottam az irodája ajtaját, készen arra, hogy az asztalához fussak.

Aztán lefagytam, a szívem a torkomban dobogott.

A hang hamarabb ért el, mint a látvány. Karkötők tompa csilingeléssel ütődtek egymáshoz és bőr csapódott bőrhöz.

Aztán megérkezett a látvány, amitől a térdeim zselévé olvadtak.

Egy nő, ráhajolva Trent íróasztalára, a skarlát színű haja tűzként szétterjedve a vállain, az arca vaskos papírkötegekre nyomódva. Trent mögötte állt, teljesen felöltözve, pumpálta őt, miközben megszorította a tarkóját úgy, ahogy nekem csinálta, amikor elkísért a kocsimhoz, miután rajtakapott a zsebmetszésen. Mint egy állat.

Meg akartam mozdulni. Tudtam, hogy meg kell tennem, gyorsan. De letaglózott minden – hogy rajtakaptak, hogy rajtakaptam őket, és a felismerés, hogy lángba borított a féltékenység. Odaragadtam, képtelen voltam levenni a szemeimet az elém táruló látványról. Nem kellett felfednem magamat. Pontosan előttük álltam, a markomban fogtam a kilincset, nevetségesen tátottam a számat. A szívem majd kiugrott, amitől a gyomrom egyszerre hánykolódott a gyötrelemtől és az izgalomtól.

Trent szemei az enyémbe fúródtak, a csípőjét előretekerte, ahogy megmutatta nekem, hogy kefél. Döfés, mozgás, követelés. A nő burgundi vörös hajának tincseit az erős, hosszú ujjai köré tekerte. És nézett engem. Úgy nézett, mintha én lennék az, aki meghajlik alatta, magába húzza őt. Viszonoztam a tekintetét.

– Van Der Zee, pont időben érkeztél a nyolcórai előadásra – közömbös hangja ellentétben állt azzal a vad aktussal, amit előadott a közönségének. Nekem. – Tudom, mit keresel, és a zsebemben van. Ahogy a bölcsek mondják – ezt a játékot ketten játsszuk. Ha befejezem, mielőtt eltűnsz, üldözni foglak. És el foglak kapni. Ami azt jelenti, hogy dalolni fogsz nekem, Edie. Pontosan el fogod nekem mondani, mi az apád rögeszméje velem kapcsolatban. Szóval, tűnés.

Ez volt az a rész, amikor minden épelméjű lány elfutna az életéért. Megfogadná a tanácsát, megfordulna és elrejtőzne. De próbáltam megemészteni a tényt, hogy talán nem vagyok teljesen épelméjű és tagadhatatlanul nem voltam okos lány azokban a helyzetekben, amikben Trent Rexroth érintett volt. Lesütöttem a szemeimet, a nőt vizslattam. Kitágult szemei arról árulkodtak, hogy nem igazán volt ínyére, ha szex közben kukkolják, és mégis folytatta a dörgölőzést. Rémület és zavarodottság futott át az arcvonásain. Úgy nézett vissza rám, mintha ismerne. Mintha felismert volna. De ez nem lehetett igaz. A vöröske idősebbnek tűnt Trentnél, ami tüskeként fúródott a gyomromba, fájdalmasan megcsavarodott. Ha a tapasztalt volt az ízlése, akkor bennem semmi ilyesmit nem találhatott.

Nem mintha akarnám őt, egyébként.

A tekintetem visszatért Trentre. A szemei hazugságokkal etettek, amik arra csábítottak, hogy elhiggyem, különösen tőle. Azt mondták, hogy én vagyok a mag, amiből minden gyönyörű kinő ebben a világban. Hogy én vagyok a levegő, a víz és a művészet. Hogy én vagyok az a nő, akivel le akar feküdni. Lecsupaszítottak mindent, amivel az élet bemocskolta őt és ettől libabőrös lettem.

A féltékenység. Úgy éreztem, az elviselhetetlen zöldszemű szörny kiszívta belőlem a logikus gondolkodást. Mindenekelőtt reagálnom kellett, még akkor is, ha nem tudtam elmagyarázni, hogy mit csinálok itt.

– Azt akartad, hogy elkapjalak – mondtam csendesen, a hangom alig remegett.

