27 - 28. fejezet

Fordította: Aiden

Az első dolgom volt, mikor Trent elhagyta az apartmanját, és magával vitte Lunát és Camilát az irodai keddre, hogy a fürdőszobába rohantam és hánytam.

A fejem telis-tele volt gondolatokkal, fehér pontok úsztak a szemem előtt. Lassan feltápászkodtam az ülőke mellől, elvonszoltam magam a mosdóig, mint valami öreg eb. Megmostam a kezem és az arcom, gondosan ügyelve, hogy véletlenül se nézzek bele a tükörbe. Nem tudtam magamra nézni anélkül, hogy újra ki ne dobnám a taccsot.

Áruló. Szélhámos. Júdás. Hitszegő. Kurva.

A folyosón botladozva a falaknak támaszkodtam. Szuper dramatikus, de semmit sem segített az érzéseimen. A világ összedőlt és porrá zúzott testemet maga alá temette. Nem voltam benne biztos, hogyan sikerült túlélnem az elmúlt huszonnégy órát.

Tegnap, mikor megérkeztem az apartmanjába, Camila nem volt ott. Trent hazaküldte, mondván, hogy azon az éjjelen nem lesz szükség rá. Rutinból készítettem el Luna ételét, kétszer is megégetve magamat, és gyakran mentem ki a fürdőbe, hogy megmossam az arcom és mélyeket lélegezzek.

A vacsora elkészült. Azzal próbáltam kitölteni az űrt, hogy meséltem Lunának a szörfözésről és olyasmiről, amiket a tengeri csikókról olvastam. Beszéltem neki az öcsémről, hogy remélem, egy nap levihetem őt a strandra. Úgy tűnt, érti, amit mondok. Legalábbis úgy nézett ki, hogy értette.

Éjjel bekúsztam az ágyába, ellopva, amit már nem érdemeltem meg. A csókjait, öleléseit, azt, ahogyan teste az enyémhez simul. Elloptam a tüzét, nyelvcsapásait, farka nyomulását. Elloptam a vágyát, mert már nem az enyém volt. Élveztem a fájdalmat és örömet, amit magamnak kerestem.

És reggel kértem egy második menetet, nagyon jól tudván, hogy ma délután – mikor átadom az adathordozót apámnak – mindennek vége szakad.

– Azt szeretném, ha ezúttal lassan haladnánk – vonaglottam alatta, az én csorbult páncélú sötét lovagom alatt, aki megengedte, hogy bejussak és letáborozzak kagylóhéja törött szilánkjain át, tudván, ki is vagyok valójában. A trójai faló.

– Miért lassan?

– Hogy emlékezhessek rá.

– Miért felejtenéd el?

Csönd. Lecsókolta a könnyeimet, pontosan tudván, amit nem mondtam el, de nem akartam elhinni. Meghozta értem az áldozatot – ez egészen biztos volt. Engedte magát megtörni és én megtörtem. Szemrebbenés nélkül, hezitálás nélkül vagy akárcsak egy pillanatra is megállva, hogy átgondoljam.

Fölém kerekedett, mintha valami hullám volnék, megtöltve a testem, a belsőm és a lelkem. Megsimogatta az arcomat, csókot lehelt a szemeimre.

– Én nőm, én megszállottságom, én Apályom.

Úgy hangzott, akár egy búcsú, ami még inkább sírásra késztetett, úgy kapaszkodtam bele, akár egy horgony. Trent tudta ezt, és reggel hatkor, fél órával Luna ébredése előtt a legközelebb álltunk a szeretkezéshez, tudván, hogy a nap végére ez a szerelem gyűlöletté fog válni.

Apám irodájának ajtaja nyitva volt.

Minden a befejezésre utalt. Ha elhaladok az ajtaja előtt, be fog hívni. Kérdezősködni fog az adathordozóról. Oda kell adnom neki, aztán mindennek vége lesz.

Luna.

Trent.

Csikóhalak.

Apály.

Az óceán haragos volt aznap. Míg Trent zuhanyozott, Bane hagyott egy üzenetet reggel fél hétkor.

Meg se próbálj lejönni. Fekete zászló.

Nem tudhatta, hogy szó szerint láthattam a lobogó zászlót Trent ablakából, a hálószobájában állva mezítelenül, kezemet az üveghez nyomva. A hullámok csapkodtak és a szél üvöltött. Ez volt a legbizarrabb időjárás augusztusban, Kaliforniában, de szörfösként ezen nem lepődtem meg.

Az óceán tudta.

