Prológus

A csikóhalak párban, összekulcsolt farokkal szeretnek úszni. Ők a kevés monogám állatfaj egyike, elköteleződnek egy nyolcórás udvarlási tánc során, amely – egyéb dolgok mellett – magában foglalja az egymás oldalán úszást és a színek váltogatását. Romantikusak, elegánsak és törékenyek.

Épp, mint a szerelem.

Emlékeztetnek minket arra, hogy a szerelemnek vadnak kell lennie – épp, mint az óceánnak.

Fordította: Red Ruby

Falánkság.

1: túlzott evés vagy ivás

2: mohó vagy mértéktelen élvezet

A legrosszabb a hét halálos bűn közül. Az én véleményem szerint legalábbis. És az én véleményem volt az egyetlen, ami számított abban a pillanatban, az engesztelhetetlen dél-kaliforniai nap alatt, egy májusi délutánon a Todos Santos-i promenádon, amikor kétségbeesetten szükségem volt némi készpénzre. A fehér korlátnak dőlve – ami elválasztja a nyüzsgő sétányt a csillámló óceántól és a szemkápráztató jachtoktól – figyeltem az embereket.

Fendi, Dior, Versace, Chanel, Burberry, Bvlgari, Louboutin, Rolex.

Kapzsi. Túlzó. Korrupt. Buja. Csaló. Megtévesztő.

Elítéltem őket. Amiatt, ahogy az organikus, tíz-dolcsis smoothie-jaikat itták, és siklottak az egyedi készítésű sokszínű, Tony Hawk által dedikált gördeszkáikon. Elítéltem őket, nagyon is jól tudva, hogy ők nem tehetik meg ugyanezt velem. Rejtőzködtem, egy vastag, fekete kapucnis felső alatt, kezeimet mélyen a zsebeimbe ásva. Fekete testhezálló farmert viseltem, egy öreg pár kifűzött Dr. Martenst és egy rongyos JanSport hátizsákot, amit biztosítótűk tartottak egyben.

Androgrünnek[1] néztem ki.

Úgy mozogtam, mint egy szellem.

Átverésnek éreztem magam.

És ma, azon voltam, hogy olyasmit tegyek, ami még nehezebbé teszi az együttélést saját magammal.

Mint minden veszélyes játéknál, voltak betartandó szabályok: gyerekek nem, idősebbek nem, küszködő, átlagos emberek nem. Én a gazdagokon élősködtem, megcélozva a szüleim prototípusát. A nőket a Gucci táskákkal és a férfiakat a Brunello Cucinelli öltönyeikben. A hölgyeket a Michael Kors kézitáskájukból kikukkantó pudlikkal és az úriembereket, akiket úgy látszik nem feszélyezett annyit költeni egy szivarra, amennyit egy normális ember a havi bérleti díjára különítene el.

Potenciális áldozatokat kiszúrni a promenádon zavarba ejtően könnyű volt. Todos Santos volt a leggazdagabb város Kaliforniában a 2018-as teljes körű felmérés szerint, és a régi, gazdag családok bánatára az újgazdagok, mint az apám, erre a darab földre jönnek letelepedni, felfegyverkezve olasz import jármű-monstrumokkal és elég ékszerrel, hogy elsüllyesszenek egy csatahajót.

Megráztam a fejem, bámulva a színek és illatok robbanását, a napbarnított, félig felöltözött testeket. Fókuszálj, Edie, fókuszálj.

Préda. Egy jó vadász mérföldes távolságból ki tudja szagolni.

Az én aznapi fogásom élénken haladt el mellettem, tudtán kívül magára vonva a figyelmet. Hátravetette a fejét, felfedve egy sor sima fehér gyöngyöt. Egy középkorú, Chanelt viselő trófea-feleség, tetőtől-talpig a legújabb szezon ruháiba csomagolva. Én nem voltam oda a divatért, de az apám imádta kényeztetni szeretett ágyasait luxus viseletekkel, és parádéztatni őket társasági eseményeken, bemutatva őket az ő nagyon személyes asszisztenseként. Anyám maga venné meg ezeket a dizájner darabokat azzal a kétségbeesett mentséggel, hogy hasonlítson a fiatalabb nőkre, akik apámat szórakoztatják. Felismertem a gazdagságot, amikor láttam. És ez a nő? Ő nem volt éhes. Sem ételre, sem szeretetre, arra a két dologra nem, ami számított.