Ő csak folytatta, amit csinált, az egyik kezét belemélyesztette a húsba a derekán, ahogy olyan keményen döfte magát a nőbe, hogy a nehéz tölgyfa íróasztal mozgott és végigkarcolta a gránitpadlót. A nő becsukta a szemét és felnyögött. Trent válaszra sem méltatott.

– Megváltoztattad a játékunkat – tettem hozzá, a fogásom az ajtón ellazult. Még óvatos voltam, de a színlelt nemtörődömség bátorságot öntött belém.

– Érdekessé tettem.

– Csalsz – mondtam. Nem tudtam, miért. Talán, mert buta módon úgy éreztem. Mintha valami módon ő az enyém lenne, bár nincs ok arra, hogy ezt higgyem.

– Te csaltál először.

– Hogyan?

– Szöszkével.

– Szöszke csak egy barát.

– Ja, nos, Sonya csak egy dugás.

Nyeltem egyet, a szemeimet az asztalon lévő nőre szegeztem. Túlságosan vágyőrültnek nézett ki ahhoz, hogy továbbra is a beszélgetéssel törődjön, és egy pillanatra eltűnődtem azon, hogy ez az-e, amit egy „valódi” felnőtt érez. Az apám közönyös volt. Trent közönyös volt. A barátai is. Mindenki az volt a szinten. És az egyetlen ember, akit érdekelt a szerelem – az anyám – elvesztette az eszét a folyamat során.

Trent szeretőjének dekoltázsa leplezetlen volt, a konzervatív tengerészkék ruhájának felső része ki volt gombolva és olyan hangosan nyögdécselt, a szemei befordultak a szemgödrökbe, hogy nem volt kétséges, a tárgyiasítás kölcsönös volt kettejük között.

Gyűlöllek, tátogtam, éreztem, hogy az izzadt tenyerem lecsúszik a kilincsről. Ezt mindkettejüknek szólt. Nem számítottam arra, hogy Trent meghallja. Ez inkább egy magánnyilatkozat volt. Viszont elfelejtettem, hogy Trent egy olyan személlyel él együtt, akinek a szavaiért küszködik, és a hangjáért könyörög.

– Jó – vigyorgott, felhúzva az állát. – Mert az érzés kölcsönös. Le fogsz csúszni, édesem. A térdeidre vagy máshogy.

– Nem beszélhetsz így egy gyerekkel, Rexroth – gúnyolódtam, vigyorogtam, pont, mint ő.

Megfordultam és elsétáltam, nem törődtem azzal, hogy bezárjam magam mögött az ajtót. Elhittem neki, amikor azt mondta, tudja, miért mentem. És azt is tudtam, hogy Sonya volt a válasza arra, amikor azt mondtam, lefeküdtem Bane-nel. Ő nem volt az egyenletünk része. Trent elgondolása szerint ő csak kiegyenlítette a számlát.

A kocsimhoz mentem a parkolóba, vártam, hogy utánam jön, megpördít, megállít. Az egyetlen állandó férfi az életemben erről volt ismert. Megragadja a karjaimat és megbizonyosodik arról, hogy figyelek és engedelmeskedek és szót fogadok. De Trent Jordan ellentéte volt. Élvezte, hogy nyomaszt, de sosem engedett igazán elbukni. Beindítottam a köhögős öreg vasdarabomat, körülnéztem a sötét parkolóban, lenyeltem a szabálytalan pulzusomat, az égett gumi és benzin szagát. Semmi sem történt. Egyedül voltam.

Hazavezettem, de az agyam nem az úton járt. Valahogy hazajutottam egy darabban és elkészítettem a vacsorát anyámnak. Mindig figyelt a súlyára, így kiválasztottam a quinoát zöldségekkel és tofuburgerrel, kivettem a csomagból és betettem a sütőbe. Egy tálcán felvittem neki az ágyába és leültem a szélére, figyelembe véve az őrült estémet, mosolyogva kínáltam neki. A szemei beesettek voltak, ahogy az arca is. Valaha az anyám Miss America jelölt volt. Még mindig gyönyörű volt, de egy szomorú, hervadó értelemben. Egy virág a homokban víz, levegő és gyökerek nélkül. Sosem kért semmit Jordantől, csak hogy szeresse.

De Jordan még ezt sem tudta megtenni.

– Már vacsoráztál, drágám? – megszaglászta az ételt, mintha meg akarnám mérgezni vagy valami.

– Igen – hazudtam.