Elidőztem a recepción, meghosszabbítva az utat az apám ajtaja melletti íróasztalomig és helyet foglaltam. Tizenegy óráig tudtam halogatni az elkerülhetetlent. Aznap a tizenkettedik kávét készítettem – hogy kinek, senki sem tudta –, amikor jött Max és karjára támaszkodva nekidőlt az ajtónak. Úgy nézett ki, mint egy öltönyös menyét, bűzlött a fenyőillatú fertőtlenítőtől. Mindig olyan szaga volt, mint aki aftershave-ben fürdik.

– Az apád látni akar – jelentette be hűvösen, mielőtt távozott.

Az adathordozó égette a zsebemet. Elhagytam a pihenő szobát, hátrahagyva a kávét, amit sosem terveztem meginni. Elhaladtam Trent irodája előtt. Az ajtó nyitva volt. Tudtam, hogy tudja. Tudván, hogy ez valamiféle teszt. Tudván, hogy elbuktam. Megálltam előtte. Lehajtott fejjel szignózott pár papírt, rám sem nézett. Megköszörültem a torkomat, úgy érezve, mintha a testem idegen lenne, nem is az enyém.

– Ez valami csel?

Krákogtam. Reménykedtem, imádkoztam, akartam, hogy ez egy nagyobb terv része legyen, amit megosztunk egymással. Trent még mindig nem nézett fel a papírokból. Mintha nem is ő tartott volna órákkal ezelőtt a karjaiban és nem lehelt volna életet belém.

Nem csóválta a fejét, meg sem moccant.

– Nem – felelte.

– Szóval ez minden információ… – kezdtem, mielőtt felkapta a fejét és üres arccal rám szegezte tekintetét. Kőkemény tekintet és arc. Istenszerű és haragos.

– Minden ott van, Edie. Minden egyes fájl, terv és szerződés. A te döntésed volt. Ha erős akarsz lenni, legyél az. Most menj.

Vitatkozni akartam vele. Azt akartam, hogy ez a vita hangos, dühös, csúnya legyen, ami után találok egy másik lehetőséget, hogy megmentsem Theot. De beláttam, hogy ezek csak arra lennének jók, hogy bebizonyítsam, még mindig egy határozatlan tini vagyok, és ő az idősebb férfi, aki elcsábított engem. És mi nem ezek voltunk. Sokkal többek voltunk ennél.

Vittek a lábaim apám irodájához és nem emlékszem, hogyan jutottam be, csak arra, ahogy az ajtó kattantva záródott mögöttem. Ez a hang végleges és súlyos volt.

Óceánnyi űr és kimondatlan szavak voltak közöttünk, minden centiméter egy csepp keserű méregként hatott. Nem akartam letérni az útról. Jordan Van Der Zee-vel szemben kimért voltam és fegyelmezett.

– Nos? – kérdezte, hátradőlve bőrfoteljében és szkeptikusan nézve rám. Sosem kérdezte meg tőlem, mi volt az anyámmal, míg én aludtam, ettem és éltem a kórházban vele. Ettől, kiegészítve mindazzal, amiket csinált, amit az életemmel művelt, betelt nálam a pohár. A szám kiszáradt és a testem minden izma megfeszült.

Nem voltam biztos abban, hogy a következő szavak honnan is jöttek, de abban igen, hogy nem akadályozhattam meg, bármennyire próbáltam.

– Kérdezhetek valamit?

Dühösen hátradőlt a székében. Intett a kezével, hogy haladjak a mondandómmal.

– Most, hogy tudod, mi történt anyával, nem kívánod azt, hogy bárcsak vártál volna? Talán nem kényszerítetted volna őt arra, amit tett?

Egy részem tudta, hogy lehetetlen – talán szánalmas – dolog lett volna megértetni vele. Keresni benne az érző embert. Mert ő egy szörnyeteg, akárcsak én. De ha maradt egy csepp emberség is benne, talán ki tudnék egyezni vele és megmenthetném Trentet. Jordan türelmetlenül pillantott az órájára, jelenlétem kellemetlen volt neki és megdörzsölte az állát.

– Nem kényszerítettem az anyádat, Edie. Mindannyian felelősek vagyunk a saját életünkért. Mást hibáztatni a tetteiért gyenge jellemre utal.

Újra jött a hatalmi játékaival. Az apám nem törődött vele. Sőt, kezdtem azt hinni, valójában örült, hogy így történt. Én voltam az, aki újra és újra belekapaszkodott anyába a párkányon, ő meg csak megállt és nézte, mikor engedem el és hogyan zuhan lefelé. Így táncoltunk mi egymással. Az őrület határán. Muszáj volt kiszállnom ebből az ördögi körből, gáncsot vetni neki, hogy megbizonyosodjak róla: többé nem árthat anyának.