Sejtelme sem volt, hogy a pénze fog nekem szeretetet venni. Az ő hamarosan-üres tárcája fogja a szívemet feltölteni a pereméig.

– Meghalok egy kacsasalátáért a Brasserie-nél. Gondolod, hogy el tudunk oda menni holnap? Talán Dar is velünk jön – mondta vontatottan, feldúsítva állig érő platinaszőke bubifrizuráját manikűrözött kezével.

Már a háta volt felém, amikor észrevettem, hogy a karja össze volt fűzve azzal a magas, sötét és jóképű típussal, amelyik legalább 20 évvel fiatalabb az ő koránál. A testfelépítése, mint a Robotzsarué, és úgy öltözött, mint a piperkőc David Beckham. A fiúkája volt? Férje? Régi barátja? Fia? Szinte semmi különbséget nem okozott nekem.

Ő volt a tökéletes áldozat. Szórakozott, zavart és basáskodó – búcsút inteni a tárcájának csupán kellemetlenség lenne ennek a hölgynek. Valószínűleg van egy személyi asszisztense, vagy valami másmilyen szerencsétlen lélek a kifizetési listáján, hogy megküzdjön a következményekkel. Valaki, aki megrendelné az új hitelkártyákat, igényelne új jogosítványt és megszabadítaná a bürokrácia kellemetlenségétől.

Valaki olyan, mint Camila.

A lopás eléggé hasonlatos volt a kötéltánchoz. A titok a tartásban volt, és a képességben, hogy ne nézz le a mélységbe, vagy az én esetemben, az áldozat szemébe. Vékony voltam, alacsony és fürge. Keresztülnavigáltam magam zajos, bikinis kamaszok és fagylaltot nyalogató családok csődületén, szememet a karjáról lógó fekete és arany YSL táskára szegezve.

A hangok eltompulttá váltak, testek és büfékocsik tűntek el a látómezőmből, és minden, amit láttam az a táska volt és a célom.

Előhívva mindent, amit Bane-től tanultam, mély lélegzetet vettem és előretörtem az erszényért. Lerántottam a karjáról és légvonalban rohantam az egyik sikátorba a sok közül, átvágva az sétány üzletei és éttermei között. Nem néztem hátra. Vakon futottam, veszettül, ádázul.

Tap, tap, tap, tap. Docjaim nehezek voltak az alattam sercegő betonon, de annak a következményei, ha nem szedem össze a pénzt, amire szükségem van, nehezebben ültek a szívemen. A lányok nevetésének erős hangja elillant a promenádon, ahogy több teret nyertem a célpontom és magam között.

Lehettem volna egyikük. Még mindig lehetnék. Miért csinálom ezt? Miért nem tudom csak elengedni?

Még egy sarkot megkerülök, és az autómban leszek kinyitva a táskát és megvizsgálva a kincsemet. Adrenalintól részegen és elszállva az endorfintól, hisztérikus nevetés buggyant ki a torkomon. Utáltam kizsebelni embereket. Még jobban utáltam az érzést, ami a tettet követte. De leginkább – magamat utáltam. Amivé váltam. Mégis, a felszabadító érzése annak, hogy valami rosszat csinálsz, miközben könnyen megúszod, az eufória nyilát lőtte egyenesen a szívembe.

A gyomrom felkavarodott megkönnyebbülésemben az autóm látványára. Az öreg, fekete Audi TT, amit apám az üzlettársától Baron Spencertől vett, volt az egyetlen dolog, amit az utolsó három évben adott nekem, de még ez az ajándék is tele volt elvárásokkal. Élete célja volt kevesebbet látni engem a villájában. Legtöbb éjszaka azt választotta, hogy nem jön haza. Probléma megoldva.

Előkotortam a kulcsaimat a hátizsákomból, úgy lihegve az út maradék részében, mint egy beteg kutya.