Talán ez nem is volt akkora hazugság. Egy nagy szeletet kaptam egy megalázó pitéből a saját sötét lovagom tálalásában. Aki megmutatta, hogy mit tud kezdeni egy nő testével és én továbbra is nézni akartam, még ha rosszul is lettem. A torkom összeszorult az emlékre, hogy Trent szexelt egy nővel, aki nem én voltam. Ez nem csak rossz érzés volt, hanem zavarba ejtően jó is.

Bármi, ami az őrületbe kerget, az nem lehet olyan rossz, ugye?

Különösen a féltékenység. Különösen a gyűlölet. Különösen Trent Rexroth.

– Ez jó. Hallottál apádról?

Fáradt mosolya nem derítette fel az arcát. Az apám Rexroth-ról kérdezett, az anyám az apámról, de senki sem kérdezett rólam. Vagy Theóról. Vagy a szörfözésről. Lebiggyesztettem az alsó ajkamat, a nyitott tenyeremmel a lepedőt simogattam.

 – Tudod, hogy van az időeltolódással és ilyenekkel.

Fogalmam sem volt, hol van az apám, de nem őt védtem. Az anyámat védtem. Bár igazán azt kívántam, hogy elváljon tőle és így megkíméljen attól, hogy részt vegyek ebben a színjátékban. A kaliforniai törvények szerint mindennek, ami a Jordané, az ötven százalékára az anyám jogosult. De még az öt százalékára se lenne szüksége, hogy fenntartsa a luxus körülményeit. Egy nap meg fogom próbálni meggyőzni őt, hogy tegye meg, hogy szabaduljon meg Jordantől. De először is jobban kellett lennie, és nem vagyok teljesen biztos abban, hogy egyáltalán akarta.

Egy részem arra gyanakodott, hogy a gyámoltalansága egy csapda. Az apám nem tudná eldobni az anyámat, ahogy a szeretőit, amikor törékeny állapotában van. Ez két okból is megadhatja a kegyelemdöfést a karrierjének: ettől képtelenné vált kapcsolatok kialakítására – tényleg így volt – és az anyámat időzített bombává tette, aki leleplezhetné az összes piszkos titkát.

Anya szétterpeszkedett az ágyon és a vele szemben lévő lapos tévére pillantott. Egy szappanoperát nézett anélkül, hogy figyelt volna rá. A műsor némán ment és ettől a Rexroth-okra gondoltam.

– Szerintem mindannyian elmehetnénk nyaralni, amikor visszajön – jelentette ki, megragadta a szőke loknijait, mintha meg akarna szabadulni tőlük. Felemeltem a kezemet és megállítottam a haja rángatásában, attól féltem, kitépi.

– Persze, anya, persze.

Utoljára nyolc évvel ezelőtt voltunk hármasban nyaralni. Jordan az egyik éjjel kiszökött, hogy lefeküdjön egy hula lánnyal. Anyának klausztrofóbiás rohama volt a szaunában – talán Jordan eltűnésének eredményeként – és kórházba kellett szállítani. Szükségtelen mondanom, hogy aligha vágyom még több családi időtöltésre.

– Nyomja valami a szívedet, Edie? Csendesnek tűnsz.

Anya megállította a TV-t és hunyorogva a kezeibe fogta az arcomat. A szobája hatalmas volt és fehér. Ez nyomasztott engem, áporodott levegővel volt teli, mert egész nap itt ült bent és a Chanel parfümjének állott szagával. Bárcsak elmondhatnám neki. Trentet. Theót. Bane-t. Sonyát. Bárcsak mesélhetnék neki Jordanről és arról, hogy mivel zsarol engem. Bárcsak én lehetnék a gyerek ebben a kapcsolatban, csak egyszer és összeomolhatnék. Ehelyett megforgattam a szemeimet és meglapogattam a betakart térdeit.

– Jól vagyok. Teljesen jól. Hé, holnap kilenc harmincra van időpontunk az orvoshoz. Kész leszel vagy ébresszelek fel? Arra gondoltam, hogy elkapok néhány hullámot még előtte.

– Biztosan. Kész leszek. Dr. Fox, ugye?

– Nem. – Összeráncoltam az orromat, amitől viccesen néztem ki. Dr. Fox a plasztikai sebésze volt. – Dr. Knaus.

Azt hitte, hogy botoxkezelést kap? És hogy én kivennék egy napot azért, hogy elvigyem oda?