Nagy levegőt vettem, lenyelve egy cifra átkot. Döntést hoztam.

– Nálam van a pendrive – váltottam témát, egyenesen ránézve.

Az arca felderült, ezzel is bizonyítva, mennyire kegyetlen és önhitt volt.

– Na, fejedelmi meghívóra vársz? Add ide.

– Addig nem, míg el nem mondod, miért gyűlölöd Trentet.

– Ez igazán nem tartozik rád, Edie – ujjai között görgette Cartier tollát.

És aztán.. .és aztán…

Ha erős akarsz lenni, légy az.

Keresztbe fontam magam előtt a karom.

– Tekintettel arra, hogy vele járok, és szeretem őt, igenis rám tartozik.

Síri csend telepedett a szobára. Jordan szeme elkerekedett, orrlyukai kitágultak és szája olyan grimaszba fordult, amilyennek ezelőtt még sosem láttam. Olyan volt, mintha egy új arckifejezést talált volna a csakis a kedvemért. De a szavaimat nem tudtam visszaszívni és nem is akartam.

Közelebb léptem hozzá, tudván, mit teszek. Feltettem mindent egy lapra. A kapcsolatomat Theoval. A kapcsolatomat Trenttel. Lunával. Az anyámmal. De túl fáradt voltam ahhoz, hogy óvatoskodjak Jordannel. Mindenkit elveszíthetek, de talán megtalálom önmagam.

És ha nekem kell megnyomnom az önmegsemmisítő gombot, hogy véget vessek a dolognak közte és köztem, hát legyen így. Érezni akartam milyen, ha anélkül vehetek tiszta levegőt, hogy félnem kellene, hogy összedől a világ.

– Annyira vakon szeretem Trent Rexrothot, Jordan, hogy abban sem vagyok biztos, hogy bármi mást észrevennék, amikor a közelemben van. Képes vagyok meghalni érte, gondolkodás nélkül megvédem, kerül, amibe kerül. Ő egy csodálatos ember, aki sokat szenvedett, és aki keményen próbálkozik megtenni azt, amiben te kudarcot vallottál. Hogy apa legyen. Egy szülő. Valaki, aki támaszt nyújt. Jó döntéseket hozva, időről-időre, bármi áron. Gondoskodva a gyengékről, akkor is, ha azok ördögien bosszantóak. És teszi mindezt akkor is, amikor már mindenki más feladta volna. Szóval mesélj nekem, Jordan, mi a pokolért gyűlölöd te oly nagyon a barátomat?

Vérvörös fejjel állt fel a székéről. Azt hittem, agyvérzést kap. Talán még reménykedtem is, hogy ez történjen. Ökölbe zárt kezeit az oldalához szorította, teste rángatózott a dühtől.

– Add ide a pendrive-ot.

– Nem – magasodtam föléje. – Mit ártott ő neked?

– Ellopott valamit, ami az enyém.

– Mi volt az?

– Minden volt. Most add ide a meghajtót, mielőtt megbánnád – nyújtotta felém nyitott tenyerét az asztala fölött, várva, hogy engedelmeskedem. Hiába várta. Léptem egy nagyot hátrafelé, úgy érezve, mintha a pendrive tízszer súlyosabb lenne, mint azelőtt.

– Soha.

Mielőtt reagálhattam volna, lecsapott rám, átlendült az íróasztalán, hogy kérdés nélkül elvegye, amit akar. Nem kellett volna meglepnie. Minden alkalommal lekezelően bánt velem, bebizonyítva, hogy nem tisztel engem. Arrébb mozdultam, ösztönösen megkarmolva az arcát.

– Jézus Krisztus, te kis kurva! – kapott az arcához hátrálva. Az apám – alkatánál fogva – minden szempontból alkalmatlan volt arra, hogy bárkivel is harcoljon. Még velem sem. Egész életében az irodájában gubbasztott, mint valami hörcsög az odújában.

– Ne merj többé hozzámérni! – a hangom remegett, de én nem. Ez erőt adott nekem.

– Csomagolj össze és hagyd el anyád házát – mutatott az ajtóra gúnyosan – Tizennyolc éves vagy, olyan meggyőző és felnőttes. Mindenre rájöttél, ugye, te kis kurva? – az utolsó szó az arcomon csattant, a lélegzetem is elakadt. – Biztos vagyok benne, hogy Trent boldogan elvisz majd. De ő is csak egy sétáló, beszélő fertőző nemi betegség, akárcsak a haverjai. Már nem vagyok köteles gondoskodni rólad. Csomagolj, Edie, és gondoskodj róla, hogy ne hagyj itt semmit, mert ki vagy rúgva.