Pár centire voltam a vezetőoldali ajtótól, amikor a világom megpördült a helyén, és a térdem megadta magát. Néhány másodpercembe telt, hogy rájöjjek, nem a saját esetlenségem miatt botlottam meg. Egy határozott, nagy kéz fordított meg a vállamnál fogva, kiszorítva a levegőt a tüdőmből. A kéz megragadta a karom, és behúzott egy sikátorba egy gyorsétterem és egy francia butik között, mielőtt ki tudtam volna nyitni a számat és tenni valamit. Kiabálni, harapni vagy rosszabbat. Bakancsaimat a másik irányba vonszoltam, kétségbeesetten próbálva kivergődni, de a pasi kétszer akkora volt, mint én – és tiszta izom. Túlzottan elvakított a düh, hogy jól megnézzem az arcát. Káosz fortyogott a bensőmben, lőtt lángokat a szemembe és vakított el pillanatnyilag. Nekicsapott egy épületnek és felszisszentem érezve a becsapódást a hátamtól a farkcsontomig. Ösztönösen előreküldtem a karjaimat, próbálva megkarmolni az arcát, rúgva és sikítozva. Viharos volt a félelmem. Átvitorlázni rajta lehetetlen volt. Az idegen megragadta a csuklóimat és összecsapta őket a fejem fölött, a hideg cementhez szögezve őket.

Ez az, gondoltam. Ez az, ahol végzed. Egy hülye tárca miatt, egy vasárnap délután, Kalifornia egyik legendásan zsúfolt strandján.

Megrándulva vártam, hogy az ökle kapcsolatba kerüljön az arcommal, vagy rosszabb – hogy rothadt lehelete lebegjen a szám fölött, hogy a keze leráncigálja a nadrágomat.

Ekkor az idegen kuncogni kezdett.

Összeráncoltam a szemöldököm, szemeim összeszűkültek, ahogy próbáltam visszaszerezni az összpontosításomat és kipislogni a rettegést.

Részletekben tárult fel, mint egy festmény munka közben. Szürke-kék szemei voltak az elsők, amik előbukkantak a félelem köde mögül. Zafír és ezüst kavargott együtt bennük, egy holdkő színei. A következő az egyenes orra és szimmetrikus ajkai voltak, arccsontjai elég élesek, hogy gyémántot vágjanak. Áthatóan férfias és megfélemlítő volt a megjelenése, de nem emiatt ismertem fel azonnal. Hanem amiatt, ami veszélyes mennyiségben dőlt belőle, a fenyegetés és az érdesség. Ő volt a durva anyagból készült sötét lovag. Kegyetlenség a hallgatásában és büntetés a magabiztosságában. Csak egyszer találkoztam vele, egy kerti sütésen Dean Cole házánál hetekkel ezelőtt, és egy szót sem beszéltünk egymással.

Egy szót sem szólt senkihez.

Trent Rexroth.

Alig voltunk ismerősök, de minden egyes információt, amit tudtam erről a fickóról, máris ellene fordítottam. Ő egy milliomos volt, szingli és ezért valószínűleg egy playboy. Ő volt – röviden – az apám fiatalabb verziója, ami azt jelentette, hogy annyira érdekelt, hogy megismerjem őt, amennyire kolerát akartam kapni.

– Öt másodperced van megmagyarázni, miért akartad kizsebelni az anyámat. – Hangja csontszáraz volt, de a szemei? Gőzölögtek. – Öt.

Az anyja. Francba. Tényleg bajban voltam. Habár nem bántam meg a döntésemet, túlságosan jól ráéreztem. Egy fehér, gazdag nő volt a külvárosból, aki nem hiányolná a készpénzt, sem a táskát. De az peches volt, hogy az apám elmúlt hat havi üzleti partnere volt a fia.

– Engedd el a csuklóimat – sziszegtem még mindig összeszorított fogaim közül –, mielőtt tökön térdellek.

– Négy. – Teljesen figyelmen kívül hagyott, még jobban összeszorítva őket, szemei hergeltek, hogy tegyek meg valamit, amiről mindketten tudtuk, hogy túl gyáva vagyok, hogy egyáltalán megpróbáljam. Feljajdultam. Nem igazán bántott engem, és tudta ezt. Csak annyira szorított, hogy komolyan kényelmetlen legyen, és a frászt hozza rám.

Senki sem bántott fizikailag korábban. Ez egy íratlan szabály volt a gazdagok és előkelők között. Figyelmen kívül hagyhatod a gyereked, elküldheted őket internátusba, Svájcba, és hagyhatod őket a dadussal amíg elérik a tizennyolcat, de Isten ments, hogy kezet emelj rájuk. Körbenéztem az YSL táskáért, zavarodottság és pánik kavargott a gyomromban. Rexroth elég hamar rájött a tervemre, mert közénk rúgta a táskát. Egy puffanással ütközött a bakancsomnak.

– Ne nagyon kötődj hozzá, édes. Három.