– Ó, ő – lebiggyesztette az ajkát, a szemeit forgatta a plafon felé. – Azt hiszem, csak le kellene szoknom a gyógyszerekről, hogy őszinte legyek. Olvastam egy cikket, Edie. Azt írta, hogy igazán összezavarják az ember fejét. Azoktól a pszichiátriai tablettáktól úgy érzed, hogy a súly legördül a vállaidról és hozzájuk szoksz, rájuk, és sosem lesz vége. Ez egy ördögi kör. Nincs szükségem rájuk.

Pedig biztosan van.

– Figyelj, anya…

– Igen, anya. Én vagyok az anyád – emlékeztetett engem, ismét megragadta a haját, mintha egy ideges szokása lenne. – A felelősségteljes felnőtt ebben a helyzetben. És én nem akarok többé gyógyszereket szedni.

– De…

– Nincs de.

– Szükséged van rá, anya. Nem azt mondom, hogy örökké, de össze kell szedned magad és megoldanod ezt a… eh, helyzetet. Kérlek, menjünk el Dr. Knaushoz! Évek óta kezel olyan eseteket, mint a tiéd. Tudni fogja, mit tegyünk.

– Ezért adott nekem rossz gyógyszereket?

– Ez csak mind próbálkozás és hibázás volt. Nehéz megtalálni a helyes egyensúlyt, de ha egyszer sikerül…

– Edie Van Der Zee. – A hangja egy pillanatra megkeményedett, a hangszíne ostorcsapás volt a bőrömön. A vállaim megereszkedtek. Elérhetetlen. Mindig egy védőfal mögött élt és nem tudtam, hogyan húzzam elő onnan.  – Elég ebből. Megértem, hogy borzasztóan el akarsz menni szörfözni és az, hogy elviszel az orvoshoz egy tökéletes kifogás arra, hogy ellógj a munkából néhány órára, de tisztelned kell a döntésemet ezzel kapcsolatban. Ez az én testem. Terveim vannak és el akarok menni egy családi nyaralásra, amit első dolgom lesz elkezdeni megtervezni holnap reggel. A tablettáktól csak hízok. Ez egy igazolt hatás. És állandóan fáradt vagyok tőlük. Húgyúti fertőzésem van miattuk. Megint. Azt mondom, jobb nekem, ha jógázom és iszom a gyógyteát, amit az apád csinál nekem azokon az estéken, amikor itthon van.

Csak pislogtam egy percig. Azt hitte, megbolondultam, mert szörfözni akartam menni másnap. Azt hitte, hogy ő csak egy eszköz, egy bábu, egy nagyobb terv kis része. Világos, hogy túl régóta élt együtt az apámmal. Felkeltem az ágyáról, végigfuttattam az ujjaimat a hosszú, kócos hajamon.

– Ha bármire szükséged van, tudod, hol találsz – mormoltam.

Biccentett, megnyomta a lejátszás gombot a távirányítón, a szemei a szappanoperájára rebbentek.

– Ez rád is vonatkozik, drágám.

Kisétáltam a szobájából, próbáltam visszaemlékezni arra, mikor volt, hogy anya segített nekem bármiben is és egyetlen esetet sem tudtam felidézni.

Különös érzés kerített hatalmába. Mintha minden kezdene elszaródni és én nem tudom megállítani. Rajtakaptam Trentet, ahogy egy másik nővel szexelt – egy nővel, Istenem, úgy tűnt, a harmincas évei végén jár – és az anyám kezdett hanyatlani, a szemem előtt került egyre távolabb az épelméjűségtől.

Begyömöszöltem a mobilomat a hátizsákomba, megragadtam a kulcsaimat és a szörfdeszkámat és lementem a partra az éjszaka közepén, nem törődve azzal, hogy mekkora őrültség és milyen veszélyes volt.

Úgy éreztem, minden értelmetlen.

Minden, kivéve az óceánt.

Fordította: Suzy

Kardió. Ezen kellett dolgoznom.

Legalábbis ezt próbáltam bemesélni magamnak, amikor a futógatyámban, a szürke dri-fit pólómban és a Prada edzőcipőmben találtam a szánalmas seggemet. Mostanában túl sok súlyemelést csináltam. Ideje volt egy kis aerobiknak.