Ahelyett, hogy sírtam, könyörögtem, vagy azon aggódtam volna, hogy mi lesz ezután, sarkon fordultam és elindultam az ajtó felé. Az apám beütötte az utolsó szeget is kapcsolatunk koporsójába.

– Szégyen, hogy nem lesz időd elbúcsúznod az öcsédtől. Még ezen a héten elköltöztetem.

Mosolyogva megfordultam, mert tudtam valamit, amit ő nem.

– Ezt nem teheted.

– És ugyan miért nem, te kis ribanc? – köpött felém, mintha csak emlékeztetni akarna, kije is vagyok én neki. Az ő drága kislánya, aki széttette a lábát a gonosz farkasnak.

– Mert a gyámügy már vizsgálja Theo helyzetét. Ezen kívül nem megy az áthelyezés egyik csoportházból a másikba olyan gyorsan. Ellenőriztem. Azt hiszed, olyan hatalmas vagy, Atyám, csak megfeledkeztél róla, hogy vannak körülötted, akik éppoly erősek. Még a legnagyobb hullám is elsimul. Hamarosan a homokra hullasz. Remélem, szereted a por ízét.

Fordította: Jane

A nap hátralevő részét egyedül töltöttem a parton. Nem volt időm elmondani Trentnek, hogy mi történt, és ezt a beszélgetést szemtől-szembe szerettem volna megejteni. Az adrenalin száguldott az ereimben és a tetteim súlyossága megrészegített, így, miután felhívtam a rehabot, ahova anyámat tegnap felvették, lementem a partra, hogy némi időt töltsek a haragos óceánnal. Nagyon jól kijöttünk egymással. Ott ültem a lemenő nap előtt, átkarolva a térdeimet, miközben a sirályokat és a hullámok csapódását hallgattam.

Észre sem vettem, hogy lehűlt a levegő, miközben lassan nyolc óra is elmúlt, így biztos lehetettem benne, hogy Trent és Luna otthon vannak. Bejelentés nélkül megjelenni az ajtaja előtt, egy olyan dolog volt, amire soha nem gondoltam, hogy be fog következni, de amit mondani akartam, nem olyan volt, amit telefonon el lehetett intézni.

Ahogy a lakása felé mentem, győzködtem magam, hogy nincs okom az aggodalomra. Hiszen végül is, visszautasítottam apám ajánlatát. Nem tudtam végigcsinálni, nem árulhattam el Trent titkait.

Hálát rebegtem az Úrnak, hogy nem volt portás Trent lakóházában, mert ha lett volna, akkor fel kellett volna hívni és értesíteni őt az érkezésemről. Nem bírtam volna ki, ha azt mondja, hogy nem akar látni. Viszont még mindig úgy éreztem, hogy a dolgok nagyon rossz fordulatot vehetnek így is, miközben a lift haladt felfelé a lakása felé.

Úgy éreztem, mintha a lábaimon mázsás súly lenne, ahogy haladtam a márvány padlón, egyik lépés a másik után. Az én óceánom, az én titkom, az én gyengeségem.

Háromszor kopogtattam. Hallottam Luna kuncogását az ajtó mögött. Nem volt nevetés, mert Luna soha nem nevetett, de ez egy olyan hang volt, amit akkor adott ki, amikor elégedett volt. Mosolyt csalt az arcomra, de aztán kinyílt az ajtó…

Camila zavarodottan mosolygott rám, mögötte egy nő volt, akiről nem tudtam ki az, de ismerős volt. Barna bőre, fekete haja és világos színű szeme volt. Olyan volt, mint egy szupermodell, mint Adriana Lima, szűk rózsaszín ruhát viselt, ami kiemelte az idomait.

Épp leguggolt, feneke a Prada magas sarkúját támasztotta, miközben Luna tengeri csikóját bámulta. Pont egy ilyen játékot tett tönkre Daria. 

Luna anyja. Gyönyörű volt és igazán beleillett a képbe.

Hányingerem lett, elkezdtem hátra fele botorkálni, torkomba gombóc nőtt. Gyomrom görcsbe rándult. Ne sírd el magad!

– Mit keresel itt, Edie?– Camila arcán meglepetés ült.

– Ő egy újabb dadus? Istenem, Carmella, ő az? Ne hagyd, hogy ott ácsorogjon, engedd be.