– Apám meg fog ölni, ha megtudja, hogy hozzám értél – fröcsögtem, próbálva visszanyerni az egyensúlyomat. – Én vagyok…

– Jordan Van Der Zee lánya – vágott közbe tárgyilagosan, megmentve a bemutatkozástól. – Sajnálom, hogy rossz hírt kell közöljek, de szarok rá.

Apám üzletelt Rexroth-tal, és 49 százalékot birtokolt a Fiscal Insdustriesból, a vállalatból, amit Trent a középiskolai barátaival alapított. Ez Jordant fenyegetéssé tette az előttem lévő férfi számára, még ha nem is volt pontosan Rexroth főnöke. Trent intenzív rosszallása igazolta, hogy tényleg nem volt rémült. De én tudtam, hogy apám kiborulna, ha tudná, hogy Trent megérintett engem. Jordan Van Der Zee ritkán szánt rám egy pillantást, de amikor megtette, az azért volt, hogy bizonyítsa a hatalmát felettem.

Vissza akartam gúnyolni Rexrothot. Nem is voltam teljesen biztos benne, hogy miért. Talán, mert megalázott engem – bár egy részem elismerte, hogy megérdemeltem.

Szemei lándzsákat lövelltek rám, megégetve a bőrt, ahol hozzám értek. Arcom karmazsinvörösbe borult, és ez nagyon megrázott, mivel közel kétszer annyi idős volt, mint én, és felháborítóan tiltott terület. Elég fiatalnak éreztem magam ahhoz, hogy rajtakapjanak annak az érzésnek a mellékhatás nélkül, hogy a combjaim összeszorulnak, ahogy az ujjai a csuklómba vájnak, mintha szét akarná nyitni őket, és kipattintani a vénáimat.

– Mit fogsz csinálni? Megütsz? – felrántottam az állam, szemeim, hangom és hozzáállásom is dacos. Az anyja fehér volt, szóval az apjának vagy feketének, vagy félvérnek kellett lennie. Trent magas volt, kidolgozott és napbarnított. Fekete haja a fejbőréhez közel volt nyírva, tengerészgyalogos stílusban, és szénszínű nadrágot viselt fehér galléros pólóval és egy vintage Rolexszel. Káprázatos pöcs. Ragyogó, arrogáns rohadék.

– Kettő.

– Tíz perce számolsz vissza öttől, nagyokos – közöltem vele, egyik szemöldököm felvonva. Kiengedett egy olyan ördögi vigyort, hogy esküszöm úgy tűnt, szarvai vannak, leejtve a csuklóimat, mintha meggyulladtak volna. Én azonnal a tenyerembe fogtam az egyiket és körkörösen dörgöltem. Árnyékként lebegett felettem, befejezve a visszaszámlálást egy morgással. – Egy.

Mindketten bámultuk egymást, én rettegéssel, ő szórakozottan. A pulzusom az egekbe szökött, és azon elmélkedtem, hogy nézhet ez ki kívülről. Ha a kamrák a szívemben szétrobbannak tele vérrel és adrenalinnal. Piszkálódóan lassan felemelte a kezét és lerángatta a kapucnimat, engedve hosszú, hullámos sörényemet egész a derekamig leomlani. Idegeim cafatokra szakadtak attól, hogy milyen védtelennek éreztem magam. Szemei lustán térképeztek fel, mintha egy árucikk lennék, amin rágódik, hogy megvegye-e vagy sem a DollarTree[2]-ben. Csinos lány voltam – egy tény, ami egyszerre okozott örömet és bosszantotta a szüleimet –, de Trent egy férfi volt, én pedig egy végzős középiskolás, még legalább két hétig. Tudtam, hogy a gazdag férfiak szeretik, ha a nőjük fiatal, de a börtöncsali[3] ritkán volt ínyükre.

Egy elnyújtott szívverésnyi idő után megtörtem a csendet.

– Most mi lesz?

– Most várok – majdnem megcirógatta az arcomat – majdnem –, amitől a szemem rebegett és a szívem hurkot vetett úgy, hogy egyszerre éreztem magam fiatalabbnak és idősebbnek a koromnál.

– Vársz? – összeráncoltam a szemöldököm. – Mire vársz?

– Várok, amíg ez a befolyásom rajtad hasznossá válik, Edie Van Der Zee.