Már majdnem elhitettem ezt magammal, de a valóság az volt, hogy a homokos parton álltam hajnali hatkor, a fiatal szörfösöket figyeltem, ahogy a szörfdeszkáikon beleeveznek az óceánba, egy szőke sörényt kerestem.

Kurvára elmebeteg vagy, és túl messzire mész ezzel.

Elkezdtem futni, néha-néha hátrapillantottam a vállam fölött a háborgó vízre. Nem volt ott. Visszajátszottam a fejemben a tegnap estét, próbáltam az ő szemén keresztül nézni. Sonya jelnyelvi tájékoztatókat hozott nekem. Megdicsért, amiért erőfeszítéseket teszek azzal kapcsolatban, hogy megpróbáljak kommunikálni Lunával és átnéztük a közelünkben lévő csoportokat és azt, hogy mit ajánlanak. Teljesen üzleti módban voltunk. Valójában már egy ideje nem dugtam meg. Belefeledkeztem a munkába, meg ilyesmi. Aztán Sonya azt mondta, hogy szomjas és Rina már nem volt az irodában, így kimentem csinálni egy kávét. A folyosón észrevettem Edie-t. Az egyik falhoz dőlt, háttal nekem, telefonált. Lelassítottam, nem álltam meg – nem voltam egy kibaszott zaklató, nem számít, mennyire annak érzem magam a közelében – és a beszélgetés beleszivárgott a fülembe.

– Nem, Bane. Nem tudok. Tudom, hogy jót akarsz, de… nem.

Reméltem, hogy a farkát ajánlotta neki. Reméltem, hogy Edie lekoptatta. Reméltem, hogy itt volt végük egy párként.

– Tudod jól, mennyire akarlak téged látni, de nem szombaton. Bárcsak hagynád, hogy elmenjek hozzád! Az anyád nem lehet olyan rossz és nekem hiányz… unk.

Hiányolta.

Kurvára hiányolta magukat.

A másik irányba fordultam, nem törődtem azzal, hogy halljam a többit.

A kávé, amit Sonyának adtam, borzasztó volt.

– Biztos, hogy két kanál cukrot tettél bele? – rosszallóan fintorgott, még mindig a tájékoztatókat nézte, amiket válogatott.

Nem válaszoltam neki. Egyszerűen csak felemeltem ez egyik lábamat az asztal alatt és a cipőm orrát a combjai közé nyomtam, szétválasztva őket. Egy pillanatra felnézett, a homlokráncolása mosollyá változott. Az én irodám volt az egyetlen, aminek nem volt üvegfala – egy padlótól a plafonig érő ablakom volt és kint sötét volt és a reluxák is le voltak engedve. A barátaim közül én voltam az egyetlen, aki nem szerette a közönséget. Ironikus módon úgy tűnik, mégis én kaptam a legtöbb figyelmet.

– Hajolj az asztalomra! – mondtam szűkszavúan.

– Még nem egyeztünk meg a jelnyelvi kurzusokban – izgatott mosollyal az asztalomon szétszórt tájékoztatókra mutatott. – Egyébként nagyon örülök az elhatározásodnak, hogy ilyen irányba indulsz el. Ez teljességgel…

Elhallgattattam. Szart se kezdeményeztem. Edie ötlete volt és jónak találtam, így átvettem. Most egy rossz ötletet adott – megbaszni valaki mást, hogy eltüntessem a gondolataimból –, de attól még ezt fogom tenni.

– Ezt választom – felvettem az egyik tájékoztatót és Sonya kezébe dobtam, aztán visszaültem és a lábamat az ágyékához emeltem, a középpontját dörzsölgettem. A sötétkék ruhája felhúzódott a cipőmnek köszönhetően. – Most hajolj rá!

A padlón lévő válltáskájába gyömöszölte a tájékoztatót és felállt, hozzám ballagott. Lecsüccsent a térdeimre, a karjait a nyakam köré fonta és lehajolt egy csókért. De a csókolózás meghiúsítaná a célt. Emellett, sose voltam oda a csókolózásért. Én basztam. Mocskosan, keményen, nyersen – mindig. Fájdalmasan – néha. A csókolózás olyan személyes jellegűvé tette. És ezt a szívességet nem engedhettem meg magamnak.

– No-no, senki sem mondott soha semmit az első alappontról. Te jöttél el hozzám, tudod, mi van az étlapon. Mihez van ma kedved?