A nő felállt, megigazította a ruháját, majd az ajtó irányába indult, arcán mindent elmondó, diadalmas vigyorral. Bájos volt és szándékos.  Évekig el volt tűnve. Valami égi jel volt az univerzumtól, hogy Trent és Luna jobban jár, ha nem vagyok a közelükben. Egy olyan nő közelében, aki megpróbálta Trentet eltávolítani a tanácsból. Nem érdemeltem meg őket.

Ez a nő volt Luna anyja. Nem tudtam felvenni vele a versenyt. Nem is akartam.

– Miért vagy itt? Bajban vagy? – kérdezte Camila, épp akkor, amikor Val oda ért mellé, kezét a vállára téve.

Camila, te idióta, nem Carmella.

– Felőlem vigyázhat a gyerekre. Trentnek és nekem sok a megbeszélnivalónk. Jól jönne némi magány. Lemehetnétek a kikötőbe enni valamit.

Nem bírtam elviselni, annyira el akartam menekülni a helyzet elől, már azt is fontolóra vettem, hogy kiugrok az erkélyről. A lift és a lépcső nem bizonyult elég gyorsnak. Az egyedüli ok, amiért nem menekültem a halálomba, az volt, hogy nem akartam örökre fájdalmas sebet okozni Lunának.

Megfordultam és elrohantam, feltépve a lépcsőház ajtaját. A lábaim sebesen mozogtak, kb. olyan gyorsan, mint amikor loptam. Kop, kop, kop, kop. Az adrenalin valahogy mégis másképp hatott, sokkal fojtogatóbb volt.

Egy emelet, aztán még egy. Vér tódult a fejembe, és halkan hallottam, ahogy kinyílt az ajtó, Trent azt kérdezte, hogy ki volt az. A hangja visszhangzott a lépcsőházban. Nyugodtság áradt a hangjából, mint annak a férfinak, aki most találkozott újra a gyereke anyjával, és épp megkönnyebbült, hogy újra az éltébe lépett.

Én meg ott voltam egyedül. Se anyám, se apám, se barátok, se Trent.

Egy darabig futott, magam mögött hagyva az autómat, ami a part mellett parkolt, az összes boltot, embert, mindent, amit szerettem, de nem tudtam szembe nézni vele. Az egész utca Trenttel kapcsolatos emlékekkel volt tele, még az óceán is. Az első alkalom, amikor játszadoztunk, amikor kényeztette a melleimet, amikor a szívemmel játszott, miután szörföztünk. Olyan volt, mintha elektromos kisülés keletkezne a fejemben. Vajon valaha is képes leszek belépni erre a helyre? Újra szörfözni? Vagy legalább levegőt venni?

Az egyedüli vigaszom az volt, hogy Jordan nem látott ebben az állapotomban. Azt mondaná, hogy learattam, amit vetettem. Emlékeztetne, hogy csak egy buta ribanc vagyok, aki játékszere volt egy olyan férfinak, aki fáradhatatlanul egyetlen nőt keresett évekig. Csupán egy múló szórakozás voltam, egy flört.

A lábamon lévő vízhólyagok egyre jobban megduzzadtak, miközben az éj leszállt a kikötőre. Eljutottam a város túlsó felére, a kikötőbe, ahol a hajók voltak. Sántikálva vettem le a csizmáimat és mezítláb haladtam tovább. A fa hűvös volt, gyógyírként hűtve a fájó lábaimat. Megálltam egy kis fehér, rozsdás lakóhajó mellett, ami nyugodt lassúsággal hintázott a vízen, mintha semmi gondja nem lenne a világon, pont, mint a gazdájának.

Rádöbbentem, hogy nem szóltam, hogy jövök, pont, ahogy Trentnek sem. De Bane nem Trent volt. Bane a barátom volt, nem voltunk képesek ártani egymásnak.

Felmásztam a hajófedélzetére, bekopogtam az ajtaján. Meztelen felsőtesttel nyitott ajtót, háta mögött egy lány és egy pasi ült az ágyon, mindketten félmeztelenül. A pasi haja kócos volt, szemei véreresek a füsttől.

– Szükségem van rád – sírtam el magam.

Bane komoly tekintettel bólintott, aztán megszólalt.

– Craig, Shea takarodjatok el.

A karjaiba vetettem magam, ő meg olyan szorosan fogott, ahogy a biztostű tartja össze a táskámat, amitől pont olyan szánalmasnak éreztem magam, mint amilyen voltam. Aztán még szorosabban a mellkasához vont, majd a fülembe suttogott.

– Én megmondtam.