Tudta a nevem. A keresztnevem. Az is elég meglepő volt, hogy felismert engem, mint Jordan lányát, csak abból, hogy látott engem az udvaron keresztül a barátja kerti sütésén hetekkel ezelőtt, de ez… ez furcsán izgalmas volt. Miért tudná Trent Rexroth a nevem, hacsak nem kérdezte meg? Apám nem beszélne rólam a munkahelyén. Ez egy határozott tény volt. Ő próbált tudomást sem venni a létezésemről, amikor csak tudott.

– Mire kellhetne neked tőlem? – összeráncoltam az orrom, szkeptikusan. Ő egy hatalommal bíró, harmincvalahány éves mogul volt, és annyira kívül esett a ligámon, hogy még csak nem is egy pályán játszottunk. Nem voltam kemény magammal. Ez volt a döntésem. Lehetnék gazdag, mint ő – javítom, potenciálisan ötvenszer gazdagabb voltam. A világ a lábaim előtt hevert, de én azt választottam, hogy félrerúgom, ahelyett, hogy hagytam volna bekebelezni magam, apám legnagyobb megdöbbenésére.

De Trent Rexroth nem tudta ezt. Trent Rexroth egyáltalán nem tudta ezt.

Karja és tüzetes vizsgálata alatt hihetetlenül élőnek éreztem magam. Rexroth felém dőlt, ajkai – melyek költészetre, bűnre és élvezetre születtek – a torkom és fülem közötti bőrömbe mosolyogtak és azt susogták: – Amire szükségem van, az, hogy apádat rövid pórázon tartsam. Gratulálok, épp lealacsonyítottad magad potenciális áldozattá.

Az egyetlen dolog, amire gondolni tudtam, amikor elmozdult és az autómhoz kísért – hátulról megragadva a nyakamat, mintha egy vadállat lettem volna, amelynek kétségbeesetten szüksége van szelídítésre – az volt, hogy az életem épp most vált sokkal komplikáltabbá.

Megütögette az Audi tetejét és mosolygott a letekert ablakon keresztül, lejjebb csúsztatva Wayfarer[4]jét. – Vezess óvatosan!

– Baszd meg! – remegő kezekkel próbáltam kiengedni a kéziféket.

– Millió év alatt sem, kölyök. Nem éred meg a börtönidőt.

Már tizennyolc voltam, de ez nem igazán jelentett különbséget. Megálltam, másodperc híján, hogy az arcába köpjek, mikor átböngészte az anyja táskáját és valami kicsit és keményet behajított az autómba.

– Az útra. Baráti tanács: maradj távol az emberek tárcáitól és táskáitól. Nem mindenki olyan megértő, mint én.

Nem volt megértő. Ő pontos meghatározása volt a faszfejnek. Mielőtt előállhattam volna valami visszavágással, megfordult és elsétált, bódító illatfelhő és érdeklődő nők sávját hagyva maga után. Lenéztem, hogy mit lökött az ölembe, még mindig kábultan és összezavartan az utolsó megjegyzésétől.

Egy Snickers szelet.

Más szavakkal, elrendelte, hogy nyugodjak le – úgy kezelve engem, mint egy gyereket. Egy viccet.

Elhajtottam a promenádtól egyenesen Tobago Beachre, szerezni egy kis kölcsönt Bane-től, hogy kifizessem a dolgaimat a következő hónapra. Túlzottan szétszórt voltam, hogy megpróbáljak még valakin rajtaütni némi gyors készpénzért.

De az a nap megváltoztatott valamit, és valahogyan olyan irányba tekerte az életemet, amiről sosem tudtam, hogy kibírható.

Ez volt az a nap, amikor rájöttem, hogy utálom Trent Rexrothot.

A nap, amikor feltettem a feketelistámra, a feltételes szabadulás esélye nélkül.

És a nap, amikor rájöttem, hogy élőnek érezhetem magam a megfelelő karok alatt.

Kár, hogy azok a karok érintése nagyon helytelen volt.

---

[1] Jelentése: akinek biológiai neme nem nyilvánvaló, vagy köztesnemű

[2]DollarTree – Amerikai üzletlánc, megfelel kb. az itthon Egy Euro boltoknak.

[3]Börtöncsali – az eredetiben jailbait, ami kifejezetten olyan személyt jelöl, aki még a konszenzusos szexuális viszony törvényileg megengedett korhatára alatt van.

[4]Wayfarer – napszemüveg márka és stílus