Sonya kedvelte a mocskos számat, habár gyakran kért arra, hogy ne beszéljek csúnyán, ha a lányom a közelemben van. Tudtam, hogy nem sértem meg az érzéseit. Az életünknek ugyanabban a szakaszában voltunk. Ott, ahol sem időt, sem semmi mást nem ajánlhattunk fel a partnerünknek. Csak a karrierünkre, a gyerekünkre és az életnek nevezett szarviharra akartunk koncentrálni. Sosem kérdeztem semmit a gyerekéről vagy Roman apjáról. Nem érdekelt.

– A mocskos baszást választom, kérlek.

Mosolyogva felállt. Mögé álltam. Felemeltem a szoknyáját.

Vakard meg ott, ahol viszket.

Vakard a körmeiddel.

Amíg nem vérzik.

Belécsapódtam és ő nedves volt, készséges és hamis. Az óvszer könnyedén siklott ki és be. A gondolataim elkóboroltak. Megszorítottam a tarkóját és néztem a rubintvörös haját a vállain.

Nem a megfelelő haj.

Nem a megfelelő nő.

Nem a megfelelő bármi.

Aztán besétált Edie, szakadtnak és bűnösnek nézett ki. Mint aki azért jött, hogy megint kibasszon velem. Ha lett volna bármi kétség bennem arról, hogy miért volt ott, az elpárolgott abban a pillanatban, ahogy a szemei az enyémbe kapcsolódtak, amikor Sonya segge a levegőben volt, én pedig nekiverődtem, ahogy egyre keményebben csaptam az asztalomhoz.

Felmordultam, becsuktam a szemeimet. Amikor megint kinyitottam, újra a parton voltam. Öt mérföldet futottam a Tobago Beach-től a Morello szirtig. Még csak nem is lihegtem.

Megfordultam és visszakocogtam a lakásom épületéig, a szívverésem sem hagyott ki.

Rájöttem, hogy nem kardióra van szükségem.

Az kellett, hogy addig vakarjam, amíg kurvára el nem vérzek.

Legtöbbször kedveltem a barátaim feleségeit. Kedves, jó ízlésű nők voltak. Vicious Millie-jét kedveltem a legjobban, mert sose ütötte bele nagyon az orrát a dolgaimba. Rosie, a húga és Dean felesége is igazán aranyos volt. Ő nagyon is beleütötte az orrát a dolgaimba – ő az a fajta extrovertált személyiség, aki mindent tudni akar és mindent meg akar beszélni mindenről és mindenkiről – de mindig tiszteletben tartotta a döntéseimet. Jamie Mel-je egy más történet volt.

Mert Melnek elképzelései voltak.

A legújabb az volt, főleg mióta mindannyian visszaköltöztünk Todos Santos-ba, hogy talál nekem egy feleséget. Fasz se tudja, honnan szedte az elképzelést, hogy szükségem van egyre. Ahogy már mondtam, harminchárom évesen még sosem volt barátnőm. Még egy pár hónapos kalandom se. Szegényen nőttem fel olyan szülőkkel, akiknek a szerelme gazdag volt. Az a fajta szerelem volt ez, ami fittyet hányt az előítéletekre és a társadalmi elvárásokra. Sosem találkoztam még olyan nővel, aki annyira kurvára megőrjített volna, mint ahogy Trish Schmidt Darius Rexroth-ot. Sosem akartam három helyen is dolgozni, hogy jegygyűrűt vegyek valakinek. Sohasem akartam megkérni senki kezét a tengeribetegségem ellenére egy hajókiránduláson csak azért, mert az volt az álma.

Az emberek azt gondolják, hogy az elvált szülők gyerekeinek elbaszott kapcsolataik lesznek. Tévednek. Azok, akik széthullott családból származnak, kurvára keményen próbálják nem megismételni a szüleik hibáit, mert ismerik a szeretet nélküli otthon nyomorúságát.

Az olyan emberek, mint én, aki látta, hogy a szülei csókot lopnak egymástól a parkban és nevetnek a napfényben, miközben azt se tudják, hogy miből fogják kifizetni a következő villanyszámlát vagy a tankönyveimet a következő tanévre, voltak a rohadékok. Nagy elvárásaim voltak és eddig egy nővel sem találkoztam, aki esélyes lett volna, hogy megfeleljen nekik.

A baj az volt, hogy nem is akartam, hogy bárki megfeleljen nekik. Ezen a ponton, a terhemmel együtt, olyan valaki kellett, aki szétzúzza őket.

Ezért volt az, hogy tudtam, a ma esti randim Katie-vel kudarcra van ítélve.

Önző okokból egyeztem bele, hogy elmegyek Katie-vel. Azt gondoltam, ha csak elmegyünk, és nem szólok hozzá egy szót se és totál seggfejként viselkedek, akkor Mel végre feladja, hogy összehozzon a barátaival. Katie volt az első randi, akibe beleegyeztem, és ha a dolgok a terveim szerint fognak alakulni, akkor az utolsó is lesz.

Camilának szabad péntek estéje volt. Ez nem volt alkuképes. Ezek voltak az unokájával töltött estéi. Szóval, bébiszitterre volt szükségem.

Ez volt az oka annak, hogy reggel első dolgom volt megállni az íróasztala előtt.

Edie lehajtott fejjel, morcosan gépelt valamit a laptopján. Egy ceruzát forgatott a szájában és próbált nem figyelni. Letettem a Starbucks-os poharamat az asztalára és csettintettem az ujjaimmal az arca előtt. Lassan felnézett, kérdőn megemelte a szemöldökeit.

– Szia – mondtam.

Szia. Sosem üdvözöltem így senkit. Legalábbis nem egy munkatársat. Általában egyenesen a lényegre tértem. Nem válaszolt, de legalább nyugodtnak nézett ki. Nem tudtam biztosan, miért vártam, hogy nem legyen az. Mert mi van, ha dugni akar velem? Ő egy tinédzser. Bármelyik magas, sötét, jóképű típussal dugni akarna, akinek nincs hányásszaga. És ne feledjük el, hogy nincs olyan helyzetben, hogy szarakodjon velem. Tudtam, miért jött az irodámba. A pendrive-on volt minden aktám és táblázatom a kapcsolataimhoz és cégeimhez. Nagy terveim voltak a karrieremmel kapcsolatban és az apja nem volt része ezeknek. Nem tudtam biztosan, hogy hogyan vette rá Edie-t a segítségre, de azt tudtam, hogy Edie Van Der Zee nem volt a Rexroth csapat tagja és ennél fogva gyanúsnak tekintettem.

– El fogod mondani, miért jöttél vagy csak megvárod, míg a barátaid felszednek erről a pontról ebédkor? – érdeklődte, a karjait összefonta a mellkasa előtt.

– Bébiszitterre van szükségem ma estére – figyelmen kívül hagytam a gúnyolódását. Felette álltam.

– Minek?

– Kimozdulok.

– Kivel?

– Kurvára nem tartozik rád.

– Ellenkezőleg, Mr. Rexroth. Ha te egész nyugodtan megmondhatod nekem, hogy kivel fekhetek le vagy sem, akkor szerintem legalább ezzel tartozol nekem.

Lecsaptam a kezeimet az asztalra és vicsorogva lehajoltam.

– Először is, mérsékeld a hangerőt, mielőtt igazán kiborulok. Spoiler: az nem lenne kellemes. Másodszor, már megint tévedsz. Sosem mondtam azt, hogy kivel nem kellene lefeküdnöd. Azt mondtam, hogy nem feküdhetsz le senkivel. Figyelj oda, édeske! Ez a második lecke, amin elbuktál.

Hátravetette a fejét és nevetett, megmutatta nekem a fehér, elöl letört fogait. Gyönyörűek voltak. Ahogy ő maga is, és ezt nem volt értelme tagadni. Kiegyenesedtem, nem törődve a megfeszült állkapcsommal.

– Imádom a kettős mércédet. Különösen a tegnap este után. Mondta már valaki, hogy milyen vicces vagy?

– Nem – morogtam.

– Azért, mert nem vagy az. Valójában bosszantó vagy.

Ettől gyorsan elvesztettem a fejem. Halványan elmosolyodtam, kisimítottam a ropogós fehér ingemet.

– Az irodámba, Van Der Zee! Tíz másodperced van, hogy kövess!

Sóhajtott, de hallottam a cipőit kopogni a hátam mögött. Bementünk az irodába. Bezártam az ajtót. A folyosó zsúfolt volt, tudtam, hogy az emberek hamarosan kérdezősködni kezdenek. Én voltam az egyetlen a négy alapító tag közül, aki időt szokott szánni rá. És az irodámban volt. Állandóan.

– Elvárom, hogy ott legyél hétre – lezuhantam az asztalom mögötti székemre és lefirkantottam a címemet egy post-itre.

Az ajtónál állt, az egyik kezét a háta mögé dugta és gyilkos tekintettel nézett rám.

– Nem fogok menni, amíg el nem mondod, hová mész.

– Randira megyek.

– Te nem randizol – válaszolta érzelemmentes hangon.

Végre felnéztem.

– És mi a faszért mondanál ilyet?

Nem tévedett, de olyasvalamit állított, amit nem igazán reklámoztam. Az alsó ajkát harapdálta, a plafont bámulta, mintha utálta volna magát amiatt, hogy kiadta ezt a kis információt. Mert tudta ezt. Mert érdekelte annyira, hogy figyelemmel kísérje a szerelmi életemet – vagy inkább, annak hiányát – minden más előtt.

– Hallottam, ahogy a minap Vicious megjegyezte Jamie-nek. Azt mondta neki, hogy fogja vissza Melt a randizás dolgában, mert te magányosan és egyedül fogsz meghalni. Azt mondta, utálod az embereket.

– Ezt mondta?  – Egy ujjammal megdörzsöltem az ajkaimat, eltűnődve ezen. Nem feltétlenül volt valótlan. Bár sokkal inkább közönyös voltam, mint barátságtalan.

– Az vagy. Utálsz engem.

Nem utállak. Közel sem. Még ha kurvára keményen próbálkozom is. És úgy van.

Sóhajtott, a vállaim mögé nézett, L.A. láthatárán túlra.

– Ne menj el a randira, Trent! Tudom, mi történt tegnap. Az a nő… ő volt a te Bane-ed. Egy időtöltés. A randizás különbözik a szextől.

– Hétkor nálam – ismételtem, az államat az asztalon lévő jegyzet felé rándítottam. – Ne késs!

– Miből gondolod, hogy megteszem?

– Jól megfizetlek.

– Milyen jól?

– Milyen jól kell, hogy megfizesselek azért, hogy abbahagyd a kibaszott dolgaim körüli szaglászást az apád számára?  – összefontam az ujjaimat, a könyökeimet megtámasztottam az asztalon. Ha meg is döbbent a nyíltságomon, nem mutatta. A homloka nem ráncolódott, a telt, szív alakú ajkain meg elkenődött egy vigyor.

– Tizenkétezer dollár egy hónapra – mondta rezzenéstelenül.

Nem vártam ilyen konkrét összeget. Még azt sem vártam, hogy komolyan veszi a kérdésemet.

Nevettem.

– Ez elég sok bébiszittelős óra.

– Nos, van egy olyan érzésem, hogy nagyon sok randira lesz szükséged, mielőtt találsz valakit, aki hajlandó lesz majd elfogadni a viselkedésedet – válaszolta közömbösen.

Kedvellek, te kis önfejű szélhámos.

Kedvelem, ahogy azt játszod, egyenlő vagy velem, pedig nem vagy az.

Kedvelem, hogy keménynek próbálsz tűnni, amikor csak azt akarod, hogy a gyerekem mosolyogjon.

Kedvelem az ugatásodat és a harapásodat és mindent, ami közte van, amikor harcolunk.

– Hétkor – ismételtem meg harmadjára, észrevettem, hogy csak Edie Van Der Zee-nek sikerült ilyen sok szót kihúznia belőlem – néha pontosan ugyanazokat és én sosem ismétlem magam. – Ötven dolcsit fizetek neked egy órára, ami sokkal több, mint amit itt keresel. Nagyvonalú bónuszt adok, ha sikerül nem lenyomnod szódát vagy cukrot, vagy francos alkoholt Luna torkán, amíg nem vagyok.

– Ne menj – mondta megint.

Tudni akartam, hogy miért erőlteti, de ha megkérdezném, azzal beismerném, hogy érdekel. És nem szabadna. Bizonytalan helyzetben voltam a cégben a csupán tizenkét százalékommal. Jordannek negyvenkilenc volt. A karrierem, az életem, a kemény munkám a tűz martalékává válhat emiatt, miatta, ha nem vagyok óvatos.

– Megmondom Lunának, hogy ma este találkoztok – semmibe vettem őt.

Sóhajtott.

Rohadék voltam, de mindkettőnk seggét megmentettem.